beszámoló [fesztivál] 2010. szeptember 9. csütörtök 17:31
nincsen hozzászólás
szerző: BarnaBrutal Assault 2010 2010. augusztus 12-14., Csehország, Jaromer
1.nap
A Brutal Assault fesztivál Európa egyik legjobb metal zenei felhozatallal bíró rendezvénye, amely viszonylag közel található hazánkhoz, és az árszínvonalát tekintve is kedvező feltételeket kínál. Így nem volt meglepő, hogy idén már negyedszer indultunk útnak Jaromerbe a három napos, igényesen megvalósított metal zúzda reményében.
A jó 500 km-es utat még a 0.napon letudtuk, és a sörözés mellett belenéztünk a szerda esti bemelegítő bandák produkcióiba is. A feltörekvő zenekarok aznap nem a két nagy színpadon kaptak helyet, hanem a merch résznél felállított kis színpadon igyekeztek meggyőzni a korán érkező közönséget zenéjük erejéről. Minket mindenesetre az elfogyasztott sörök ellenére sem sikerült megnyerniük, elég kutyaütő produkciókkal ostromolták a jó ízlés és a minőség határait. Különösen a cseh Minority Sound eklektikus elektro/metal produkciója volt fájdalmas, de a többi helyi reménység sem szerepelt fényesen. Az immár nem sátorban, hanem egy kőépületben helyet kapó horror filmes terembe is benéztünk, ahol éppen egy manga pornó film kockái peregtek. Hát sok vér nem volt benne, egyéb testnedvek viszont annál inkább.
Az igazi, komoly koncertek sora csütörtök délben vette kezdetét. A zenekarok produkcióinak kivesézése előtt azonban még essen pár szó a fesztivál körülményeiről, a szervezésről is. Nos, a szervezés mindjárt szerda este fekete ponttal gazdagodott, mivel a kevés alkalmazott és az óriási tömeg hosszan kígyózó sorokat eredményezett. Nem csak a karszalagért sorban állók várakozhattak, a sajtós sor is lassan haladt, no és hogy angolul egy szót sem tudnak derék cseh barátaink, már megszokott tény. Egyébként ez a fesztiválos kajáldák és italozók felszolgálóira is vonatkozik, régen voltam már olyan helyen, ahol csak kézmutogatással tudok kommunikálni. Tudjuk is le a komoly negatívumokat: további kényelmetlenség volt idén a rengeteg programcsere. Egyik napról a másikra került több zenekar, sőt pár órás előbbre hozatal is volt a Necrophagist esetében. A sok csere legtöbbször csak a két színpad között helyet kapó kivetítőn jelent meg pár másodpercre, így a kevésbé szemfüles rajongók több koncertről csúszhattak le könnyedén. Ami emellett idén még elég bosszantó volt, az a sok esetben retek módon, de jó szívvel is csak közepes minőségben megdörrenő hangzás volt, valamint a hatalmas tömeg. Egyszerűen túlnőtte magát a Brutal Assault, itt lenne az ideje a tágasabb helyszín keresésének. Idén nem sátraztam, de állítólag a kemping területen is nagyon nagy volt a helyszűke.
Nos, a feketeleves után nézzük a jól megvalósított dolgokat is. A fesztivál helyszín kialakítása olyan maradt, mint eddig, csak pár átjáróval bővítették a területet a könnyebb közlekedés érdekében. A sörsátrak tágasak, több fajta finom cseh sör közül lehetett választani, és bő ételválaszték is volt a merch kínálat mellett. Ugyan az árak feljebb kúsztak tavalyhoz képest, és még lehetne több ülőhely a színpadok közelében, de alapvetően jó a fesztivál infrastruktúrája a tisztálkodási lehetőségekkel együtt. A két, egymás melletti színpad felváltott programja pedig nagyon örvendetes tény, mivel az ember így nem marad le semmiről, maximum a végelgyengülés okozta fáradtság miatt kell lepihennie. Szerencsére az előzetes baljós előrejelzések ellenére az időjárás is kegyes volt hozzánk, egy kemény záportól és az éjszakai esőzéstől eltekintve szép nyári idővel ajándékozott meg a 3 nap.
A koncertekre rátérve, a csütörtöki napon egy rövid Hradec Králové-ban tett városnézést követően elsőként a brit Short Sharp Shock nevű együttes produkcióját tekintettük meg. Bár jobban tettük volna, ha később megyünk a színpad elé, ugyanis a hardcore/thrash muzsikát művelő szigetországi fiatalemberek valami elképesztően tré előadást adtak. A technikai problémák hátráltatták a kezdést, és alatta a törött lábú szemüveges frontember olyan infantilis és gáz módon mesélte el a lábtörésének sztoriját, hogy iszonyatosan kínossá vált a légkör. Hát nem stand-up comedy pályára termett a Foxy nevet viselő csóka, de az utána végre elkezdődő zenében sem leltük örömünket. Ezerszer hallott Slayer riffek és tompa megszólalás kergetett el a színpad közeléből.
A svéd Afgrund hatásos grindcore muzsikája szerencsére gyorsan feledtette az SSS által okozott megrázkódtatást. A 2006-ban alakult brigád tavaly adta ki második nagylemezét, és élőben is remekül prezentálták a Nasum-szerű grind aprításokat. Korrekt hangzással megtámogatva, intenzív előadással tálalták szerzeményeiket, a rendelkezésükre álló fél órában remek hallgatni valónak bizonyultak.
Egy hosszabb pihenő következett, és a Bonded By Blood programcseréjének köszönhetően szintén egy gyilkos grindcore dara került a terítékre a Rotten Sound hathatós fellépésének köszönhetően. Finn barátaink szélsebesen, intenzíven aprították a több fogós, lassabb témát is tartalmazó nótáikat. Tavalyelőtt már az ötödik nagylemezüket adták ki Cycles címmel, így bőven volt miből válogatniuk a 30 perces erődemonstrációjuk alatt. Főként az újabb albumokra feküdtek rá, de nem lehetett hiányérzetünk a derekas tempóban elreszelt nóták hallatán. Jól szóltak, feszesen játszottak, és a kopasz énekes Keijo is hozta a kellően elmebeteg grimaszokat.
A Trail Of Tears produkcióját kihagyva a Suicidal Angels-re tértünk vissza a színpad elé. A görög retro thrashereket nemrég láttam a Kaltenbach Open Air fesztiválon, és itt is egy korrekt koncertet adtak. Feszesen tolták a nótákat, a hangzás is megfelelő volt, és bő fél órában nem váltak unalmassá a régi nagy thrash metal bandáktól kölcsönzött riffek. A játszott számok főleg a tavalyi Sanctify The Darkness-ről származtak, de a 3 évvel ezelőtti Eternal Domination-ről is hangzott el szerzemény.
A The Black Dahlia Murder-t sikerült elég rendesen megunni az utóbbi időben, már szinte mindenhol felbukkannak Trevor-ék. Így az utánuk következő Obituary-ra tértünk vissza, és a floridai nagy öregek egy jó fellépéssel örvendeztettek meg. Ugyan én abba a táborba tartozom, akik az első három albumukat dicsőítik, az utóbbi lemezeken pedig csak fanyalognak, élőben valahogy mindig élvezetes bulikat adnak. Most sem alakult ez másként, a hosszú hajába temetkező John Tardy a tőle megszokott mélységből bugyogta karakteres hörgéseit, és a többiek is megbízhatóan játszották hangszereiken a nem éppen technikás, de annál feelingesebb témákat. A basszusgitáron Frank Watkins-ot a legendás Terry Butler váltotta (Death, Massacre, Six Feet Under), jól is mutatott a sok ronda, szőrös képű redneck zenész között. Ralph Santolla mondjuk számomra továbbra is kakukktojás, a neoklasszikus ízű szólói többet rontanak a dalokon, mint használnak. A megszólalás erős közepes volt, de így is öröm volt hallani az olyan dalokat, mint a Find The Arise, a Dying, a Chopped In Half, a Turned Inside Out, a Threatening Skies vagy a fellépést záró Slowly We Rot. Az új dalok már nem sütöttek annyira, de lehetett rájuk bólogatni élőben. Az meg külön látványosság volt, hogy John néha hátrament besegíteni a dobolásba a testvérének, Donald-nak.
A folk metalos Ensiferum nem tartozik az általam kedvelt zenei stílusokba, és sajnos a megszólalásuk is elég gyatrára sikerült. Az utánuk következő francia Gojira viszont egy zseniális produkcióval kápráztatta el a Brutal Assault hallgatóságát. A 10 éve alakult francia brigád groove-os death/thrash zenéje eddig 4 nagylemezen került rögzítésre, amelyek közül a legutóbbi, 2008-as The Way Of All Flesh különösen kiemelkedő mestermunka lett. Ahogy az albumon, itt is lenyűgöző erővel és precizitással kerültek megidézésre az olyan hipnotikus szerzemények, mint az Oroborus, a The Art Of Dying , a Toxic Garbage Island és a Vacuity, valamint a From Mars To Sirius lemezről elhangzó Flying Whales és Backbone. Hibátlan koncert volt, remek zenészi teljesítményekkel, jó hangzással és megkapó hangulattal.
Az eredetileg következő brit Lock Up átkerült másnapra, így a brazil Sepultura kezdte meg a koncertjét. Talán meglepő, de eddig még nem láttam az ikonikus brazil thrash metal csapatot élőben (bár a Max-féle Soulfly-t már több ízben sikerült megtekintenem). A Cavalera tesók nélküli Sepultura igazából a régi idők nagy albumainak árnyékában él továbbra is, hiába adtak ki a Max-el való szakítás óta 5 nagylemezt. A legutóbbi két munkájuk mindenesetre gondosan felépített, koncepciózus mű, de számomra továbbra is a Roots-ig léteznek olyan Sepultura lemezek, amiket otthon is előveszek. Andreas Kisser-ék persze élőben továbbra is jók, ahogy ezt a tényt bizonyították ezzel a fellépéssel is. Jó hangosan, már bántó erővel szóltak a zúzós thrash metal témák, és a program nagy része a régi Sepu lemezeket idézte meg. Volt Refuse/Resist, Dead Embryonic Cells, Territory, Inner Self, Ratamahatta, koncertet záró Roots Bloody Roots, na és olyan régi dalok is, mint a Troops Of Doom és az Escape To The Void. Ezeken a nótákon kirobbanó volt a hangulat, de láthatóan a 3-4 újabb nótára megszakadt a lendület. A zenészek derekasan helytálltak, Andreas a kórusokból is bőven kivette a részét, Derrick Greene énekes pedig kinézetre tényleg olyan, mint egy óriási termetű húszabáló zombi valamelyik B kategóriás horrorfilmből. Tehát bár a hangzás nem volt tökéletes, a régi Sepultura klasszikusoknak és az energikus előadásnak köszönhetően egy jó koncertet adtak a brazil thrasherek.
A Fear Factory fellépését nagyon vártam, ugyanis a (kicsit gyanús körülmények között) újra egymásra talált Burton-Dino duó remek lemezeket készített a múltban, és a Mechanize című új album is jól sikerült. Valamint pár hónappal ezelőtt sikerült elcsípni a koncertjük második felét a csehországi Sonisphere-en, ahol élőben is kiválóan teljesítettek. Nos, ez a koncert is jó volt, de talán a túlzott várakozások miatt kicsit csalódott voltam a fellépés végeztével. A mechanikusan precíz, gyilkos témákat az elég kásás, erőtlen hangzás gyengítette, és a setlist sem volt a legjobb. Nem azzal volt a probléma, hogy az új album bemutatására fektették a hangsúlyt, de hogy csak az utolsó 3 dalra vegyék elő a magasan a legjobb albumukat megtestesítő Demanufacture-t, az kicsit bosszantó húzás volt. Persze így nagyot ütött a Demanufacture, Self Bias Resistor és Replica triumvirátusa, de jobb lett volna több nótát hallani erről a korszakalkotó műről. Amúgy az összes Dino-s lemezt megidézték: a Soul Of a New Machine-ről a Martyr, az Obsolete-ről a Shock és az Edgecrusher, a Digimortal-ról az Acres Of Skin, valamint az új albumról a Mechanize, a Fear Campaign, a Powershifter és a Christploitation hangzottak el. A zenészek kezei alól magabiztosan gördültek elő a gépies témák, de mit is várhatunk olyan kvalitású zenészektől, mint Dino Cazares, Byron Stroud és Gene Hoglan. Burton is kitett magáért, a sok effekt rengeteget segített az élőben köztudottan hamiskásan daloló csóka hangján. Korrekt fellépést láthattunk, ami jobb hangzással sokkal nagyobbat üthetett volna.
A Children Of Bodom alatt már pihentetnünk kellett fáradó végtagjainkat, de a távolból mindenesetre lejött, hogy jól szóltak Alexi-ék, és a hangulat is helyén volt. Az Infernus vezette Gorgoroth fellépését kihagyva a svéd doom legenda Candlemass-ra tértünk vissza a színpad elé. Amúgy meglepően kevesen nézték Leif Edling-éket, pedig egy felettébb jó koncertet adtak. Az izmos, tiszta megszólalás abszolút meglepett, a kiváló számok és a remek előadás pedig tovább emelte a fellépésük értékét. Vígan bólogattunk az éjszakában az olyan zseniális doom nótákra, mint a Dark Are The Veils Of Death, a Mirror Mirror, a Samarithan, az At The Gallows End, az újabb keletű Emperor Of The Void, Hammer Of Doom, If I Ever Die, és a koncertet záró örök klasszikus Solitude. A pár éve a Solitude Aeternus-ból érkezett Robert Löwe átéléssel, igazi színpadi játékkal énekelte a dalokat, de a többi zenész is kitett magáért, Leif mesterrel az élen. Kiváló doom metal koncertet hallhattunk a svéd öregektől.
A Despised Icon sajnos éppen a búcsúturnéit futja, mivel az idei évvel be fogják szüntetni működésüket. Mérhetetlenül sajnálom ezt a tényt, hiszen őket tartom az egész deathcore szcéna legjobb, legminőségibb bandájának. Nagyon örültem így ennek az alkalomnak (sőt pár nappal később Bécsben is sikerült még elcsípnem őket utoljára), és nem is csalódtam a kanadai srácok produkciójában. Izmosan, feszesen, rendesen megdörrenő hangzással körítve adták elő gyilkos szerzeményeiket, ez a jó 35 perc felért egy tökéletes hatékonysággal pusztító energiabombával. Az olyan dalok, mint az In The Arms Of Perdition, az A Fractured Hand, a Furtive Monologue, a Retina, a Warm Blooded, az All For Nothing, a Diva Of Disgust, a Day Of Mourning, és a koncertet záró MVP, még a legjámborabb rajongóból is előhozzák a vadállatot. Be is indultak a népek rendesen, ment a moshpit, kaszabolás, malomkörzés, léggitár, headbang ezerrel. Ahogy a számokban és a hangulatban, úgy a zenészi teljesítményekben sem volt hiba. Aktív mozgáskultúrával és egyben pontos, feszes játékkal zúzták végig a kanadai fiatalemberek a földbe betonozó nótákat. (Ismét) zseniális volt a Despised Icon, a nap legjobb koncertjét adták. Kár, hogy többször nem láthatjuk őket
Ezt a remek élményt kár volt elrontani, ezt a sajnálatos hibát az amerikai Gwar műsorával követtük el. A szörnymaskarába öltözött figuráknál nem a zene a lényeg, hanem a színpadi show. Zeneileg a szörnyen gagyi kategória jött le, bóvli gajdolós témákkal, és handabanda énekkel. A látvány persze vásári módon szórakoztatja azokat, akik vevők az alpári humorral megáldott vérengzésre. A méretes falloszok, a spriccelő vért, és egyéb nedveket jelképező festék, a lefejezés és a kibelezés adja a műsor gerincét. Hát szerintem agyahagyottan igénytelen produkciót láthattunk, egy szép ízlésbeli mélypontot olvasztva az éjszaka sötétségébe.
2.nap
A második nap számomra a retró thrash műfaj egyik legjobb képviselőjének számító Bonded By Blood-al kezdődött. Bár sajnos a lassú, nehézkes beengedésnek köszönhetően lecsúsztam pár nótáról, így is láttam a műsoruk nagy részét. Lendületes thrash nóták, fiatalos hévvel előadva, ez a kaliforniai srácok receptje. Nem a műfaj megváltói, csak eljátsszák a nagy nevű elődök által inspirált old-school thrash metal muzsikát. Jose „Aladdin” Barrales nagy hévvel szavalta a dalszövegeket a jellegzetes Miki egér énekhangon, és társai is izomból reszelték a fogós témákat. Egy jó hangzással megtámogatott fél órás előadást láthattunk.
Elég nagy kontrasztként hatott a finn Callisto által prezentált, elszállós post rock utazás a Bonded By Blood thrash mészárlása után. A 2000-ben alakult brigád tavaly jelentkezett Providence című harmadik albumával, és még a Dürer kertben is felléptek a tavalyi év végén. Ezúttal is egy jó hangzással megtámogatott, kellemes koncertet adtak, bár annyira nem jött át a zenéjük hangulata a déli napsütésben.
Az amerikai Devourment a slam death metal stílus egyik nagy ásza, így sokan vártuk a fellépésüket. Sajnos elég penetránsan retek hangzással szólaltak meg a röfögős himnuszok, de így is lehetett élvezni a középtempóban dögönyöző mészárszék nótákat. A mélyre hangolt torz zajmassza mintha a pincéből tört volna elő, egyedül Mike Majewski brutális hörgése hallatszott ki a zsizsegésből. Egyébként volt vicces momentum is: Ruben Rosas gitáros egy lófejmaszkba bújva pengette a riffeket. Nem játszottak sokat: volt pár nóta a kissé gyengébben sikerült új lemezről, meg pár régebbi, zárásként pedig a közönség kedvenc Babykiller hangzott el. Egy ráadásra még visszajöttek volna a brutál death metalos srácok, de aljas módon a szervezők nem engedték. Jó volt látni a Devourment-et, de legközelebb remélem jobb megszólalással sikerül elcsípni őket.
Az amerikai Kylesa-t éppen pár nappal azelőtt láttam a Dürer kertben, és a 2000-ben alakult sludge metalosok ott egy dögösen koszos hangzással megszólaló, remek fellépést adtak. Ezúttal nem élveztem annyira a koncertjüket, pedig a színpadi produkció most is energikus, feszes volt. Laura itt is elbűvölő volt, és a többiek is feelingesen tolták a témákat. Azonban a hangzás teljesen zajos kásahalmazzá degradálódott, és így még az olyan nagyszerű nótákat is nehéz volt felismerni, mint az Unknown Awareness, a Running Red, vagy a Perception. Azért jó volt pár napon belül újra látni a két dobossal operáló bandát, de a Dürer kertes klub buli nagyságrendekkel erősebb volt.
Az 1990-ben alakult amerikai Monstrosity elég ritkán turnézik (és ad ki lemezt), így nagy öröm volt, hogy végre élőben láthatom őket. Mondjuk a sok pöcsölés miatt úgy elcsúsztak a kezdéssel, hogy mindössze 5 nótára maradt idejük. Nem tudom miért késlekedtek az úriemberek, de csak akkor kezdték összerakni a dobcuccot, amikor már kezdeniük kellett volna a muzsikálást. Aztán elsőre a hangzás sem volt tökéletes, de így is meggyőzően prezentálták az összetett death metal nótáikat Lee Harrison-ék. Az új albumon éneklő Mike Hrobovcak meggyőzően adta elő magát, és pont a rövidke koncert végére kezdtek igazán bemelegedni a zenézek, és beállni a hangzás. Legközelebb remélem normális műsoridőben tudom megtekinteni a floridai mesterek produkcióját, mert ez az öt nóta kevés volt.
A finn KalmahBodom-szerű melodikus death metal zenéjéből annyi jött le, hogy elég gyengén szóltak, és az 1990-ben alakult japán avantgárd black metal Sigh sem nyerte el a tetszésemet. Utóbbi bandában a művérrel leöntött angyalruhába bújt Mirai Kawashima énekesnő jelentett látványosságot. Közben szaxizott is (na nem úgy) a brutális hangon vokálozó Mirai, és a szemfüles ismerősök szerint egy-egy jól sikerült levegőbe rúgásnál mást is villantott a távol keleti hölgy. Zeneileg amúgy elég semmitmondó volt a produkció, bár a kölyökképű srácokból álló hangszeres szekció becsülettel játszotta a többségében black metal közeli témákat.
Egy kicsit hosszabb pihenőt ejtettünk meg, mikor is érkezett az SMS, hogy a Necrophagist helyet cserélt a Mnemic-el, szóval mindjárt kezdenek. Hát ezúton is köszönet az értesítésért, simán lekéstem volna a német death metal zenekart. Muhammed Suicmez-ék sem kaptak elsőre jó megszólalást, olyan recsegős búgás és zajhalmaz tolult ki a hangfalakból, hogy fel sem lehetett ismerni az első 2 számot. Utána szerencsére észbe kapott az inkompetens hangmérnök, és a fellépés többi része már élvezhető minőségben szólt. Főként az Epitaph-ról kerültek elő dalok, de az Onset Of Putrefaction-t is megidézték. Zeneileg végtelenül profi emberekből áll a zenekar, ezúttal is hihetetlen precizitással reszelték a komplex, technikás death metal témákat. A vége felé már a cucc is jól megdörrent, szóval alapvetően jó koncert volt, na és 6 év után jöhetne már végre az új lemez.
Az 1999-ban alakult cseh Hypnos is death metalban utazik, de itt nem nyertek meg az old school ízű nótáik. Nem volt rossz a produkció, és a hangzás is korrekt volt, csak éppen elég egysíkúnak hatott a Bruno és Pegas vezetésével előadott pőre régi sulis zúzda. Éles váltással a nu metalos Ill Nino következett. Az 1998-ban alakult zenekar a műfaj igényesebb képviselői közé tartozik, ötödik lemezük idén jelenik meg Dead New World címmel. A tipikus nu metalos megoldásokat latin zenés részekkel díszítik, és a jól megírt számok mellett koncerten is jók. Itt is egy kellemes 40 perccel lepték meg a mainstream felé nyitott közönséget. A zenészek profik voltak, Cristian szépen énekelte ki a ragadós refréneket, szóval üde színfoltként hatottak a sok brutális muzsikát kínáló koncert között.
A dán Mnemic indusztriális ízekkel átitatott metalt játszik, és a korai időkben erőteljes Fear Factory hatásokkal felvértezve tolták a szikár ütemeket. Mára lágyabb dolgokat is belekevertek a mixbe, és sajnos egyre gyengébb, szürkébb albumokkal rukkolnak elő. A 2004-es The Audio Injected Soul még egész jó volt, azóta viszont zuhanórepülésben esett a minőség. Tehát kicsit szkeptikusan kezdtem a koncertjük hallgatásába, viszont a bikán megszólaló hangzás és az energikus, feszes játék révén hamar elillant a távolságtartó hozzáállásom. Kellemes csalódás volt a Mnemic koncertje, úgy látszik élőben sokkal erősebbek, mint lemezen.
A kaotikus hardcore mestereinek számító Converge-et is éppen pár nappal előtte láttam a Dürer kertben, és itt a Brutal Assault-on sem tudtak hibázni. A setlist ugyanaz volt, mint Budapesten, és a hangzás lemezminőségben hasított. Kurt Ballou és Nate Newton hiba nélkül pengették a jellegzetes Converge riffeket, Ben Koller szintén a dobolás magas iskoláját mutatta be, no és Jacob Bannon is hozta a szokásosan felhergelt, üvöltöző/hörgő, vadul grimaszoló őrült figurát. A közönség is vette a lapot, ment a pörgés rendesen, Jacob pedig a szokásos mikrofondobálását megkoronázva zárásként egy óriási lendülettel az ég felé hajította. A hangos koppanással deszkákra visszaeső mikrofon hangjával stílusosan ért véget az újabb zseniális Converge fellépés.
A brit grindcore szupergroup Lock Up most került a színpadra a Sepulturával történő cserének köszönhetően. Tompa mesterék kíméletet nem ismerő agresszióval zúzták végig a háromnegyed órás szettjüket, úgy ahogyan 2 hónappal ezelőtt a Deathfeast Open Air színpadán. Nem volt üresjárat, csak egymás után sorjázó grindcore reszelések, ide-oda járkáló baseball sapkás Tompa Lindberg-el, rőzséit vadul rázó Shane Embury-vel és Anton Reisenegger-el, valamint a dobcucc mögött tespedve vadul kalapáló Nicholas Barker-el. A hangzás ugyan nem volt tökéletes, de a jó hangulat, a remek dalok és az intenzív előadást kárpótolt érte. A Pleasures Pave Sewers és a Hate Breed Suffering örök zöngéi mellett két Terrorizer nóta is felcsendült a Storm Of Stress és a Fear Of Napalm képében a 2006-ban elhunyt Jesse Pintado emlékére. Remek, energiától feszülő koncert volt.
Kíváncsian vártam Devin Townsend koncertjét, ugyanis a kanadai őrült zseni valami elképesztő zenei kompozíciós érzékkel és tehetséggel bír. Az ugyan tudvalévő volt, hogy sajnos a durva oldalt képező Strepping Young Lad ezúttal nem kerül megidézésre, csak a Devin Townsend Band finomabb, dallamosabb, de ugyanúgy elvont eposzai. A kopasz hajviseletben, öltönyben megjelent Devin éppen keltette a hangulatot a fellépés bevezetésekor, mikor szépen le is szakadt az ég a várakozó közönségre. Lélekjelenlétünknek (és tapasztalt viharvadász cimborámnak) köszönhetően gyors rohanással még éppen beértünk a színültig megtelő sörsátorba, de sokan nem voltak ilyen szerencsések, és bőrig áztak az alig negyedórás, de irdatlanul locsogó esőben. Szerencsére hamar elállt a csapadék, és Devin programjának második felét már a színpad elől élvezhettük. Lehetett is élvezni, ugyanis lemezminőségben szóltak a csodásan felépített, Devin erőteljes, tiszta hangján közvetített dalok. Egészen sajátos hangulata van a mesterúr kompozícióinak, ami itt élőben is teljes mértékben átjött, és egyből átragadt a fogós dallamokba belefeledkező, feszülten figyelő közönségre. Voltak régebbi Devin Townsend Band-es nóták, Ziltoid-os dal, és a friss Devin Townsend Project-es Addicted albumról is felcsendültek számok. Hibátlan volt, csak azt sajnálom, hogy az erőteljes zivatar miatt nem láttam a koncert elejét.
A másik színpadon már kezdett is a floridai death metal talán legismertebb bandájaként számon tartott Cannibal Corpse koncertje. Cannibal-ék most is irgalmatlan erővel és precizitással darálták a jellegzetes riffjeiken alapuló vérgőzös, belezős darákat. Ahol én álltam, sajnos elég kásásan szólalt meg a cucc, közel sem volt tökéletes a megszólalás. Persze a zenészeken nem múlt semmi: a húros hangszereken különösen profi, képzett zenészek nyűvik a megtekert riffeket. Pat OBrien, Rob Barrett és Alex Webster a hangszerük mesterei, egyedül Paul Mazurkiewicz dobosnak lenne még hová fejlődnie. A bikanyakú George Fisher-re sem lehetett panasz, most is megszállottan bömbölte a romantikus szövegekkel megáldott nótákat. Nem csak ő tekerte a haját propeller módra, a közönségben is vad moshpit és zúzás kezdődött, ahogy azt a brutális muzsika megkívánja. Amúgy én személy szerint a hangzás mellett az eljátszott dalokkal sem voltam megelégedve. Az első két lemez egyáltalán nem került megidézésre, és a Tomb Of The Mutilated-ről is csak a kötelező Hammer Smashed Face hangzott el. Mondjuk a The Bleeding-ről a szintén kötelező Stripped, Raped And Strangled mellett kellemes meglepetésként a Staring Through The Eyes Of The Dead-et is elővették. (A szerelmesek himnuszaként számon tartott Fucked With A Knife viszont kimaradt, hiába jött George-tól a szokásos felkonferáló szöveg.) És volt sok új dal a tavalyi Evisceration Plague-ről, meg az azelőtti Kill-ről. Na meg elég sok középtempós nóta (Evisceration Plague, Sentenced To Burn, The Wretched Spawn), amik eléggé leültették közben a hangulatot. Szóval már láttam őket jobb dalválasztással, és jobb hangzással, így most elég közepes minőségű volt számomra a fellépésük.
Az Emperor mester Ihsahn szóló projectjének koncertje viszont az első perctől lenyűgözött. Kristálytiszta, erőteljes hangzással szólaltak meg a karakteres, komplex felépítésű szerzemények. A norvég komponista 2006-ban adta ki első szólólemezét The Adversary címmel, és azóta két folytatás érkezett: 2008-ban az angL, idén pedig az After. A sokrétű, legjobban a progresszív metal zene jelzővel körülírható muzsika tényleg lemezminőségben szólalt meg, és a remek előadásnak köszönhetően hamar magával ragadták a közönséget az olyan dalok, mint az Invocation és a Called By The Fire a The Adversary-ról, a Scarab, az Unhealer és az Emancipation az angL-ról, valamint a The Barren Lands, az A Grave Inversed és a Frozen Lakes On Mars az After-ről. Kellemes meglepetés volt ez a 40 perc, előzetesen nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog a fellépésük.
A brit Napalm Death a grindcore stílus alapítói közé tartozik, már a 80-as évek elejétől tolják a zsigeri aprítást. Az 1987-es Scum a grindcore egyik alapköve, és azóta is tettek le pár nívós korongot az asztalra. Igaz, volt egy kísérletezősebb időszakuk, de 2000 környékén ismét visszatértek a gyors, üvöltözős grindcore zenéhez. Amúgy ezek az idősödő figurák a hitelesség mintaképei, ma is teljes intenzitással reszelik az egyszerű felépítésű dalaikat. A hangzás nem szokott a koncertjeik erőssége lenni, és most sem volt lemezminőségig csiszolva a megszólalás, egy erőteljes közepesre azért kikalapálódott pár nóta után. A lényeg a zúzás a klasszikus és az újabb keletű számokra, és a színpadról lejövő intenzív, de egyúttal punkosan beleszarós attitűd. Shane Embury hozta a szokásos basszusfutamokat, Mitch Harris pedig a gitártémák reszelése mellett most is megeresztett pár olyan magas hangú visítást, mintha egy patkány farkára léptek volna rá. Mark Barney Greenway tolta a szokásos üvöltözős vokálokat. A figura egyébként úgy néz ki, mintha egy proli 40-es, esténként a tévé előtt gubbasztó családapa, sőt amilyen kapálózásokat leművel a színpadon, néha holdkóros alkoholistára, vagy a kaszáló mozdulatoknál földeken arató jómunkásemberre is emlékeztet. No de nem a kinézet a lényeg, hanem hogy a grindcore ikonikus alakja a brit úriember. Nóták terén amúgy elég változatos volt a szett: a Scum, You Suffer, Life?, Deceiver, The Kill, Siege Of Power, From Enslavement To Obliteration, Unchallenged Hate korai zsengéi mellett volt kötelező Suffer The Children, de az újabb nótákat sem hanyagolták (Strong-Arm, Diktat, On The Brink Of Extinction, When All Is Said And Done, Silence Is Deafening). Ment az önfeledt aprítás a közönség soraiban is, szóval mindenki élvezte az intenzív zúzdát, jó koncert volt. Ezután már alig bírtunk állni a lábunkon, az Aura Noir kezdődő koncertjéről már irtózatosan sajgó derékkal tipegtem a szállásunk pihenést kínáló ágya felé.
3.nap
A szemerkélő esőben induló harmadik napon mindjárt az első koncertet a beszédes nevű Cock And Ball Torture nevű formáció szolgáltatta. Legalábbis azoknak, akik képesek voltak reggel 10 órára a színpad elé kászálódni. Nekem nem sikerült a felkelés, és bár az ismerősök szerint nem volt kiemelkedő a produkció, azért megnéztem volna, hogy mit bohóckodnak a színpadon a fiatalemberek.
További kavarodások voltak a programban, és míg a Bal-Sagoth csak egy fél órával került hátrébb a programban, addig a finn doom/death Barren Earth az elmaradó funeral doom-os német Ahab helyett zárta éjjel a fesztivál programját. Közben elkezdte a fellépését a 2005-ben alakult brit The Arusha Accord. A fiatal szigetországi srácok tavaly adták ki debütáló albumukat The Echo Verses címmel, és mivel ezelőtt nem ismertem a bandát, így igencsak kellemes meglepetést okoztak a metalcore alapokra építkező progresszív/matekos témáik. Erőteljes hangzással dörrentek meg a fogós, egyben komplex dalok a hattagú ifjonc brigád előadásában. A srácok rendesen bemozogták a színpadot, szították a hangulatot, a hergelésből főleg a két énekes (Alex és Paul) vette ki a részét. Érdemes lesz odafigyelni a ruandai polgárháború békeegyezményének nevét viselő bandára a jövőben!
A brit Bal-Sagoth már régóta űzi a középkori ihletésű szimfonikus, epikus black metal zenét. Még 1989-ben alakultak, és hat nagylemezt tettek le az asztalra, a legutóbbi művük 2006-ban jelent meg The Chtonic Chronicles címmel. A külsőségek is fontos részét képezik a ritkán koncertező brigádnak, így nem hatott meglepetésként a csuhában kiálló Byron Roberts és az arcfestés a többi tag arcán. Sajnos a zenei rész nem sikerült olyan erősre, mint a megjelenés, de ez főképp a borzasztó hangzás számlájára írható. Az elég káoszosan megszólaló zajban egyszer a gitárok szóltak, utána pedig a szinti, de valahogy nem sikerült összehoznia a keverős arcnak, hogy minden hangszer egyszerre, megfelelő hangerővel szóljon. A számok sem ragadtak magukkal, bár az 1-2 régebbi nótában érezhetően több volt a potenciál, csak hát a vállalhatatlan hangzás tönkre vágta ezt is. Jobb körülmények között lehet hogy jó koncertet tud adni a Bal-Sagoth, de ez így elég sovány volt.
Az amerikai Origin egyike napjaink leggyorsabb, legtechnikásabb death metal brigádjainak. Az 1997-ben alakult öttagú Kansas-i banda eddig négy nagylemezt adott ki, legutóbbi Antithesis című művük egy különösen rétegzett, komplex alkotás. Igazából náluk is az a baj, mint a Hate Eternal-nál, hogy élőben képtelenek normálisan megszólaltatni ezt a fénysebességgel aprító, technikás muzsikát. Annyira azért nem szóltak penetráns büntető módon, mint Erik Rutan bandája szokott, de ahol én álltam, most sem volt tökéletes a nóták megszólalása. Iszonyat módon előtérbe helyezett dob, alig hallható gitártémák és a zajhalmazban elvesző basszus jellemezte az Origin koncertet. Most is egy gitárral játszottak egyébként, ahogy a tavaszi turnén, úgy látszik Jeremy Turner csak a stúdióban játssza fel a témáit. Amúgy élvezhető volt a koncert a jó számok és a profi előadás miatt, de egyrészt lemezen sem kedvelem a folyamatosan hipersebességgel zajló reszelést (belassulások nélkül), másrészt a gyenge hangzás is rombolta az élményt.
Kisebb pihenő után a brit experimentális/elektronikus Jesu koncertjét tekintettem meg. A lényegében egyszemélyes banda az egyik Godflesh alapító Justin K. Broadrick nevéhez fűződik. Justin mellett ezúttal csak Diarmuid Dalton basszer volt a színpadon, a dobtémák gépről szóltak. Jó a 3 nagylemezzel és rengeteg split/kislemezzel bíró Jesu zenéje, de igazából otthon, egy sötét, csendes szoba karosszékében tudnak hatni ezek az experimentális, ambient, drone, és post rock-ból egyszerre táplálkozó dalok. Itt a délutáni napsütéses fülledt melegben inkább csak az álmosságot nagyították tízszeresére a lassan csordogáló, befelé forduló dalfolyamok. Justin és színpadon zenélő társa is mozdulatlanul, a zenére koncentrálva prezentálta a szerzeményeket, így folyamatosan a lecsukódó szemeimmel kellett küzdenem. Érdekes zenét alkot a Jesu, csak éppen abszolút nem illett erre a fesztiválra és pont ebbe az időpontba a fellépésük.
Jött egy igazi büntetőbrigád az amerikai Macabre képében, akikről eddig nem hallottam, de érdekesen hangzott a nevük mellett olvasható murder metal megnevezés. Hát, jobban tettem volna, ha jó messzire elkerülöm a színpadot, mert ez a koncert egy vállalhatatlanul gyenge zenekart mutatott. Szinte fizikai fájdalmat jelentett akár egyetlen dal végighallgatása, ahogy a színpadon történő erőlködés és az onnan áramló zenei rettenet támadta a hallójáratainkat. A bandánál a lényeg a sorozatgyilkosokkal foglalkozó szövegvilág, zeneileg meg vásári kutyulék az egész, a legrosszabb fajtából. Háborodott éneklés, gajdolás, szavalás is előfordult, meg death metal-os nóta is. Igaz, hogy 1984 óta zenélnek, de ez nem jelenti azt, hogy minőséget is alkotnak. Inkább sikeres támadást a jó ízlés ellen.
Újabb háborodott banda következett a Diablo Swing Orchestra személyében. A 2003-ban alakult svéd együttes azonban minőségi módon valósítja meg az érdekes zenei elképzeléseit. A klasszikus muzsikákon edződött figurák igazi swing-es, komolyzenébe öltött metal zenét játszanak, amely eddig két nagylemezen manifesztálódott. Érdekes keverék, meg kell hagyni, de többségében élvezetesen szórakoztatóak a számaik. Az énekesnő témái mondjuk néhol Nightwish-es hasonlóságot adtak a zenének, na meg a vége felé már elég volt az eklektikus swing-ből, de mindenképpen érdekes színfoltjai voltak a fesztiválnak.
A kanadai Voivod egy élő legenda státuszban számon tartott zenekar. Az 1981-ben alakult banda kezdeti thrash metalja az idők alatt átment progresszív felfogásban játszott metal muzsikába. A Voivod egyébként rengeteg mai bandát inspirált, a műfajra gyakorolt hatásuk megkérdőjelezhetetlen. Tizenkettedik nagylemezük tavaly jelent meg Infini címmel, amelyet már Budapesten is bemutattak a Down előtt. A Voivod tovább folytatta a zenélést Denis Piggy DAmour gitáros 2005-ös rákban bekövetkezett halála után is, ez mutatja, mennyire erős és elhivatott bandáról beszélünk. Élőben is jó hangulatú, remek koncerteket tud adni a brigád, ezt bizonyította a tavalyi Petőfi Csarnokos koncert is. Igaz, ezúttal nem volt olyan kirobbanó a hangulat, és sajnos kevesebb játékidő is állt a Voivod rendelkezésére. Így a War And Pain-ről a Voivod, a Ripping Headaches és a Nuclear War, a Dimension Hatröss-ről a Tribal Conviction, a Nothingface-ről pedig a The Unknown Knows hangzottak el. Volt még Overreaction a Killing Technology-ről, Global Warning az új albumról, és az Astronomy Domine című Pink Floyd feldolgozás. A jó hangulat, korrekt hangzás és remek zenészi teljesítmények élvezetessé tették a fellépést, bár a tavalyi klubkoncertjük jobban tetszett.
Az 1982-ben alakult német Tankard-ra a sörmetál jelző illik a leginkább, az öregedő sörivó németek még 2010-ben is nyomatják a poros thrash metal muzsikájukat. Alapvetően mókás az előadásuk, és ha tréfás performansznak fogom fel a színpadi és lemezen hallható ténykedésüket, akkor még pozitívan is tudom értékelni az olyan dalokat, mint a Die With a Beer In Your Hand, vagy a Disco Destroyer. Mondjuk, ha már zenei szempontból kéne értékelni a színpadon össze-vissza, pontatlanul kalimpáló, banálisan egyszerű szólókat puffogtató, iszonyúan béna szövegeket óbégató brigádot, akkor egy hatalmas elégtelen lenne az osztályzat. De legyünk pozitívak, és nézzük paródiának a Tankard-ot, így vidáman el lehet bólogatni az egyszerű t(h)rash metal dalokra, és egy nótában 15x-re is együtt üvölteni Gerre énekessel, hogy Stay thirsty!.
Az amerikai Dying Fetus már jóval komolyabban áll hozzá a muzsikáláshoz, és a death metal mesterek ezúttal is egy hibátlan aprítást mutattak be 35 percben. Már csak az idei évben jó párszor láttam a John Gallagher vezette halálosan precíz trió zúzdáját, de ötödik alkalommal sem volt unalmas végig headbangelni az olyan nótákat, mint a Praise The Lord (Opium Of The Masses), a Your Treachery Will Die With You, az Eviscerated Offspring, a One Shot, One Kill, a Justifable Homicide, a Conceived Into Enslavement, a Grotesque Impalement, a Pissing In The Mainstream és a Kill Your Mother, Rape Your Dog. Ahol álltam, a hangzás ezúttal ugyan nem volt tökéletes, de ugyanolyan intenzitással és precizitással dörrentek meg a változatos nóták John, Sean és Trey hibátlan játékának köszönhetően. A Dying Fetus azon kevés banda közé tartozik, akiket bármennyiszer szívesen megnézek, és eddig még egyszer sem okoztak csalódást.
Már nagyon vártam a svéd Meshuggah koncertjét, hiszen a metal isteneket legutóbb még az A38-as hajón láttam, annak meg már idestova 5 éve. A sújtós riffek és a megtekert ritmusképletek mestereinek két évvel ezelőtti ObZen lemeze is remekül sikerült, így minden adott volt egy cementes zsák súlyával agyonnyomó koncerthez. A kezdeti feszültséget az egyre idegesebb várakozás váltotta fel, ugyanis addig molyolgattak a beállításokkal, amíg csak 15 perces késéssel kezdték el végül a programjukat. Aztán az elején nem is szóltak túl jól, bár pár nóta után jobb lett a hangzás, és a végére már tényleg hibátlanul szóltak a betonozó riffek. A hangulat persze megvolt, így már a kezdetektől lehetett derékból hajladozni a megtördelt ritmusú témákra. Jens Kidman a szokásosan elmebeteg nézéssel és grimaszokkal üvöltözte a dalszövegeket, Fredrik és Marten gitárosok fejrázás közben gördítették a tonnás riffeket, Dick Lövgren basszer és az überzseni Tomas Haake dobos pedig könyörtelen precizitással adták a zenei alapot. A nótákat illetően már nem volt ekkora az örömöm, ugyanis csak a Nothing albumról, illetve az ObZen-ről játszottak nótákat, így kimaradt a kihagyhatatlannak számító, zseniálisan nagyszerű Future Breed Machine és a Sane. Szóval hiába volt Rational Gaze, Straws Pulled At Random, Combustion, Electric Red, Bleed, Lethargica és Pravus, kissé csalódott voltam a koncert végén. Lehet, hogy a beállásnál való pöcsölés miatt nem maradt idő még két dalra, de ez így akkor is bosszantó volt. Ettől függetlenül zseniális volt a Meshuggah, csak ott a keserű szájíz a végén.
Már muszáj volt ülve pihentetnem az ácsorgástól megfáradt derekamat, így a Hypocrisy koncertje ezúttal kimaradt számomra. Már jó párszor láttam Peter Tagtgren death metal bandáját, legutóbb épp idén februárban a budapesti Diesel klubban, így nem bántam annyira a mulasztást. A cimborák szerint jó volt ez a fellépés is, a tavaszi turnéhoz nagyon hasonló setlisttel, precíz játékkal és korrekt megszólalással.
A New York-i Agnostic Front a hardcore egyik alapbandája. Az 1980-ban alakult zenekar eddig 9 albumot jelentetett meg, köztük számos műfaji alapvetéssel. A Vinnie Stigma gitáros és Roger Miret énekes nevével fémjelzett Agnostic Front élőben is hihetetlenül energikusan, pörgősen játssza a hardcore muzsikát. Ezek a figurák már 30 éve tolják a zenélést, és még ma is izmosan tudják megszólaltatni az energiától feszülő, jól összerakott, fogós nótáikat. Szóval tényleg elismerésem a hardcore keresztapjainak, akik itt is megmutatták, mi fán terem az igazi NYHC. Egymás után pörögtek a klasszikus és az újabb keletű nóták, egy jó hangzással megtámogatott, maximális teljesítményű 45 percet kaptunk. A többi régi dallal együtt üvöltöttük a For My Family és a Gotta Go sorait, de a Warriors lemezes újabb számok (Addiction, Warriors, Outraged, Black And Blue, Dead To Me) is sütöttek. Roger és Vinnie mellett a többi zenész is odatette magát. Igazából a közönséget szítani sem kellett, mindenki széles vigyorral ugrabugrált és szeletelt a hc alapvetésekre. Egy igazi energiabomba volt ez a koncert, egy remek formában lévő Agnostic Front-ot láthattunk a színpadon.
Legutóbb 2006-ban láttam az érfelvágós brit doom/death metal zenét játszó My Dying Bride-ot, és akkor egy elég közepes koncertet adtak. Nos, most közelről sem ez volt a helyzet. Már az első felcsendülő hangnál éreztem, hogy itt valami rendkívüli fog történni. És bizony, itt olyan egy órás előadást láttunk, ami überelte a Brutal Assault eddigi produkcióit. Lemezminőségben szóló hangzás, hihetetlen hangulat, remek dalválasztás és parádés színpadi játék. Tényleg megdelejezett tekintettel és tátott szájjal bámulta a közönség a színpadot. Bizony mi is leesett állal néztük a brit zenekart. Csak hét nótát játszottak, de azokat ennél jobban nem is lehetett volna előadni. Aaron Stainthorpe ezúttal is átélte a dalokat, szenvedett, haldoklott, fetrengett a színpadon, és egyúttal hibátlanul énekelte ki a fájdalomtól és a halál közelgő árnyától hidegrázós, szívbe markoló sorokat. Andrew Craighan és Hamish Hamilton Glencross brit lordokhoz hasonló tartással pengették a húsba markoló riffeket, és Lena Abé a halál sötét angyalként pengette a basszusgitárját. Dan „Storm” Mullins magabiztosan szolgáltatta a dobtémákat, Shaun Macgowan pedig hatásosan kezelte mind a szintit, mind a kulcsmomentumokban belépő hegedűt. A briliáns hangulathoz a pompás fények is hozzájárultak, így tényleg mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a csodát, és kotorászott (gondolatban) a pengéje után a beteljesedést nyújtó érfelvágáshoz. A tavalyi For Lies I Sire-ről a Fall With Me és a Bring Me Victory hangzott el, majd a Turn Loose The Swans zseniális címadója következett, amelyet az első lemezes Vast Choirs követett. A She Is The Dark jött a The Light At The End Of The World-ről, majd a The Wreckage Of My Flesh vájt utat hallójáratainkba a Songs Of Darkness, Words Of Light-ról, a hatásos zárást pedig a The Cry Of Mankind adta a The Angel And The Dark River-ről. A My Dying Bride az elmúlás, a keserűség és a melankólia tökéletes zenéje, élőben egy hatalmas hangulati plusszal. Amit itt előadtak, az tényleg több mint hibátlan volt, mielőbb My Dying Bride klubkoncertet Budapestre!
Ezután nem láttuk értelmét más előadó megnézésének, így bár a thrashes black metalt játszó, Nocturno Culto-t (Darkthrone) is a soraiban felvonultató Sarke kimondottan jól szólalt meg, a beteljesedés nyugalmával indultunk nyughelyünk felé. Mérleget vonva a három napról, elmondható, hogy ismét megérte ellátogatni a Brutal Assault fesztiválra. Igaz, hogy idén több olyan momentum volt, ami szájhúzásra adott okot (gyenge szervezés, sok programcsere, nagy tömeg, sok esetben kritikán aluli hangzás, felhígult program), de sok jó koncertet láttunk a sajnos nem egy büntetőbrigád mellett. Jól éreztük magunkat, és biztosan így volt ezzel a feltűnően nagy számban kilátogató magyar közönség is, de remélem, hogy jövőre találnak megoldást a legtöbb problémára, és igyekeznek javítani az egyre szaporodó hibákon.
17:31
