beszámoló [koncert]  2010. november 18. csütörtök   14:37

nincsen hozzászólás

  Mozgalmas időket élt meg a Papp László Sportaréna november első napjaiban, hiszen Sting és Lady Gaga teltházas koncertje után a tizenhárom zseniális albummal rendelkező Joe Satriani vette birtokba a színpadot. Kötve hiszem, hogy van olyan ember, aki e nevet nem tudná rögtön az eszméletlen gitárszólókkal összekötni, de ha mégis, akkor annak nem is kell tovább olvasnia a beszámolót, helyette inkább gyorsan nézzen utána, mit is adott a világnak a Föld egyik legvirtuózabb gitárosa. Hogy azért nekünk is jutott újdonság az estére, arról a kissé felejthető produkcióval előrukkoló Ned Evett and Triple Double gondoskodott.
  
  Meglehetősen furcsán festett belülről az Aréna ezen az esős hétfői napon, hiszen a színpad ezúttal az oldalsó tribün elé lett felállítva, talán nem fogyott annyi jegy, ami indokolttá tette volna a hagyományos megoldást. Ned Evett és zenekara vette birtokba elsőként a deszkákat, de meg kell vallani, nem arattak túl nagy sikert. Mind a színpad előtt tolongó 1-2 ezer ember, mind a székeken helyet foglaló további 2-3 ezer viszonylag egykedvűen vette tudomásul, ahogy Evett levezényelt egy rövidke időutazást olyan korokba, mikor még a Deep Purple és a Uriah Heep uralták a rock világát. Különösebben fogós dallamok nélkül folytak egymásba a számok, ami eléggé megnehezítette, hogy bármelyiket is rögzítsük emlékezetünkben, de a MySpace -nek hála bele lehet hallgatni az Evett életműbe, amikor csak kedvünk szottyan. Kevesebb, mint fél órás nosztalgia után aztán elbúcsúzott a Los Angeles-i illetőségű zenekar, hogy átadják a terepet a már hónapok óta feszülten várt Joe Satriani számára.
  
  Szinte pillanatok alatt, háromnegyed kilenc magasságában kezdetét vette a majd két és fél órás műsor. Egy erőtől duzzadó Satch robbant be a színpadra, oldalán pedig egy remek kísérőzenekar villongott egész estén át. Külön érdemes Allen Whitemant kiemelni a társaságból, hiszen vén szivar létére végigugrálta, végigbohóckodta az estét, és gyakorlatilag a karmester szerepét is magára vállalta, ha már egyszer az est főhősének nem sok szabad perce adatott arra, hogy pihentesse kezeit. De ugyanígy csak elismerőleg lehet szólni a dobosról Jeff Camitelliről vagy Galen Henson másodgitárosról is, bár utóbbi kissé eltűnt a színpad végében.
  
  Az Ice 9 és a Hordes of Locusts párossal nyitotta szettjét Satriani, ekkor még gyakorlatilag semelyik látványelemet nem vonták be a produkcióba. Később felvillant egy nagy és két kisebb kivetítő a banda mögött, melyen vagy az adott számhoz tartozó klip, vagy amolyan Jean Michel Jarre-os megoldások, kissé retró stílusú, pszichedelikus vetítések mentek. Volt még néhány kisebb effekt, lámpák, de egyik sem ragadta meg annyira a figyelmet, mint Satriani piros gitárja, mely egyszerűen megbabonázta az embert. De emellett ő maga is annyira vonzotta a tekinteteket, mint a legjobb frontemberek a rock szakmában, mindezt úgy elérve, hogy az egész estés beszédjét szűk öt percbe is bele lehetne foglalni.
  
  Nem kevesebb, mint huszonkét dalt játszott a mester, méghozzá a teljes életművéből szemezgetve, így a legújabb, Black Swans And Wormhole Wizards lemez csúcsszerzeményei mellett olyan korábbi klasszikusok csendültek fel, mint a Satch Boogie, a Big Bad Moon, a Why, vagy a sokakban érthető módon katarzis élményt okozó Summer Song. Néhány alkalommal maga Satriani is olyan pontra jutott a műsor folyamán, hogy már nem volt elég szimplán eljátszani egy szólót, így hát a fogaival is gyönyörűen hozta a dallamokat. Ha ez még nem lett volna elég, Joe énektudásáról is tanúbizonyságot adott, egy kis harmonikaszólóval megspékelve. Habár Satch viszonylag keveset szövegelt a buli alatt, még csak fel sem merült senkiben, hogy félvállról vette volna az egészet, egyszerűen sütött róla, hogy remekül érzi magát a többiekkel a színpadon, mintha már évtizedek óta összetartoznának.
  
  Volt egy rövidebb része a koncertnek, mikor erősen megtört a lendület a színpadon és a színpad előtt is, köszönhetően annak, hogy néhány lassabb dal követte egymást. Önmagában az a tény, hogy ilyen hosszú műsort produkált a mester, már komolyabb álló-és ülőpróbának minősült. Ráadásul a hangzás néha kicsit felborította az egészséges összhangot, bár értelemszerűen Joe gitárjai magasan a többi hangszer fölött szólt.
  
  Egyébként saját bevallása szerint Jimi Hendrix inspirálta arra, hogy gitározni tanuljon, de ha belegondolunk, hogy Kirk Hammett és Steve Vai neki köszönheti, hogy olyan szintre jutott, ahova, így még különlegesebb érzés ennek az embernek az egész életművét végighallgatni egyetlen este folyamán, és látni őt, ahogy egyszerűen megveszekedett módon élvezi azt, amit csinál. Még távolról sem látni Satrianin, hogy a pályája végén lenne, sőt, a koncert után a Black Swans And Wormhole Wizards-t otthon meghallgatva még inkább erősödik bennem az érzés, hogy kifogyhatatlan a remek témákból és lemezről-lemezre képes valami extrát nyújtani a hallgatónak.
  
  Nem tudom, hogy egy instrumentális előadásra rá lehet-e sütni az év koncertje bélyeget, de tény, hogy parádés volt az összkép. A borsos jegyár ellenére szerencsére sokan gondolták úgy, hogy nem maradnak otthon a magnó előtt ülve hallgatni Joe Satriani játékát. És milyen jól tették, mert bizony látni-hallgatni, ahogy ez az ember kihozza a hangokat a gitárjából, minden pénzt megér. Remélhetőleg lesz még alkalmunk rácsodálkozni a jövőben.

Kulcsszavak:
  joe satriani      ned evett 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás