szerző: AnnaArena, Philadelphia 2003 április 9, Mega Pub
Philadelphia
Az Egyesült Államokbeli Arena első alkalommal látogatott el hazánkba. A progresszív zenét játszó klubzenekar koncertjére a Mega Pub-ban került sor április 9.-én.
Az estét a magyar Philadelphia vezette be, akik rövid repertoárral ugyan, de megfelelőképp teremtették meg a hangulatot, még a csekély nézőszám ellenére is. A progresszív zenekar specialitása az effektekkel tarkított elektromos hegedű volt. Hangzás szempontjából jobban járt, aki a földszintről s nem a galériáról hallgatta a hallgatnivalót, hiszen az utóbbinak az akusztikája nem volt túl előnyös. A zenekar egy négy számos Örökség címet viselő demót is rögzített (a Reaktor Stúdióban, Németh Gábor közreműködésével) mely meghallgatható a zenekar hivatalos oldalán http://free.x3.hu/philadelphia
Az Arena csaknem 2 órás műsora igazán profira és színvonalasra sikerült: a kicsi és elég magas színpad ellenére nemcsak, hogy elfértek rajta, de háttérvetítés és kamerázás is kísérte előadásukat. Rob Sowden tökéletes és lehengerlő frontemberként vitte a bulit, a zenekar lelke, Clive Nolan aki egyébként egyike a leginkább elismert és tisztelt billentyűsöknek úgy tűnt, háttérbe szorult.
A tagok a koncert elején kissé puhatolózni látszottak, felmérték a közönséget, akik félszegségüket talán az aktuális album - Contagnion (2003) - nem ismeretével magyaráznák. Idő multával azonban ahogy a régebbi dalok is előbukkantak - oldódott mind a zenekar mind közönségének hangulata is.
Arena
Nem meglepően, a zenekar eljátszotta az új album majdnem minden számát, melyeket fantasztikus élmény volt hallani - élőben is. A ropogós, nyitó Witch Hunt-tól az Ascension záró akkordjáig mintha egy pillanatnak tűnt volna az idő. Az utolsó két lemezt egyébként már egészében ez a csapat írta és játszotta fel. A régebbi darabokat is sokkal húzósabban és profibban játszották, mint pár turnéval ezelőtt, mikor beszállt a csapatba a Rob Sowden énekes és Ian Salmon bőgős. Az persze feltűnt, hogy a korábbi számokban Sowden mintha kicsit ügyetlenkedett volna, de összességében nagyon jót teljesített!
Az An Angel Falls-t kicsit durván játszották - egy elsöprő akusztikus, majd elektromos bevezető után. Tetszett, hogy szinte végig tartották a kapcsolatot a közönséggel, mely a végén a Crying for Help-ben tetőzött be - természetesen. De ne szaladjunk előre, hiszen érdemes szót ejteni az instrumentális This Way Madness Lies-ról is, ami személy szerint az egyik kedvencem volt az egész koncerten! Érdekes, hogy a CD-n nem fogott meg a szám, de élőben hallani felemelően jó volt! John Michell ujjai a gitárszóló alatt úgy futkároztak, mint Carl Lewis fénykorában. A másik kedvencem a Salamander volt, melyben kombinálták az éles gitárokat a marcangolós billentyűjátékkal.
A kitünő háttérvetítés a City of Lanters alatt már a borítóról ismert festményeket varázsolt elénk. Miután lenyomták az új lemezt, a Serenity gyönyörű riffjeivel vezettek át minket az új szettbe, majd jött az egész banda és a Chosen-t játszották szinte majdnem egy az egyben, lemezváltozatban. Azután sorban jöttek a régi kedvencek: a Breathe alatt majdnem könnyező embereket láthattunk a közönségben. Majd következett a The Butterfly Man, melynek jobban szeretem az eredeti verzióját, de Mitchell gitárjátéka meggyőzött arról, hogy érdemes élőben is eljátszaniuk. Ha emlékeim nem csalnak, az Enemy Without volt az utolsó szám és majd jött természetesen a taps-taps-tapsPersze mindenki tudta, hogy így nem lehet vége, és a fiúk vissza is jöttek ráadást adni. Még egy negyed óra csoda aztán a Cry for Help VII után végleg búcsút intett a banda. Reméljük, mielőbb viszontlátjuk Őket és mihamarabb új lemezzel örvendeztetnek meg minket, zenerajongókat.
Az Arena tagjai egyébként igen közvetlennek mutatkoztak: az előzenekar műsora alatt például az énekes Sowden-t láthattuk a közönséggel sörözni, és az est végén természetesen nem maradt el a dedikálás sem.