beszámoló [fesztivál]  2010. július 11. vasárnap   17:35

nincsen hozzászólás

  Mindenki nyaral, élvezi a hőséget, örül a sikeres záróvizsgáinak és a záró bizonyítványnak, vagy éppen felejti a sikertelen évet. És mindemellett most zárul a 2010-es VB. Amire ez a cikk megjelenik, már mindenki tudja, hogy az idei VB győztes Spanyolország. Gratuláció nekik! Mindezeket figyelembe véve elnézhető ez a csúszás a beszámolóval.
  
  A lényegen nem változtat az sem, hogy az idén is ki kellett hagynom a Mezzoforte fellépését és legsikeresebb dalaikat. Ellenben Eric Burdon & the Animals produkciója a StarGardenre való ráhangolásnak épp jó volt, másra viszont nem. Kellemetlen leírni, de Eric hangja sajnos jócskán túl van a delelőjén. Nem kicsit erőlködött, hogy reszelős hangszálából tiszta hangokat tudjon előcsalogatni. Bántam is meg nem is, hogy láttam őt. De negyven év jócskán eltelt a befutó Felkelő nap háza bemutatása óta. Sem ez a dal, se a jó vörösbor nem hiányozhat a kezéből egyetlen Eric Burdon buliról sem.
  A viszonylagos programsűrűség mellett is beleszagoltunk Bill Kapitány koronázatlan blues torkának műsorába. Nála a Fradi a király, nálunk pedig ő. Fiatal csapatával garantáltan feltette a lécet. Bill vegyesen szemezgetett a friss albumaiból a Hatvan csapás és a Király Meséiből, valamint a régi HBB és Bill dalokból (Édes otthon, Felszarvazottak balladája ). A Deep Purple előtt nem más, mint az Omega, hazánk egykori nemzetközileg elismert zászlóshajója lépett fel, de valójában a hazai zenei életnek az egyik kakukk tojása. Hosszú éveken át alkottak, nem kevés lemezt hagytak az utókorra, de mégis nemzetközi piacban gondolkodtak, és itthon más csapatokra hagyták a piszkos munkát. De ez a múlt, mert azóta volt egy-két koncertjük. A legismertebb a teltházas Népstadionos és talán a Zenevilágnapi szintén teltházas Pecsás koncertjük. Nem csak fehérnapjai voltak a csapatnak, hanem feketék is. A legutóbb a Scorpions SYMAs koncertjén látták vendégül Kóborékat, ahol alaposan leégették magukat. Ott megfogadtam, hogy többé feléjük sem nézek. Megszegtem fogadásom, megnéztem őket, és el kell ismernem, hogy ez a koncertjük jó volt, igaz egy kicsit steril, de nosztalgiának tökéletesen megfelelt, a Petróleumlámpától, Tízezer lépésen, a Nyári éjek asszonyáig szinte majdnem minden elhangzott, de csak majdnem.
  Tény, hogy az Omega legenda, de a Betarice is az. Feróval az élen izgalmasabb és kihagyhatatlan. Őket nem csak a SÜNök, hanem Kádár láncos kutyái Erdős Péterke-féle bagázs is vegzálta. Ennek ellenére az átkozott rendszert is túlélte, és most is színpadon van, míg az átkozott Péterke csontjait számolgatja ott lent. Feró még most is remek kontaktust tud teremteni konszolidálódott közönségével. Feró poénjai most is helyén voltak és eljátszott Nem kell, Külvárosi Farkastól, Johnny Bee Good dalai is. Továbbmenve a líraibb hangot megütő, újra összeállt Tátrai Bandot láthattuk. Ők azok, akik még mindig megdöbbentő igényességgel és precizitással játsszák dalaikat. Tátrai Tibusz grimaszolt, rágta a szája szélét és legjobb szólókat engedte el, Charlie semmit sem veszített hangjából; élvezet volt újra hallani az Illúziók nélkül, Utazás az ismeretlenbe, Hello Barátom és a New York dalokat is.
  Ezen a napon legtöbben mégis a Deep Purple-ra voltak kíváncsiak. Az eredeti felállásából 2002-től csak hárman maradtak, Ian Paice dobos, Roger Glover basszeros, és Ian Gillan frontember. A csapat ifjonc titánja Steve Morse jó gitáros, csak nem Ritchie Blackmore vagy Joe Satriani után. Akárhogy is villantott szólóival, mégsem tudott teljesen meggyőzni. Hiányzott a játékából az a géniuszi magasság. Pont így voltam az albinó Don Airey játékával. Jó billentyűs, sőt nem is rosszabb elődjénél, John Lordnál. Láthatóan szépen körülbástyázta magát hangszereivel, szinte ki sem látszott mögüle, olyan teátrális volt. Játéka sem volt rosszabb, csak épp a szólóinál mutatkozott meg a különbég Lord javára. Gondolom, nem csak nekem hiányzott e két muzsikus géniusz a DP-ból. De nincs semmi veszve, mert Lordot szeptember 18-án a MÜPÁban újra láthatjuk, Ritchie Blackmore-t talán jövőre? Ennek ellenére a csapat most is odatette magát. Sok szólóval, időnként túl sok egóval megtűzdelt produkciójuk mellett sem lehetett megbánni a Purple showt. Mindentől függetlenül a kötelező Deep Purple darabok - Fireball, Hush, Highway Star, Perfect Strangers, Black Night, és a Smoke on the Water - erről a buliról sem hiányozhattak. Ezek után nem csoda, hogy nem volt kedvünk az Old Boys-ba belehallgatni.

  A másnap sem volt rosszabb, hisz kicsit másnaposan vágtam bele az ötödikei szombati programba. Mire kiértem, John Mayall már javában nyomta. Aki végig látta a produkcióját, az garantáltan nem csalódott. Játéka friss, üde, alapos és szórakoztató. Pont ezért volt élvezet hallani John Mayall 77 éves szájharmonika bubust, aki hajlott kora ellenére is viszonylag fiatalosan mozgott a színpadon. Alig 56 éve nyomja. Albumai száma is megközelítik a színpadon töltött éveket. Kell ennél több?
  A nagyszínpad egyetlen hazai fellépőjét, a Skorpiót talán jobb lett volna otthon felejteni, és helyettük a Fekete bárányok legendás csapatát a P. Mobilt benyomni Suszterestől és munkát kereső Dalos ügynökkel. Hadd forralták volna a levegőt és a hangulatot. Hisz mindenki fellépett itt, aki egykoron számított. Igaz, a Sünök által vegzált egykoron kétes kinézetű csövesek, huligánok, mára már tisztes adófizető polgárok és családfők lettek, akik erre a két napra ki tudtak bújni a bőrükből. Számomra érthetetlen, hogy Szücs Antal Gábor miért hagyta magát blamálni ma is Skorpióval, ami szerintem egy lukas garast sem ér, csak az Azt beszéli már az egész város. De azért nem hagynám ki azt a ziccert sem, hogy amikor a Blood, Sweat & Tears nyomta a remek programját, a Laárék KFT-je jócskán bezavart. Ezt nem hagyhatta szó nélkül Steve Katz, ő csak annyit fűzött hozzá, hogy mi ez a szar? Nos igaza volt. Valójában mi is ez a szar? Pont ez a kérdés foglalkoztatott a kora délután fellépett Tóth Vera által bemutatottra is. A már említett Blood, Sweet & Tears semmit sem változott az évek alatt. Most is pont olyan remekül játsszák dalaikat, mint legutóbb a MÜPAban. Természeten most sem hagyták ki a More and more, az And when I die, a Smiling Phases és a Hi De Ho dalaikat sem. A Kool and the Gang funky műfaj klasszikus nagyágyúja jött, akik alaposan megmozgatták az eltunyult testrészeket. Náluk is maximálisan kizárható volt a blöff és a playback. Tiszta hangszeres tánczene szórakoztatóiparba ágyazva. Aki látta őket, az is alátámassza ezt. Meggyőző produkciójukban a Celebration, Ladies Night, Get Down On It stb. dalokat is eljátszották nemcsak 20 évesek kedvéért.
  
  A Symában sem volt kisebb a színpad, mint kint. Pont elfértünk és a terem akusztikája is remekül volt orvosolva a visszaverődő hangok ellenére. A visszhangosítók is kiváló munkát végeztek, ők tudják a mértéket és a cuccuk is pont passzolt a fellépők igényeihez. Ha Ákosnak is megfelel, akkor úgy érzem, nem lehet gond. Pont így volt a Bikini és a Karthago esetében is. Mindkét csapat kihasználta a színpad teljes méretét, a remek fényeket és pont úgy szólaltak meg, mint a stúdióból kijött lemezeiken. De inkább ˝ fokkal jobban, mert a Bikinit erősítette Lukács Peta remek jazz-rock gitáros. Játéka precíz, stílusa extravagáns. Olyan energiával és átéléssel nyomta a Mielőtt elmegyek, Legyek jó, Megüssem, vagy ne üssem, Ugyanaz a cirkuszstb. sikerdalokat, amihez nehéz bármit is hozzá tenni. A remek Bikini koncertet szintén szárnyaló Karthago fellépés követte. Gidó, Szigeti, Takács, Kocsándi és Kiss változatlan felállású csapat sem maradt adósa rajongóinak az áthangszerelt dalokkal (Apáink útján, Barátok nélkül, Recsegő világ, Senki Lánya, Néma asszony stb). A közönség visszajelzése és a véleményem teljesen megegyezik abban, hogy a csapat itt is jól teljesített és a fellépésük is sikeres volt.
  Ákos az Ákos. De ezzel nem mondtam újat és azzal sem, hogy közönsége tényleg türelmes. Böcsületükre legyen mondva, hogy az első sorokat már a nyitás után szellősen is, de megtöltötték és végig hallgatták a Bikinit és a Karthagot. Pedig zenéjük nem az ő zenéjük volt, vagy talán mégis? Ezt nem tisztem eldönteni. Azt viszont igen, hogy Ákos szimbólummá vált a hazai zeneiparban, zenében, szövegben, és színpadi showban. Sokaknak etalon, nem úgy, mint Bergendy. De az öreget nem bántani akarom, csak megjegyezni, hogy Bergendy, nem Poirot, aki zsakettben oldotta meg a bonyolult rejtélyeket. Vele ellentétben a Bergendy család aktív tagjai most is csikóskantárosban hozták a bohóc formájukat. Egyébként Zeneileg hibátlan, igaz, a kottás könyv ennyi idő után is előtte hever. Nem értem, hogy az elhangzott dalokhoz (Szellemvasúton, Alexander ragtime band, Én táncolnék veled, Twist, I Feel Good, My Generation, Sajtból van a Hold, Darabokra törted a szívem) ennyi színpadon eltöltött év után miért kell még kottás könyv? Cukorpofa konferálásai kicsit amnéziával fűszerezettek voltak. Még így is le tudja kötni a hallgatóság figyelmét, valamint sármjával garantáltan megvadítja a negyvenen túli hölgyek szívét. Igaz, nem Rod Steward módra, attól azért messze van.
  
  Végül is, 13 ezren voltak kíváncsiak az első StarGarden fesztre, ami cirka 40 millió forintot hozott az árvízkárosultak számlaszámára. Szép magánkezdeményezés és szép összeg. Bízom benne, hogy a Polgárvédelem és egyben a kormány közösen fog fellépni a védműveink érdekében felújít, sőt újakat épít , és nem az adományozókra és segélyezőkre fog építeni.
  Jövőre veletek ugyanitt.

Kulcsszavak:
  stargarden      Ákos      karthago      kool and the gang      blood     sweat & tears      john mayall      bikini      bergendy      omega      eric burdon & the animals      deep purple      tátrai band      deák bill blues band      hobo      beatrice 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás