beszámoló [koncert] 2010. szeptember 17. péntek 17:31
nincsen hozzászólás
szerző: TokiSziget 2010: 1. és 2. nap 2010. augusztus 11-16. Hajógyári-Sziget - Budapest
1.nap
A töménytelen mennyiségű klubkoncert és egyéb fesztivál közepette gyakorlatilag észre sem vettük, hogy ismét eltelt egy év a tavalyi Sziget óta, ami azt jelenti, hogy öt napon keresztül megint csak elvonultunk a hétköznapok elől, birtokba véve azt a placcot, ahol idén többek között a Muse, a Kasabian, az Enter Shikari vagy a 30 Seconds to Mars is megfordult.
Az első nap Nagyszínpados programja a Gwarral kezdődött, ami számomra kissé értelmezhetetlen húzás. Ez a zenekar három éve még a Kultiplex szűk falai közt lépett fel, de zeneileg azóta sem történt semmilyen előrelépés a bandán belül. Hogy látványelemekkel rendesen felfegyverezték magukat, az vitathatatlan, de nem biztos, hogy egy művért fröcskölő óriáspénisz megállja a helyét a Nagyszínpadon, még ha csak délután három óráról is volt szó.
A Gwarral egyidőben a Grenma szórakoztatta a népet, a Headbengers Ball sátorban megtartott bulin pedig még a nap egyik sztárfellépője, az Ill Nino legénysége is elismerően bólogatott.
A Toy Dolls megalakulásának dátuma 1979-re tehető, tehát csupán öt évvel maradtak le a punk keresztapjaként aposztrofált Ramonestól. Nem mellesleg tőrőlmetszett rekorder formációról van szó, melyben pályafutása során 14 dobos és 12 basszusgitáros fordult meg. A zenekar arculata azonban ennek dacára sem esett át radikális változáson. A Toy Dolls változatlanul a dark/gothic irányzat háromszemélyes antitézise, akiknél az alkotói válság ismeretlen fogalom. Sorjáznak is a sokat slágerek sokat sejtető címekkel: The Death Of Barry The Roofer, Glenda And The Test Tube Baby, I Caught It From Camilla és az elmaradhatatlan Nellie The Elephant. Jó szokásához híven ezúttal is a téglakeretes szemüveges trió termelte ki a közönség legbizarrabb elemeit.
A Ska-P évről évre bizonyítja a Szigeten, hogy megunhatatlanok, legalábbis a külföldről érkező fesztiválozók szerint biztosan. Az együttes fellépése alatt gyakorlatilag bozótvágóval lehetett volna csak kettéhasítani azt a füstmennyiséget, amit a kb.egy órára punkká avanzsálódott tömeg kipöfékelt magából. A szinte már orrfacsaró hasis önkéntelen inhalálása közben leszűrhettük azt is, hogy a spanyol ska-legendák egyik legnagyobb hátránya ugyanaz, mint amit a legtöbben imádnak is bennük: minden számuk tök egyforma.
Este nyolc felé, már az összes The Hives-rajongó, érdeklődő felsorakozott a Nagyszínpad előtt, hogy aztán kapjunk egy jó, de nem rendkívüli módon kiemelkedő ízelítőt a svéd rock n roll gépezetből. A magukat szimplán csak a világ legjobb zenekarának tartó társaságnak nyilán nem kell a szomszédba mennie egy kis humorérzékért. Howlin Pelle Almqvist énekes egy igazi showman, akkor sem hagyja, hogy figyelem lankadjon, mikor azt már a langyosodó produkció megkívánná. Szerencsére itthon még az is ismeri őket, aki nem is tud arról, hogy egyáltalán léteznek, köszönhetően a nem csak egyetlen reklámban felcsendülő Tick Tick Boom című slágernek. Itt szerencsére nem csak ez váltott ki komolyabb őrjöngést, de tény, hogy még mindig nem nagyon született ennél jobb Hives-nóta. Mindeközben Howlin előszeretettel tapiztatta magát a lányokkal, majd nem sokkal kilenc óra előtt, egy jópofa szoborrá merevedős bohóckodás után szépen el is búcsúztak mindenkitől.
A Madness helyett a lassan-lassan veteránnak számító Children Of Bodom koncertjére siettünk, de a legnagyobb ökölcsapást nem Alexi Laiho riffjei, hanem a kezdetben gyenge akusztika osztotta ki. Később valamelyest javult a dolog, de igazából ott tartottunk mint előtte minden évben. Duzzogva bár, de azért amennyit bírtunk így is megnéztünk a finnek műsorából, konstatálván, hogy legalább ők igazán jól érzik magukat.
Hogy aztán tovább fokozódjon a csalódottság bennünk, arról az A38-Wan2 színpad gondoskodott, ahol a várva várt Bad Religion buli éjfél előtt nem sokkal vette kezdetét. Azok a szerencsétlenek, mint amilyenek mi is voltunk, akik már csak a sátor hátsó harmadába fértek be, gyakorlatilag annyit hallottak az idén harminc éves punk-legendák zenéjéből, mint ha az csak valahonnan jó mélyen a víz alól szólna. Greg Greffin és csapata mindenesetre egy (papíron) abszolút ütős best of programot barkácsolt össze, arról tényleg nem ők tehettek, hogy még így sem lehettünk egyáltalán elégedettek.
Ha nem is teljesen úgy alakult az első nap programja, mint azt vártuk volna, azért panaszra nem lehetett okunk, hiszen nagyszerű érzés volt egyik sátortól a másikig mászni a hatalmas tömegben, érezni, hogy újra kedvenc fesztiválunk forgatagában tudhatjuk magunkat. Na és persze előttünk volt még megannyi remek program...
2.nap
A Sziget második napja az egész fesztivált nézve talán a legkevésbé érdekes programokat tartogatta számunkra, de azért így is sikerült kifogni egy több mint különös Public Image Ltd. koncertet, ahol a jó öreg Johnny Rotten kántálására dülöngélt a nép, de a The 69 Eyes, mint sokadszor visszatérő vendég is emlékezeteset alkotott. Na és ismét itt volt a Faithless is, akiket már egyetlen hithű szigetlakónak sem kell bemutatni.
A Szigetországból a french house képviseletében a mi Szigetünkre érkező The Young Punx 2007-ben robbant be a köztudatba You´ve Got To című slágerével, amihez később maga Norman Cook (Fatboy Slim) is készített egy átdolgozást. Hal Ritson producer szervezte maga köré az operától a rockzenéig mozgó társait és kreált maguknak egy új világot. A koncert elejétől folyamatosan bővülő és a színpadot őrült ritmusokkal megtöltő formáció megmozgatta a tűző nap ellenére összegyűlt fesztiválozó tömeget. Biztosra mentek, rögtön a Prodigy megunhatatlan klasszikusával, a Smack My BitchUppal nyitottak, persze némileg a saját ízlésükre formált változatban. Nem maradhatott el a Manu Chao BongoBongjára épített kedvenc sem, ami pillanatok alatt egy nagy plázzsá varázsolta át, a homokos Nagyszínpad előtti területet. A közönség becsülettel végigtombolta a nekik kiszabott időt és elégedetten rohant a pultokhoz, hogy még időben magukhoz térjenek a Public Image Ltd előtt.
A Public Image Ltd.John Lydon, azaz az egykori Sex Pistols énekes azon bandája, ahol már a nyolcvanas évektől kezdve kiélte magából azokat a dolgokat, amit egy minden trendnek szembemenő punk bandával nem lehetett. Amikor odaértem a Nagyszínpad elé, Lydon épp nagy kántálásba kezdett, majd abba sem hagyta azt egészen negyed órán át. Mondhatnám, hogy az első gondolatom ez volt: ez aztán az eklektikus, minden szélsőséget magába foglaló zenei csemege (de ez nem lenne igaz). Hamarosan új lemezzel is előrukkolnak egyébként Limitedék, úgyhogy érdemes lesz figyelni azt az anyagot is majd. Rotten pardon, Lydon nagyon visszafogott képet mutatott ezúttal magáról. A két évvel ezelőtti Sex Pistols bulin jóval botrányosabbra vette a figurát. Csak hát igen, ez a PIL és nem a Pistols. Végig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy Lydon harminc évvel ezelőtti önmaga mennyire szívesen seggbe rúgná a mostanit. Mindenesetre a nagyon csekély érdeklődés ellenére is jó bulit nyomtak, érdemes volt megnézni.
A sokadszorra visszatérő örök közönségkedvenc Faithless visszafogottan indított, már ami a fényeket és a színpadképet illeti. Sorba rendezett körök világították meg a zenekart hátulról, bár így is mindenképpen impresszív volt, ahogy a kivetítőn Maxi Jazz sötét árnyéka élesen elvált a kék és piros fényekben úszó zenekartól. Aztán viszonylag hamar, a God Is a DJ alatt a háttérben először pantheonszerű templom rajzolódott ki, majd az időközben teljesen megtelt Sziget láthatta a fekete frontember Black Jesusszá emelkedését. Ezután szintén meglepően gyorsan került terítékre a Faithless másik nagy slágere, az Insomnia, amit Maxi Jazz is úgy konferált fel, hogy ez a ti dalotok. Ahogy azt előzetesen is tudni lehetett, a közönség végigtombolta a dalt. Akkor azt hittem, hogy túl korán érte el a koncert a tetőpontját, de szerencsére tévedtem. A britek többször megközelítették, sőt a zárásra felül is múlták az akkor elért katarzist. A koncert vége azonban már nem tartogatott meglepetéseket: a visszataps előtt az új albumuk nyitódala, a Not Going Home refrénje is elárulta, lesz még ráadás. A brit zenekar vissza is jött, nem hagyott hiányérzetet, hiszen zárásként eljátszották a We Come One-t. A Faithless így headlinerhez és világsztárhoz méltóan, gondosan felépített koncerttel zárta a Nagyszínpadot a Sziget második napján.
A metal színpadon meg kell kövessem a hangmérnököket, amiért végre sikerült úgy beállítani a cuccokat, hogy a sátor bármely pontjáról élvezhetők lettek a koncertek. A The 69 Eyes meg is érdemelte, hogy jó minőségben szóljanak, hiszen egy visszajáró Szigetes bandáról van szó, akik 2002-ben még gothic metaljukkal, tegnap viszont már Mötley Crue féle rnr-ral nyomultak. Érdekes egyébként és ez nyilván a felhozatal miatt is van de nagyítóval kell keresni a Szigeten a régi metalos arcokat. A Headbangers sátorban is inkább csak lelkes érdeklődők voltak jelent, mint fanatikusok, igaz, ez semmit nem rontott a hangulaton. A banda The Chair száma is ami még a nagyon korai gothic korszak szülötte is ugyanúgy ütött, mint például a Lost Boys vagy a Perfect Skins. Ami nem változott egyáltalán az évek alatt velük kapcsolatban, az nagy erejű puncimágnes imázs, de hát így van ez jól.
Ezután már csak a Gorillaz Sound System érdekelt volna minket igazán, de így volt még ezzel kb. másik tízezer ember is, úgyhogy a Wan2 sátrat nem nagyon lehetett megközelíteni. Helyette róttunk néhány kört a hangulatos, árusokkal teli főúton, kihasználtuk a Sziget kártya előnyeit, majd vártuk a pénteki napot, hiszen akkor már a Papa Roach, az Enter Shikari vagy a sötét lónak számító 30 Seconds to Mars is a fellépők között volt.
17:31
