Megkülönböztetett figyelem kísérte az Avenged Sevenfold új lemezének megjelenését megelőző hónapokat, leginkább dobosuk és barátjuk, The Rev halála miatt. A tavaly december végén bekövetkező tragédia után néhány hónappal kiderült, hogy a Dream Theater ikonja, Mike Portnoy foglalja el az ily módon megüresedett helyet. Ekkoriban még mindenféle pletykák röpködtek a levegőben arról, hogy egyáltalán elkészül-e az új album, és ha igen, mikor. Végül is a Nightmare megjelenése a tervek szerint alakult, a végeredmény pedig egy keserédes, de szerethető 11 dalból álló lemez lett.
Az anyag címadója, a Nightmare adja meg a kezdőlökést a lemezjátszónak, mely dalhoz már klip is készült nemrég. Annak ellenére, hogy ezzel a nótával rendesen bekezd az Avenged Sevenfold legénysége, igencsak hullámzó a tizenegy dal hangulata. Mikor már úgy érezzük, hogy az egyes trackek hurrikánként követik egymást, akkor szépen átmegy az egész egy lírai balladagyűjteménybe. Mondjuk ez egyedül abban az esetben lenne hátrány, ha egyik a másik rovására menne, de erről itt nincs szó. Ahogy például a Danger Line is bizonyítja, remekül megférnek egymás mellett a zúzós és a lassú részek. A Buried Alive is ugyanezt a sémát követi, de ennek a dalnak konkrétan olyan íze van, mintha egy az egyben valamelyik Metallica korongról származna.
Ahogy M. Shadows, a csapat énekese fogalmazott több interjúban is, igencsak megküzdöttek a felvételek során a gyásszal, amit Rev hagyott maga után. Elmondásuk szerint a stúdiózást gyakorlatilag végigsírták a tagok, így csak komoly erőfeszítések árán sikerült felénekelni és feljátszani azokat a részeket, melyeket a néhai dobos emlékére írtak.
Visszatérve a lemez tartalmára, a Natural Born Killer a Nightmare-hez hasonlóan nagy lendülettel indul, de aztán a túlságosan elnyújtott témák kissé unalomba forgatják a dolgokat. Gyakorlatilag az albumon található legtöbb dal kissé hosszabb a kelleténél, de valamennyire ez már korábban is jellemezte a bandát. A So Far Away talán az összes nóta közül a leglíraiabb, de nem meglepő annak fényében, ha tudjuk, hogy ezt konkrétan The Rev emlékére írták a társak. Fájdalmasan szép gitárszóló forgatja itt meg a kést a szívekben, viszont annak ellenére, hogy nem kimondottan az ilyen dalok miatt szeretjük ezt a zenekart, úgy érzem, ez a ballada számít a Nightmare csúcspontjának. Viszont ez után a God Hates Us konkrétan a fejünket akarja leszakítani, baljós gitártémájával, Portnoy gyilkos dobolásával és az M.Shadows-ra annyira nem jellemző hörgéssel. A Victim, a Tonight The World Dies és a zongorázós Fiction szintén a lírai oldalhoz kanyarodik vissza, végül a középtempós, majd tizenegy perces Save Me lezárja az egész gyászszertartást.
A Nightmare végül is kissé rendhagyóra sikerült, de semmiképpen sem gyengébb színvonalú, mint a korábbi Avenged Sevenfold-korongok. James Owen Sullivan, vagyis The Rev elvesztése nyilvánvalóan rányomta a bélyegét a végeredményre, de ne legyen kétségünk, hogy a következő A7X-album visszatér majd a megszokott útra.
13:50
