szerző: morzsaBeregi Tamás: Egyetleneim (ízelítő a könyvből)
Lassan elmúlt a július is. Barátnőnek se híre, se hamva: több mint féléves küszködés, rengeteg kudarc, néhány csók, pár mellfogdosás, két szeretkezés, egy prosztatagyulladás, ennyi a mérleg. Siralmas. Jaj, mi lesz velem? Aztán eljött az Augusztus. És egyszer csak elérkezett a Diáksziget.
5.
A Diáksziget: a budapesti buli kultúra különös csodája, az ismerkedés Galapagos szigete. Időn és téren kívüli mikrokozmosz, zárvány, valami olyan dolognak a sűrítménye, amely a maga teljességében talán nem is létezett sosem. Rousseau álmodhatta meg ilyennek az utópia világát, Bahtyin hihette ilyennek az örök karnevál képzeletbeli paradicsomát.
Miből ered ez a csoda? Hogy lehetne megfogalmazni ennek a különös bódulatnak, ennek az össztársadalmi extázisnak a titkát? Nem tudom elmondani, miért és hogyan váltam szigetfüggővé, és igazából nem tudok sztorizni sem a Szigetről: az első Diáksziget álom volt a számomra, és kicsit álom még most is minden egyes Sziget, márpedig az álmokat nem nagyon lehet elmesélni, hiszen intenzitásuk van, nem pedig történetük.
A Szigeten a tér és az idő összegabalyodik. Fáradtság nem létezik itt, mert a fáradtság az idő és a tér aszimmetrikus kapcsolatából ered, itt viszont e két dimenzió egy és ugyanaz. A napszakok barométere itt a zene, a zenéé távolság, a távolságé a por, a poré a sör a söré a szerelem a szerelemé a mámor a mámoré pedig a pillanat.
Az ismerkedés: életforma itt. A siker vagy a kudarc determinál téged, csak győzelem vagy bukás létezhet számodra. A Szigeten nem kell taktikázni, nem kell gondolkodni, itt az ismerkedést ösztönök vezérli.
A Sziget: mámorkaleidoszkóp. Szemcséit por karcolja, sör, napfény és éjszakai színek festik, zene és ölelés formálja virággá. Forgó szirmai folyton változnak, ezernyi módon tükröződő mozaikszemcséi valahogy mégis mindig ugyanazt a képet adják ki.
A délután: szieszta, csendes előkészület. Álmatag fejeken kopog a napfény, félmeztelen, beesett mellű punkok mossák magukat a szivárgó csapvízben, úgy tűnik, mintha alkoholtól eltorzult arcuk utolsó emberi vonásait akarnák épp ledörzsölni, mögöttük hatalmas sor kígyózik. Kukoricát majszolnak páran, az árusító bódéknál hatalmas a tolongás, szalmakalapot, napszemüveget, karperecet próbálnak az emberek, én is veszek egyet, és felkötöm, miközben elvakít egy közelben csillogó, holdkeretes Bahia tükör. Megyek a főúton, kezemben söröskorsó, teherautó araszol az emberek között, úgy úszik a tömegben, mint egy rozsdás, nagy csiga, amely poros nyálát húzza maga után. Félig se ittam ki a korsót, de már a fejembe szállt a pia. Mezítlábas lányok mennek a zuhanyzó felé, ó, milyen szexis a poros lábfejük, sosem hittem volna, hogy a kosznak is lehet erotikája, rám kacagnak, én meg megemelem a korsót, eltűnnek a zuhanyzófülkében, gyertek vissza, had nyalogassam le inkább én a port a lábujjaitokról! Az Agórán vagyok, néhányan egy paravánfalra festegetnek, egy dilettáns figura látványos művészi katarzisra készülődik álvanghogos képére meredve.
A Magyar Hírlap sátor színpadán egy szakállas fickó gubbaszt magába roskadva, és érthetetlen szavakat motyog a kezéből kiesni vágyó mikrofonba; néhány csúf pszichológus hallgató lány ücsörög a padokon, talán még az előadónál is jobban unják az egészet, és hozzá hasonlóan valószínűleg csak azért vannak itt, mert ez a leghűvösebb hely a közelben. Csorog rólam az izzadtság, egy pultos lánnyal szemezek, aztán egy másikkal, aztán követni kezdek egy harmadik csajt, de aztán hagyom a fenébe, mert megpillantok egy sokkal gyönyörűbb lányt: sántít, kicsi arca van, rövid fekete haja, hosszú piros ruhában jön felém, olyan, mint egy hibásan metszett kis ékszer. Nem tudom, mitől olyan őrjítően izgató, ha egy amúgy tökéletes szépségű lány sánta, talán azért van ez, mert ez a kis hiba megbontja, aszimmetrikussá teszi az amúgy riasztó tökélyt, megdönti a függőleges tengelyt, olyan kis léket fúr a testbe, melyen keresztül megközelíthetővé válik a lélek. Leszólítom, közelről talán még szebb, és még kedvesebb, mint messziről, pedig ez fordítva szokott lenni a lányoknál. Ledőlünk a fűbe, beszélgetünk, kiderül, hogy Szegeden él, és még ma éjjel hazamegy. Na, akkor nincs is értelme tovább beszélgetni, gondolom, nekem budapesti lány kell, hisz csak azzal lehet hosszabb távú kapcsolatot tervezni, de aztán kiderül, hogy a nővére pesti, és vele fog találkozni fél óra múlva: talán mégiscsak van remény, ha fele olyan szép a nővéred, mint te, és kétszer jobban sántít, már akkor is imádni fogom. Kószálunk egy kicsit, de aztán megtudom, hogy a nővérke, a büdös ribanc a vőlegényével jön a szigetre. Elbúcsúzok hát fájó szívvel Piroskától, de megbeszéljük, hogy a Bahia színpadnál találkozunk, aztán mégis a nagyszínpadnál kötök ki, újabb sört veszek, depressziós vagyok, Balaton koncert van épp, stílusosan azt énekli a Víg Mihály, hogy
Véget vetek az életemnek, mert már semmit sem ér, E pohárból itt magamba öntöm a mérget, El vagyok veszve, nem maradt remény
csak tudnám mitől olyan zseniális ez a Balaton, miféle titok rejlik ennek a végtelenül egyszerű és nihillisztikus zenének a mélyén, bár ezt, azt hiszem maga a Víg Mihály sem érti, talán ő van a legjobban meglepve, hogy ennyien hallgatják még a zenéjét. Mondom is az egyik lánynak, aki mellettem áll (pontosabban aki mellett én állok), hogy ez a világ legjobb zenéje, egyetért velem, táncolunk a Harang a rangod-ra, aztán a Pekingi ősz-re, majd a Fáraó népé-re. Meg akarom hívni egy sörre a koncert után, de nem jön el, azt mondja hétkor találkozik a barátjával az információpultnál, büdös kis ribanc, hétig még van vagy egy óra, de aztán eszembe jut egy másik Balaton dal, nem éri meg, nem éri meg, és elkullogok a színpad elől, veszek inkább még egy sört. Futólépésben megyek a Bahia színpad felé, elsüvítek egy elárusító lány mellett, mindenféle iparművészeti kacatokat árul, és rám mosolyog. Hű az anyját, egészen jól nézett ki, lehet, hogy tetszettem neki? 18O fokos fordulatot teszek és visszafutok hozzá, mindenféle álkérdésekkel kezdem ostromolni, miközben a giccseket szemlélem és fogdosom. Kiderül, hogy az Iparművészeti Főiskolára jár, és lassan észreveszem rajta, hogy idegesíti a sok kérdés, felajánlom hát a sörömet, mondván biztos nagyon elfáradt az állandó ácsorgásban, de azt mondja, nem kéri, és ekkor hírtelen megértem, hogy a mosoly csak egy potenciális vevőnek szólt, nem pedig nekem. Sarkon fordulok és elrohanok, na tessék, vagy negyed órát vesztettem, pedig most minden perc számít! És futok a nagyszínpad felé, kezdődik hamarosan a VHK, csak tudnám, miért erre megyek, amikor a Bahiát céloztam meg az előbb.
Az alkony: a nappal erotikus átváltozása. A fények a földre heverednek, puhán, elomlóan, kitárulkozva várják, hogy az éjszaka magáévá tegye őket. Láthatatlan energiaszikrák pattognak a hűvös levegőben, talán a nap köpködi őket, amint kivörösödve fulladozik a horizontot belepő sárga portengerben. Szól a VHK, a Grandpierre Attila árva, szárny nélküli, éhes turulfiókaként rohangászik és rikoltozik a pódiumon. Özönlenek az emberek a nagyszínpad felé, ébredező borzként másznak elő páran egy Tata feliratú zászló alatt álló poros sátorból, látszik, hogy fogalmuk sincs arról, hogy kerültek ide, és mit kéne most csinálni. Berúgtam, édes toitoi illat leng a levegőben: a sziget szabadalmaztatott parfümje ez. Hatalmas tömeg gyülekezik a színpadnál, két hosszú combú lány jön velem szembe egymásba karolva, énekelve, megnyomják a dal refrénjét, ahogy meglátnak, aztán álszégyenlősen elnevetik magukat, utánuk fordulok, de nem néznek vissza, már másnak énekelnek, más impulzusokra vadásznak. Újabb sört veszek, a fűben bóklászva figyelem, ki mellé ülhetnék le, őrült Theseusként kanyargok az emberek labirintusában, Ariadne fonalaként húzom magam után a sörhabot, libidóm váladékát. Leülök egy lány mellé, megkérdezem, van-e programfüzete. Barátságtalan tőmondatokban válaszol a kérdéseimre, kicsit még ücsörgök mellette a sört szipogatva, aztán továbbállok. Összeakadok a Gáborral és az Imrével, a fűben heverészünk, hallgatjuk a zenét, és közben a szigeten való nőzés alaptörvényeit fogalmazgatjuk. Megbeszéljük, hogy mekkora balekok vagyunk, hogy még egy ilyen helyen sem tudunk becsajozni, meg, hogy itt azonnal rá kell nyomulni a nőkre, vagy legalábbis rögtön el kell kérni a telefonszámukat, nem lehet arra apellálni, hogy még találkoztok valamelyik színpadnál. Felvetem, hogy különböző színű poloskákat kéne felszerelni a kiszemelt lányokra, aztán egy radaron követhetnénk nyomon a csajok mozgását, így tökéletes koreográfiát készíthetnénk az éjszakára, pár óra alatt több tucat randit és aktust hozhatnánk össze, csak mindig a megfelelő helyen kéne lenni a megfelelő időben. A nagyszínpadnál mondjuk csók a Dórikával 22 és 22.1O között, ezután a Bahia mögötti bozótosban 22.45-tól 23.3O-ig mellfogdosás és petting Zsuzsival; orális aktus O.15. és O.45. között az Emőke sátrában, dugás a vízparton Timivel 1 és 2.3O között, stb., stb. Raffaellónak 14 nőre volt szüksége ahhoz, hogy megfesse az ideális Madonnát, mert mindegyik modellben csak egy tökéletes testrészt, egyetlen idea-puzzle darabkáját vélt felfedezni, nekünk 14 nőre lesz szükségünk fejenként, hogy átéljük az ideális szigetaktust, azaz a szigettel való szeretkezést, mert mindegyik lányban megtalálnánk az idő, a tér és a test egy-egy fontos kapcsolódási pontját.
Szóval ilyenekről beszélünk, aztán a neoplatonista ideák világából visszacsöppenünk a fűbe, hátradőlünk a csillagokat bámulva, furcsa, hogy a hírtelen testhelyzet módosulás mindig serkentően hat a részegségre, mintha a pia hírtelen az agyad addig még érintetlen tekervényeibe löttyenne. A VHK-nak lassan vége, kicserélődik a közönség, valami rettenetes Hardcore zene veszi kezdetét, el innen mielébb, útközben elvesztem a barátaimat, de nem is nagyon keresem őket, hisz annyi tennivalóm van még. Újabb és újabb söröket iszok, egyre több lányt szólítok le, és eljön az a pillanat, amikor a minőségi szemléletet felváltja a mennyiségi, bár ez hülyeség, hiszen a Szigeten a kettő egy és ugyanaz.
Az éjszaka: orgia, egybeolvadás a Szigettel. Bort vedelek, mert már alig van pénzem, a vérem biztos elpárolgott, vagy feloldódott, alkohol kering az ereimben helyette, és megyek, megyek, feszítő hólyagom már megint robbanáshoz közeledik, a főút egyik WC-jében könnyítek magamon, közben kibámulok az ablakon, nehogy elherdáljak egyetlen értékes másodpercet. Hírtelen megpillantom a sánta lányt, de hülye voltam, hogy nem nyomultam rá, vidéki, vidéki, na és akkor, attól még lehetett volna egy szép esténk. Utána! Fütyi be, slicc fel, maradék pisi ki, rohanok, rohanok, meglellek Piroska, akárhol vagy, ó jaj, jaj elvesztettem, ezt nem hiszem, még egy nyomorékot is képes vagyok elveszteni! Talán az Afro színpad felé ment? Szaladok, Akuna Matata, Akuna Matata Buda-Buda-Budapest Buda-Buda-Budapest kántálja vagy tíz nigériai zenész, tovább, tovább, jobbra, balra, vissza, előre, Magyar Hírlap Sátor, Táncszínház sátor, Aztán egyszer csak a Bahia színpadnál vagyok, Aztán jön a Wanted, hol nem jártam még, hány óra lehet? Bort iszok, a táncdalfesztivál sátorban táncolok valakivel, épp Express koncert van, a Szép Hermónikám-at énekli a Tóni, dalolj csak Szép Hermóniákám, táncoljon az a kis leány, dalolj csak öreg cimbora, ne félj nem hagylak el soha, rémlik, hogy a Blues meg a Heavy Metal színpadra is elkerülök, sátrak közé tévedek, páran a fűben ülnek, halászlét esznek és németül beszélnek, leülök közéjük, nyomulni kezdek egy mezítlábas csajra, de hírtelen előmászik a félmeztelen, szakállas pasija a sátorból, bocsi-bocsi, felállok, elindulok, hanyatt vágódok egy sátorzsinórban, sebaj-sebaj-bocsi-bocsi-sebaj-sebaj-csao-csao. A Bahiánál vagyok ismét, épp szünet van, közben a konferanszié, a Béla áll a színpadon: izzadt haja narkó által átgyúrt, Salvador Dali műveket idéző, szétfolyó arcába csorog, szakadt telesportos zakóban van, és eszelős William Blake-ként, vizenyős tekintettel kántálja látomásos versét,
A társadalom vérfolyása, Te, te! Kinek nincs tojása, Nézd, mit ellik a senki, akinek semmire nem telik, Nézd, nézd, ringyó cafat, verem szádat, Arcod vermét szárazra rágtad, Korhadó peteodú a te léked, Féked van, pedálod nincs, csak kuplungod és féked.
Szóba elegyedek egy hosszú szőke hajú, kismellű lánnyal, mondok valami ostoba megjegyzést a hátunk mögött magasodó, kivilágított fára, erre a csaj elkerekedett, csillogó szemekkel pillant rám, és áradozni kezd arról, milyen költői lelkem van, és, hogy biztos nagyon okos vagyok, aztán már csókolózunk is, de többet nem enged, na, mondom erre, mennem kell, közben arra gondolok, hogy nincs kedvem és időm ostoba 16 éves szűzkurvákkal szarakodni. A lány utánam szalad, a kezemet fogja és könyörög, hogy ne hagyjam magára, nem lehetek ilyen szemét, csak azért hagyom faképnél, mert nem volt hajlandó öt perc alatt lefeküdni velem, de igenis, én szemét vagyok, és faképnél hagyom őt,
és még csak el sem magyarázom szegénynek miért, mert még magyarázkodni sincs időm. A Pesti Est színpadnál vagyok, itt egy Francia csajjal ölelkezek a fűben, de többet ő sem enged, azt mondja, pasija van Franciaországban. Én persze erőltetem a dolgot, mire a lány felpattan, és szó nélkül faképnél hagy, a rohadt kis ribanc, kirohanok az útra, az Ír színpadnál megismerkedek egy festett fekete hajú norvég lánnyal, a fűben ül, és teljesen be van szívva és rám se bagózik, végül megtudom, hogy a hegedűs barátnője, és arra kér, hagyjam magára, mert hányni fog, rohadt kis ribanc, aztán odamegyek egy magába roskadva gubbasztó csajhoz, megkérdezem, hogy neki is hánynia kell-e, rám se néz, rábasztál, csak ennyit mond, rohadt kis ribanc; megismerkedek egy Dóra nevű lánnyal, nagyot dumálunk, még nagyobbat csókolózunk, aztán kézen fogva sétálunk, és paprikás krumpli eszünk és randit beszélünk meg, de nem jön el, csak egy üzenetet hagy, hogy sajnos közbe jött valami, bocsi, a Kelta Dóra, rohadt kis ribanc; nem érdekel, nem érdekel, iszok, hugyozok, iszok, hugyozok, rohangálok, ismerkedek, iszok, hugyozok.
Kettő óra felé jár az idő, ott állok a városközpontban, a két főút kereszteződésében. Kitárom karjaimat, behunyom a szemem: Jézus vagyok, keresztre feszít a két irányból áradó tömeg, végtagjaimat libidó, és részegség szögezi a földbe, töviskoszorúm portól és izzadtságtól összecementálódott hajam, kudarcok ütötte oldalsebemből sör spriccel az útra. És akkor, ezen az élő keresztfán hírtelen megvilágosodik előttem minden: hírtelen rájövök a Sziget titkára, megértem, hogy ez az egész egyetlen szerves egység, hogy a por, a nap, az éjszaka, a sör és a szex szimbiózisa cementálja egybe ezt a gigászi ökoszisztémát, ezt az élő testet, melyben az utak ideghálózatok, az alkohol a vérkeringés, a koncert a szívverés, a színpadok szövetek, az előadások agyak, az éjszakai szellők a hörgők és a légutak, a lányok a genitáliák, a WC-k és húgyszagú bokrok a vesék, meg a kiválasztó nyílások. Nincs más esély itt az érvényesülésre, csak ha beleépülsz, beleolvadsz az egészbe, ha megtanulsz szimbiózisban élni a Szigettel: a porral, a sörrel, az izzadtsággal, a boldogsággal és a kudarcokkal. És megértem, hogy csak a technikával van a baj: hogy a Szigeten nem szabad rohangálni, itt egyhelyben kell állni, mert nem te mész a Sziget felé, hanem a Sziget jön feléd, igen, már érzem, hogy átáramlik rajtam, zubog körülöttem, behálóz a fonalaival, idegsejt vagyok, beépülök a sziget neuronhálózatába, mostantól kezdve minden rezdülését érezni fogom, minden mozdulatáról tudni fogok. És már hallom a jó tanácsokat, a Duna mondja nekem, meg a felkavart por, az emberi moraj, és az alkohol, tisztán hallom a kinyilatkoztatást: Hé, haver, ne szarakodjál itt! Ne görcsölj! Egy hét, egy nap, egy óra is túl sok itt: a Szigeten minden dolgok mértékegysége az impulzus, gondold csak el, miféle hely az, ahol még házasságkötő intézmény is van? A Sziget: életkapszula: nyeld le, és ennyi. Nézd csak, a nyakadba vetődik hirtelen egy lány, hát nem gyönyörű, megpördültök, ki is ez, és honnan ismered? Megvan, persze, az Almássyról és a Tabánból, ő a sapkás lány, nem lehet több tizenötnél, emlékszel, mindig a sapka volt a fején, te meg mindig megdöntötted hátulról, ha megláttad, nem találkoztál vele vagy két hónapja, most mégis a nyakadba ugrik, mintha rég nem látott kedvesed lenne, és már szalad is tova, ennyi volt a szerelmetek, ennyire futotta az idődből, talán még ez is túl sok volt! Értsd meg végre: a Szigeten mindenkitől kapsz valamit, de mindenkitől csak egy-egy mozaikszemcsét: van kitől visszautasítást, mástól csókot, megint mástól mosolyt; van aki kézfogást ad neked és van aki ölelést, valakivel a fűben heversz, mással táncolsz, vagy csirkét majszolsz, és olyan is akad, akivel a hírtelen eleredt esőben szaladtok: így áll össze a nagy egész, ilyen aprócska részletekből. Itt ne az egyben keresd a teljességet, hanem a teljességben a részteleteket, érezz rá a mágikus erőre, amely összetapasztja ezt az ezernyi szemcsét! Ó igen, igen, most már értek mindent, most már tudom, hogy a Sziget életsűrítmény, az aranykor Maggi kockája, egy elveszett világ pasztája, olyan világé, amikor az egy benne volt még a sokban, és a sok az egyben, amikor mindenre diffúz őserő hatott, amikor a szex átfolyt a humorba és a humor tragédiába, amikor a sör és a filozófia, a nap és a por meg a víz és a szabadság, a mozgás és az ernyedtség, az erotika és a szex, a ruha és a meztelenség mind-mind egy volt, összekeveredett a Gyönyörök hatalmas alkimista fazekában. Ó aranykor, ó mámor! Mindent értek!
A hajnal: keserű ébredés, a káprázat vége. A HÉV-en zötykölődök, nem birok mozogni. Hányingerem van, ocsmányul festek, nem merek a munkába igyekvő emberek szemébe nézni. Még egy utolsó, tétova ismerkedési kísérlet, egy soproni rapper csajt fűzök, aztán minden reményem oda. Nem jövök ki soha többé a Szigetre.
Délután ébredek. Párnám porszagot áraszt, szobámban szétdobált ruhák, körmöm alatt fekete lepedék, orromból szénszínű takony szivárog. Megfürdök, átöltözök, kajálok, szarok és irány a Sziget.
Szóval így telik el a hét, hazug extázis és még hazugabb depresszió között vergődök szüntelen, és most elsorolhatnám az összes sikerem és kudarcom, győzelmem és megszégyenülésem, de nem lenne sok értelme, meg unalmas is lenne, talán táblázatban kéne összefoglalnom a legfontosabb dolgokat.
11:50
