beszámoló [fesztivál]  2010. szeptember 13. hétfő   10:20

nincsen hozzászólás

  A Kispál és a Borz Magyarország egyik legfontosabb - ha nem a legfontosabb - alternatív rockzenekara, több is ennél: igazi generációkon, nemeken, lakóhelyeken és szociológiai csoportokon átívelő kultuszzenekar, igazi hungarikum, már-már intézmény... volt, ugyanis 2010-ben elérkezettnek látták Lovasiék az időt, hogy búcsút vegyenek a közönségtől, mely majd húsz évig kísérte őket.
  
  A Kispál és a Borz búcsúkoncertjén nem feltétlenül hálás dolog az előzenekari poszt betöltése, a mezőtúri Esti Kornél azonban nem illetődött meg és megállta helyét a Nagyszínpadon. Bár a tagok átlagéletkora csupán húsz év, a fiatalos lendület, a jól összerakott dalok és az érett előadásmód egy kifejezetten korrekt és remek hangulatú koncertet eredményezett. Nemrég megjelent nagylemezük dalai mellett új számokat is hallhatott a szépszámú közönség. Az angolszász gitárzenei hagyományokat és a magyar underground elemeit sanzonos betétekkel keverő Esti Kornél ezzel a koncerttel biztosan felnőttkorba lépett, nem mellesleg jogosan erősítette meg tagságát a magyar zenei színtér népes mezőnyében.
  
  Fura volt számomra a búcsúkoncertet úgy átélni, mint első nagy Kispál fellépést. Kicsit úgy éreztem, túl későn csöppentem ebbe az egészbe, és mivel ez volt az utolsó, megbecsültem minden percét.
  Elhangzott az elvárt ismert számok nagy része, ezeket most nem listáznám. Persze azért egy I like Gemenc-et és egy Hello-t még sokan (köztük én is) el tudtunk volna viselni, de hát nyilván az időbeli keretek miatt muszáj volt válogatni. A fő színpadrész előtt volt egy magasságában állítható, kisebb színpad, ahol néhány szám erejéig a kezdeti felállásban láthattuk a zenekart játszani. Megindító volt. Aztán a vége felé előkerült egy piros-kockás terítős asztal, amit körbeült az egész társaság...
  
  A végén Lovasi azt mondta, hogy kár hogy vége, kár ezekért a számokért. Lehet hogy koncerten már nem (vagy csak nagyon sokára) hallhatjuk ezeket, viszont mindenkinek ott van az mp3 lejátszójában, CD-in az albumok, fejben a sok dalszöveg, dallamok... Mindenkinél ott él tovább a Kispál és a borz zenekar, ami az elmúlt 20 év kikerülhetetlenül érdekes, tehetséges és szerethető formációja volt.
  
  A mínusz egyedik nap finoman szólva is hárdkor bejutása és a latin amerikai családi fotók idilljét egyenesben alázó főbejáratos összepréselődése nem hiányzott, szerencsére ki is maradt. Csendben elmorzsolt örömkönny közepette villám gyorsan átkacsáztam a billogellenőrzésen és egy hétig az ország általam legszebbjének tartott hídján. Késő délutáni betoppanásom olyan volt mint egy halál laza házibuliba betévelyedni. Gyorsan kaptam is az alkalmon, hogy tikkadtságomra gyógyírt a Volton szívem csücskévé vált korsónyi fröccs, jójó, ide hallom a göcögést, szóval fröccsök kerítsek.
  
  Na itt jönne az hogy a Reggae Örömünnep zenei cincálgatásába fogjak de a színpadról lejövő hangulat és életérzés az agyam thai-masszázsával ért fel, az hogy ez hangszerekből és torkokból jön csak hab volt a nagyi kalácsán. Oké, lehet nem az én zeném, tényleg, de ott a fövenyen akkora dózis zen nyugalom szállt meg, hogy Buddha egy agyérgörcsös maláj kiképzőtisztnek hatott volna mellettem. A Sziget 0. napja nagy kanállal tolta az arcomba a békét, vevő voltam rá, a zsigeri fíling zenére azzal a pár tízezer emberrel együtt...

  Különös kísérlet folyt a Sziget nulladik napján a Világzenei Színpadon: a legkülönbözőbb együttesek idézték meg Cseh Tamás szellemét. Aki rétegzenének tartja az egy éve elhunyt dalos munkásságát, annak most nehéz dolga lett volna, hogy belője azt a bizonyos réteget. Voltak itt ötven-hatvan éves kortársak, lelkes tinik, kíváncsi külföldiek, sőt egy játszótérre való ovis is, apukával, anyukával. Három órába persze nehéz belepréselni ennyi műfajt és előadót a PASO-tól Palya Beáig, de itt sikerült előnyt kovácsolni a hátrányból. A három-négy számonként átálló zenekarok között Lévai Balázs készített interjút a szereplőkkel, kifaggatva őket a dalválasztásról és a Cseh Tamáshoz fűződő viszonyukról. Ebben alighanem Víg Mihály bizonyult a legjobbnak és nem csak azért, mert a Balatonnal hátborzongatóan gyönyörűen idézte meg azokat a házibulikat, álmokat és értekezleteket, amelyekről Bereményi Géza szövegei szólnak. Azért is, mert mikor felvetődött a rögtönzött színpadi beszélgetésben, hogy hány Cseh Tamás-dalt ismer fejből, a szúrópróbaszerű kérdésre azonnal el is énekelt egyet. Olyan tömény és hirtelen változó élményt jelentett az egymás után következő koncertek sora, hogy vidáman ugráló és csendben sírdogáló nézőt ugyanúgy lehetett találni a közönségben és egyik sem tűnt meglepőnek.
  
  A Wailers ugyebár Bob Marley kingstoni lakos egykori kísérőzenekara, legalábbis a színpadkép alapján van rá matematikai esély, hogy valamely tag hozzátartozója már látta YouTube-on a reggae-legenda egy-egy performanszát. (Az előítéletektől mentes, szilárd tények szerint Aston Family Man Barrett basszusgitáros valóban részt vett az eredeti felállásban.) Ha nagyon szigorúan viszonyulunk az előadáshoz, valóban egy Bob Marley tribute-formáció előadásának lehettünk szemtanúi, ám amíg hasonló színvonalú tribute zenekarok uralják a Nagyszínpadot, szemernyi okunk nem lehet panaszra. Az egyetlen kifogásolható pont az új frontember, Koolant volt, aki ehhez a zenéhez túlontúl absztinens fiatalember benyomását keltette. Mindemellett pedig az I Shoot The Sheriff, One Love vagy a 3 Little Birds kaliberű slágereket hibátlanul adta elő.
  
  A Nagyszínpad nulladik napi headlinere, az UB40 annak dacára is kultikus státuszban leledzik, hogy tagságának túlnyomó többségét IFA homlokú birminghami férfiak teszik ki. És vajon tüzetesebb utánajárás nélkül vajon ki merte kategorikusan kijelenteni, hogy a jelenlegi frontember nem azonos azzal Ali Campbell-lel, aki a milliós eladásokat eredményező slágereket annak idején előadta? Nem elég, hogy testvére, Robin ugyanazon joviális kobold benyomását kelti, de megszólalásig ugyanazon hangszínen énekel. A program mellesleg egy meglepetésektől totálisan mentes válogatást foglalt magába, ám jelen körülmények között ez bizonyult a legbölcsebb döntésnek. Nincs kétségünk afelől, hogy még a strandlabdázó, vízipisztolyozó, gumipapucsos közönség minden pacifizmusa dacára össznépi lincselésben részesítené őket, ha egy Kingston Town, Cant Help (Falling In Love), vagy Red Red Wine kimaradna a felhozatalból.
  
  Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy hivatalosan is megkezdődjék a Sziget 2010-es kiadása...

Kulcsszavak:
  sziget      muse      skip the use      billy talent      kasabian      monster magnet      kamelot      the cribs      death valley screamers      danko jones      csemer boglárka      iron maiden      enter shikari      30 seconds to mars      nina hagen      paradise lost      deák bill      anna and the barbies      kawa musical circus      papa roach      the silver shine      overdrive     blind myself      the 69 eyes      manökken proletarz      charlie winston      zzz      tony allen      hangmás      renata rosa      the specials      the young punx      the black box revelation      wildbirds & peacedrums      the hives      public image ltd      harcsa veronika      chapelier fou      csík zenekar      children of bodom      ill nino      gwar      skindred      toy dolls      firkin      the picturebooks      the inspector cluzo      ub40      the wailers      toots and the maytals      cseh tamás      péterfy bori      both miklós      palya bea      kispál 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás