beszámoló [koncert]  2003. április 16. szerda   17:40

nincsen hozzászólás

  Mi sem természetesebb, hogy ezen az estén már nem csak a könnyűzene barátai, hanem a jazz és a gitármuzsika szerelmesei is megismerkedhettek a hely modern formavilágával és szellemiségével.
  
  Itt eltölthettek néhány órát, hazánk egyetlen víz alatti paradicsomában. Az eredetileg március 11-ei Zeneakadémiára meghirdetett Snétberger Ferenc és Dés László gitár-szaxofon duókoncertje ismeretlen okok miatt, március 19-én került megrendezésre a Nemzeti Gödör kulturális intézményben. Az eredeti program kiegészült még Saphir-Tichiti-Pintér trió és Kerekes Tamás flamenco gitár estjével. A felkészült zenebarátoknak igazi csemege volt, ez a duó koncert, mert hazai színpado(n/kon) e két kivételes művész közös munkáit (Trio Stendal), utoljára majd 10 éve láthattuk együtt. Erre a ritkaságszámba menő rendezvényre a jegyeket már hetekkel előbb elkapkodták.
  
  Snétberger Ferenc remek érzékkel hagyta maga mögött hazánkat. Egy olyan országba távozott, ahol nem gátakat és akadályokat gördítenek tehetsége útjába, hanem támogatják szerzői és alkotói munkájában. Lehetőségek hiányában nem kényszerült megalkudni, és olyan munkákat elvállalni, amihez semmi köze.” Nem kellett haknit” bevállalnia és elfecsérelnie tehetségét, mint sok hazai nagytehetségű zenész. Nagy öröm számomra, hogy erre most már nem is kerülhet sor.
  
  Jelenleg Berlinben él családjával. A független ENJA lemezkiadó jelenteti és gondozza munkáit. Berlini tartózkodása alatt számtalan albumot készített: 1994. Signature; 1995. The Budapest Concert; 1997. Obsession; 1999. For My People; 2001. Balance.

  Sajnos, ez a pozitív életút Dés Lászlóról nem mondható el. Ő is kiváló zenész, különböző formációk tagja volt és szólistaként nemzetközi elismeréseket is szerzett. 1978 - 82 Dimenzió I. (Dés L., Másik J. - zongora, Tóth T. - basszus, Baló I.- dob), 1982 Supergroup 1984 - 87 Dimenzió II. (Dés L., Szacsky R.- zongora, Tóth T. - basszus, Szende G.- dob), 1985 - 86 Budapest Big Band, 1987 - 93 Trio Stendhal (Dés L., Horváth K. - ütősök, Snétberger Ferenc - klasszikus gitár). Sajnos az utóbbi időben Dés László alkotásaiban erősen jelentkezik a disszonancia és a popularitás. Ez a Dés László féle arc sajnos nem tud szimpatikus lenni: Szerelem első vérig (1986), Szerelem második vérig (1987), Patika (tv-sorozat, 1994), Szamba (1995), A dzsungel könyve(1996), A miniszter félrelép (1997), Kalózok (1999), Jazz+Az (2000), Üvegtigris (2001)... stb. Nos ezekkel az alkotásokkal komoly bajom van!
  
  Nehezen tudnám elképzelni Jan Garbarek-ről vagy Pat Metheny-ről (csak a nagyobbakat említsem), hogy elfordulnak a jazztől és valami más zenei műfajjal kísérletezzenek. Így növelve ezzel a lemezkiadók eladási példányszámát, vagy így szolgálják ki a divatos műfajokat meghatározó médiákat... Biztos vagyok benne, hogy a hevesebb jazzisták vérvörös szemüket forgatnák dühükben! Sajnos a kisördög mindig jelen van Geszti képében, tessék ellenállni neki és visszatérni az alkotáshoz, mint ezen az estén!

  Snétberger-Dés Duo koncert a gödör életének, egyik meghatározó pontja volt. Ez idáig ennyi ismert művész még nem volt jelen és nem látogatott még el. Köztük voltak filmrendezők, színészek, zenészek és csak a zenét élvezők külön kasztja, a zenebarátok. Minden vendég pontosan érkezett, foglalta el az őt megillető helyét. Kinek bársonyszék, kinek recsegő alumíniumszék jutott, de volt, akinek csak az álldogálás maradt. Annak ellenére, hogy minden jegy elfogyott, a helyszínen azért még néhány jegyhez hozzá lehetett jutni... Az estét a hagyományostól eltérően nem az előzenekar a flamenco trió kezdte, hanem Snétberger-Dés Duó. (Ez a szokatlanság a fellépők kérése volt.) A feketeparaván mögül kiléptek hangszereikkel az előadóművészek, majd helyet foglaltak. A megjelenésüket szórvány taps és lassú elcsitulás követte. A szerepet ettől a pillanattól fogva a duo tagjai játszották.
  
  Az összegyűlt hallgatóság figyelmét leginkább a spanyolgitár csendessége, érzelmessége, romantikusága töltötte meg. Ehhez a hangulatot járult a szopránszaxofon tisztasága is, mely korrektül töltötte be, az egész „hidegmárvánnyal takart” koncerttermet, és a székeken kuporgó fülelőket. Minden látó- és hallószervűnk a színpadot fürkészte. A kihallatszódó gitártémákban erőteljesen érződött flamenco üzenete, a szoprán szaxofon hamisíthatatlan hangjában pedig a modern jazz és a free jazz mint társműfaj is. A két előadóművésznek remekül sikerült ötvözni illetve rangsorolni a lejátszott műveket. Ezekben egyaránt benne volt a szabadabb látszólag kötetlen improvizálás és a nagyon is kötött zenei témák. A stílusok közül nekem inkább a flamenco ihletésű darabjai jöttek be.

  Ferenc játéka hallatán, a csendes -romantikusokat is megihlető- melankolikus, de egyben temperamentumos harmóniái, David Russell, Paco de Lucia, Al Di Meola...stb.” mélységeit is sokszor megjárva idézte fel a majd 200 éves flamenco hagyományát és a még mélyebb gyökerű klasszikus gitár hangulatokat.
  
  A Duó koncertjét sajnos a rossz helyre telepített büfénél összegyűltek, fogyasztó közössége zavarta. Néhányan közülük a kelleténél hangosabban fogyasztottak. Vulgárisan fogalmazva „nagyívben szartak” a többi nézőre és az előadó művészekre. Szerintem ez a viselkedés inkább hasonlít, egy olyan temetésre, ahol a gyászolok kis csoportja inkább, pezsgőzik és mulatozik a megboldogult felett”. A stílusból adódóan megköveteli a közönségtől a maga szertartásosságát és csendjét, legyen az jazz, flamenco vagy bármely más műfaj. Ennek ellenére sikerült kirekesztenem a zavaró frekvenciákat és élvezhettem tovább a Snétberger- Dés trió produkcióját, mely a maga nemében kiváló volt.
  A közönség jó 80%-nak a visszajelzése is pozitív volt, de valahogy hiányzott az a pezsegő lelkesedés.
  
  A produkciójuk után, a közönség egy része a szünetben távozott és átadták a helyüket az állóknak. Nem várták meg a Saphir-Tichiti-Pintér trió és Kerekes Tamás közös flamenco produkcióját. A zenészek rövidke hangolása és helyfoglalása után egy picike Spanyolországot tudtak varázsolni az Erzsébet térre.
  
  A kvintett tagjai Saphir (izraeli), Tichiti (arab), Pintér és Kerekes (magyar) három különböző forrásból származó kultúrát képviseltek és egyesítettek eggyé az általuk képviselt flamenco muzsikában. A legfőbb szerepet jellegzetesen a kettős és a hármas felosztásban szereplő a flamenco gitárok játszották a feljajduló ének (el Cante) és szórvány ritmust adó taps mellett. Hamisíthatatlan elhajlásnélküli vérpezsdítő produkciót hallhattunk tőlük ezen a szerda estén. Biztos, hogy vannak hazánkban is jó flamenco zenészek, akik hasonló módon tudják prezentálni ezt a műfajt, de most nem ők voltak a színen és nem őket láttam. A trió előadása után, bátran kijelenhetem, hogy érdemes megtekinteni a produkciójukat.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: