beszámoló [koncert] 2010. augusztus 2. hétfő 17:51
nincsen hozzászólás
szerző: UtazóPat Metheny Group 2010. június 30. Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Jazz rajongók és gitárosok örömére újra itt járt a fiatalos gitárzseni, a fiatalon nemzetközi hírűvé vált gitáros, Pat Metheny. Mostani fellépésén groupjával olyan viszonylagos fiatal zenésznagyságokkal örvendeztette meg a budapesti közönségét, mint Lyle Mays a billentyűs, Steve Rodby a bőgős és Antonio Sanches ütőhangszeres.
Pat Metheny a Song Book Tour néven futó produkciójában a közönség még nagyobb örömére olyan várakozáson felüli, válogatott műsort állított színpadra, amelyen igen népszerű, és sokak számára is fogyasztható dalok és szerzemények kerültek bemutatásra. Az egyik ilyen volt a játékos hangulatú Phase Dance, másik a David Bowie és Metheny slágere, a This is not America, a lírai hangvételű Farmers Trust, a melódikus, de mégis virtuóz futamokat tartalmazó Have you Heard, a lüktető, vibráló és dúdolható slágere a Last Train Home, a szintén lüktető, vibráló Are You Going With Me?, valamint a csendes harmóniájú Travels. Ha emlékezetem nem csal, akkor hallhattuk a legismertebb legszebb lírai dalát a Letter from Home-ot, és a szintén lüktető, vibráló és dúdolható a Slip Away-t. El kell árulnom, ezekért a dalokért szeretem - és gondolom más is - Pat Metheny művészetét és játékát.
Még mindig hihetetlen energiával és minőségben játssza a dalait, melyek vibrálnak, lüktetnek, ha kell, illetve szolidak, csendesek, ha kell. Kellően bonyolultak, de mégis játékosak tudnak maradni a szakértő jazzrajongóknak, és a magát csak egyszerű hallgatónak mondott ismeretlen zenészbarátnak, közönségnek.
Metheny zsenialitása játékában érhető maximálisan tetten de most nem a számára készített 42 húros Pikasso I hárfagitár hangszercsodára gondolok, melyet hallhattunk, hanem a személyes kontaktusra az előadás alatt a közönséggel, a játékán túl mintha teljesen megszűnt volna létezni. Teljesen gitárjába bújt, csukott szemmel végig mosolyogva játszotta programját, és csak keveset nézett fel, pedig barátai ténylegesen mellette voltak, de mégsem éltek a színpad tényleges méreteivel. Szűk félkörbe fogták körül, jobbján Lyle Mays, mögötte Steve Rodby és balján Antonio Sanches helyezkedett el. Az előadáson Metheny csak néhányszor váltott hangszert, ám ha tette, azt is zökkenőmentesen. A technikai stáb a muzsikusokkal ellentétben élt a méretek lehetőségeivel. Kiváló hangosítás mellett a fények osztályon alulinak bizonyultak a koncerten. A személyzet túlzottan kihasználta a vörös színt és a zsenge fényeket. Ez véleményem szerint rossz koncepció volt, mivel nem erősítette a színpadi látványt. Elkeserítő volt látni, hogy a színpad mögötti hatalmas zöld terület az előadás végéig sötétben volt, semmi háttér fény, csak néha kapott valami fényfátylat, ellenben ha zárt helyen lett volna a koncert (Millenáris, Aréna, Pecsastb), akkor biztos vagyok benne, hogy a háttér is részét képezte volna az előadásnak. De nem szeretném kihagyni azt a ziccert sem, hogy Metheny öltözéke (matrózcsíkos pólója) valahogy ez alkalommal sem harmonizált a dalaihoz, de még sem volt zavaró. Inkább egyszerűség látszatát keltette bennem, de amennyire külsőleg szerény, annyira nagyszerű maga az egész személyiség végül is ez a legfontosabb.
Túlzás nélkül állítható, hogy remek és nagyszerű produkciót kaptunk Methenytől és csapatától: Lyle-től, Steve-től és Antonio-tól. Mindhárman kiváló muzsikusszemélyiségek és régi zenészbarátok, akik sorra életre keltették a Pat Metheny Group (1978) és a Letter From Home (1989) korszak legismertebb dalait - bár a sláger szó ezúttal sokkal inkább helyén lenne.
Végezetül, Metheny az a zenei kiválóság, aki tanítványok és zenerajongók százezreinek adott plusz többletet és ő ezt minden felhajtás nélkül teszi! Ennek volt újabb példája ez a koncert és bizonyára nem véletlenül.