beszámoló [koncert]  2010. november 5. péntek   11:35

nincsen hozzászólás

  A svéd Pain of Salvation mindig is egy különös színfoltja volt a metal világának. Daniel Gildenlöw együttese gyakorlatilag albumról albumra változik, még ha ennek az is lett az eredménye, hogy útközben sokan elfordultak már a bandától. Viszont legyen szó éppen progresszív blues rockról vagy butácskának tűnő kis disco számokról, azért a POS a mai napig a színtér egyik megkerülhetetlen bandája maradt. Jól mutatja ezt az is, hogy az A38-on ezúttal is nagy tömeg előtt csaphattak a húrok közé. Na de persze azt a tényt sem szabad elhallgatni, hogy a szintén svéd Beardfish ugyancsak letette a névjegyét aznap este.
  
  Az idei koncertdömpingnek hála rengeteg banda fordult meg 2010-ben Magyarországon Mégis, amikor a progresszív stílus jegyében próbáljuk felidézni, hogy kik is tették tiszteletüket itt az utóbbi időben, bizony nem dúskálnánk túlságosan a nevekben. Én magam sem vagyok ennek a műfajnak az elkötelezett híve, de mivel a POS albumon már bevált, így mindenképpen adtam egy esélyt magamnak, hogy megtudjam, hogy is fest a matéria élőben. Azt is mondhatom, a Beardfish neve csak úgy szembejött velem a semmiből ezen a napon, hiszen korábban nem nagyon hallottam még róluk. Nem úgy másik pár száz ember, akik bizony már az ő fellépésük kezdetén ott sorakoztak a hajó gyomrában, nehogy véletlenül is lekéssenek akár egy percet is Rikard Sjöblom és társainak műsorából.
  
  Progresszív, kifinomult, elvont, vagy nevezzük akárminek is a Beardfish zenéjét, ez a színpadi mozgásukon semmiben sem tükröződött vissza. Gyakorlatilag, mintha egy aréna rock zenekar nyomta volna a pörgősebbnél pörgősebb himnuszokat, mármint ami a vizuális részét illeti a dolognak. Zeneileg viszont nem egy hétköznapi feladat megbirkózni a svédek dallamaival. A műsoridejükbe hat dal fért bele, de ha azt vesszük, hogy itt minden tételt 6-7 percesre nyújtottak, akkor már nem is tűnik olyan kevésnek. A kb. háromnegyed órás produkció egyik legérdekesebb színfoltja maga Sjöblom volt, aki a gitárokon, a billentyűn és a mikrofon mögött is káprázatosan teljesített.
  
  Miután lement az Awaken The Sleeping, a The Hunter, a Destined Solitaire, az Into The Night, a The Platform és végül a The Summit is, Rikard még megígért, hogy hamarosan visszatérnek Budapestre, ha már egyszer ilyen jól fogadta őket az itteni közönség. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni a közeljövőben, az nagy kérdés, mindenesetre a progresszív metal hívei talán pont azért voltak ennyire elemükben ezen az estén, mert valami olyasmit láthattak a Beardfish-től, amit a POS-tól már rég nem.
  
  Sokan Daniel Gildenlöw egoját hibáztatják azért, hogy a Pain of Salvation olyan utat járt be az elmúlt években amilyet. Tény, hogy az ortodox POS fanoknak valószínűleg nehezükre esett lenyelni az olyan produkciókat, mint amilyen például a Disco Queen is volt, de talán még többek számára pont ez a kiszámíthatatlanság tetszik a legjobban a svéd bandában.
  
  A turnézás miatt öt tagúra bővült banda az Of Two Beginnings/Ending Theme párossal rúgta be az ajtót, mely után kb. két órán át nem is volt megállás. Vagyis volt, de csak azért, mert Daniel bizony ha belekezd egy mondókába, akkor nehezen lehet őt ´lelőni´. Egyébként ha már a kibővült tagságot említettem, érdemes elmondani, hogy a Scarsick lemez turnéjáról már megismert Léo Margarit dobos ezúttal is nagyon kellemes benyomást keltett játékával, plane, hogy a koncert végén még egy kis meglepetéssel is elénk állt. Az új fiú ezúttal Per Schelander basszer volt, bár ez még csak véletlenül sem érződött rajta. A rasztás Johan Hallgren gitáros rettenetesen élt a színpadon, míg a szintinél szolgálatot teljesítő Fredrik Hermansson inkább szép csendben ácsorgott a billentyűk felett.
  
  Daniel a People Passing By után belevágott a nagy show-ba: hosszú perceken át jártatta a száját arról, hogy mi is a különbség a svéd és a magyar közönség között. Igen, mondjuk ezt megerősítés nélkül is tudtuk, hogy az északiak, csakúgy mint a sógorok a leghalvérűbb népek közé tartoznak, de azért azt hiszem mindannyiunk lelkének jól esett ez a kis fényezés. Aztán miután kb. négyszer is csak imitálták, hogy belecsapnak a Linoleum dallamaiba, végre tényleg eljátszották ezt a remek dalt is.
  
  Szerencsére élőben a Road Salt One nótái is sokkal energikusabban szóltak, mint a lemezen, úgyhogy talán alaptalan is volt még a koncert előtt az egyik vendégtől halott fanyalgás, miszerint csak újat ne nagyon játszanak. Egyébként a dalok hangulata mindenféle segédeszköz nélkül is átjött, de amikor Daniel egy pódiumról énekelte a Kingdom Of Loss-t, na az ott abban a pillanatban nagyon hatásos volt.
  
  Gildenlöw mester a műsor vége felé közölte, hogy ők bizony csak akkor jönnek vissza ráadásra, ha azt a közönség igényli, automatikusan nincsenek plusz dalok. Persze ez utóbbit senki sem akarta, így órási hangorkán közepette a pár percre levonuló banda visszakocogott a színpadra, ahol jött a már fentebb említett meglepetés Léo Margarit-tól: ő énekelt (egy feldolgozást, a Nights In White Satint a The Moody Bluestól), míg Daniel dobolt. Egyébként mielőtt még ebbe belekezdhettek volna, egy jó tízperces jammelésnek is fültanúi voltunk, ami azért annyira talán már senkinek sem hiányzott. A végső mozzanat pedig szintén nem saját szám volt, de a Halleluja-t bizony tőlük is élmény volt meghallgatni (igaz, nem akkora, mint amilyen Leonard Cohen-től volt tavaly nyáron), még úgy is, hogy közben Daniel szabályszerűen kényszerített mindenkit, hogy üljünk le a földre.
  
  Bár lehettek hiányérzeteink az estével kapcsolatban, úgy mint hogy a Concrete Lake albumot sajnos nagyon hanyagolják az utóbbi időben, ennek ellenére a különleges még mindig a legjobb kifejezés arra, amit a Pain of Salvation képvisel. Kíváncsian várjuk a következő látogatást.

Kulcsszavak:
  pain of salvation 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás