Jan Garbarek (született: 1947 Március 4-én) a norvég tenor és szoprán szaxofonista, egyaránt alkot a jazz, a klasszikus-, és a világzene területein. Garbarek hangzásáról elmondható ugyanaz, ami az összes lemezét megjelentető, a jazzben szinte egyeduralkodó ECM kiadó világát is jellemzi: éles váltások, hosszan kitartott hangok, intenzív játék, amelyben még a csendnek is fontos szerep jut. A jazz világába 1962-ben tört be, amikor is megnyert egy amatőr muzsikusok számára kiírt versenyt, majd nem sokkal később az amerikai, de ekkor épp Norvégiában élő jazzkomponista, George Russell lemezein (Othello Ballet Suite és Electronic Sonata for Souls Loved by Nature) működött közre. 1973-ban, annak ellenére, hogy sokáig Albert Ayler és Peter Brötzmann híveként volt ismeretes, hátat fordított az avantgárd jazz disszonanciájának, korai felfogását felülvizsgálta, és csak jellegzetes hangzását őrizte meg a későbbiekben. Ayler hatása fordult a skandináv népzene felé, ugyanakkor ő az egyik úttörője az ambient jazznek is, ez legmarkánsabban az 1976-os albumán (Dis) jelenik meg, amelyet Ralph Townerrel készített el. Itt háttérbe szorítja a hagyományos, Sonny Rollins-i értelemben vett improvizációt, és egy olyan stílust alakított ki, amelyet sokan gúnyosan New Age zenének neveztek, és szoborszerűnek bélyegeztek. A hetvenes években minden különösebb bejelentés nélkül sorra adja ki szokatlan, avantgárd lemezeit, amelyeknek köszönhetően Garbarek bekerült Keith Jarrett meglehetősen sikeres, post-bop jazzt játszó European Quartetjébe, ahol megfordult Chick Corea és Don Cherry is. Legjobban sikerült munkáik a My Song és a Belonging címeket viselik. A nyolcvanas években jelenik meg Garbarek zenéjében a világzene és a szintetizátor. Zenekarában pedig Eberhard Weber a bőgős, Bill Frisell és David Torn a gitárosok ez idő tájt. 1984-ben készíti el az indiai Ravi Shankarral a Song For Everyone című klasszikus lemezét. 1993-ban jelent meg az Officium című korongja, amelyet a Hilliard Ensemble kórusával rögzített. Köszönhetően az ekkoriban tomboló gregorián mániának, a lemez az ECM történelmének egyik legnagyobb sikere lett. Két évvel később jelent meg a Visible World, négy év múlva pedig a Rites, amelynek címadója a The Insider című amerikai filmben bukkant fel. Ugyanez év (1999) áprilisában látott napvilágot az Officium folytatása Mnemosyne címmel. Ekkoriban már nem először vádolják meg azzal, hogy elhagyta a jazzt, de Miroslav Vitousszal közös lemezén, a 2003-as Universal Syncopationson némileg visszatér hozzá, de a garbareki, szobrászathoz hasonló szerkesztés továbbra is sajátja a szerzeményeknek. Utolsó albumátt, a 2005-ös In Praise of Dreams-t Grammy-díjra jelölték