beszámoló [fesztivál] 2010. június 28. hétfő 17:48
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloSonisphere fesztivál 2010 2010. június 19, Milovice, Csehország
Reggel 6 óra, csörög a vekker. Ma van a nagy nap! Gyors reggeli és egy üveg Bambi benyakalása után már húztam is csőnacit, felkaptam a felvarrós farmerdzsekit, lábamon már az új fehér Tisza cipőmmel. Már csak a Gabi tusfürdőt kell bedobni a táskába, és mehetünk is. Apa Trabantja szerencsére útra készen áll, így a haverok összeszedése után, 7 óra felé indulunk is Csehszlovákiába, ahol korunk négy legnagyobb metal zenekara, a Metallica, a Megadeth, a Slayer, és az Anthrax lép fel. Jól haladunk, hiszen ilyen korán még nincs forgalom a Tanács körúton. ...valahogy így kezdődhetett volna a beszámolóm, ha az 1980-as évek közepe-vége felé íródik. A legviccesebb viszont az, hogy most 2010-ben is ugyanígy kezdődik, mindössze a dőlt betűs részeket kell aktualizálni, ráadásul az említett zenekarok a mai napig is a legnagyobbaknak számítanak.
Mert miről is van szó? San Francisco-ban a bay area-ból indult el az az a műfaj, amit thrash metalnak nevezünk. Az a gyors, zúzós stílus, ami a ´80-as évektől egészen a mai napig rengeteg hajat meglobogtatott már. A korai európai színtér (Kreator, Destruction, Sodom, Tankard, Onslaught) inkább a pőrébb, zúzósabb vonalra ment rá, míg a bay area csapatok (Testament, Exodus, Death Angel, Forbidden, Dark Angel, Vio-lence, Lääz Rockit, stb.) már a kezdetektől is technikásabbak, melodikusabbak, szóló centrikusabbak voltak. A négy legnagyobb banda, akik már akkor kiemelkedtek stílusformáló erejükkel, egyediségükkel, profizmusukkal, a Metallica, Megadeth, Slayer, Anthrax voltak. Őket emlegették a „négy nagy” néven, vagy pedig (a Metallica híres nótájára utalva) mint „a négy lovas”. Ez a megnevezés azóta ugyanúgy legendává vált, mint maguk a zenekarok, noha igazából nem kerek a történet, egyrészt mert a New York-ból származó Anthrax nem volt sosem a bay area része (zeneileg sem), másrészt pedig a négyes közé színvonalban és minőségben ugyanúgy beleférnének volna az olyan bandák, mint az Exodus, Testament, Death Angel, Forbidden.
De ha a fent említett négyesnél maradunk, a kezdetek óta ők is sokfelé kezdtek orientálódni. A Metallica egyre technikásabb albumok után elkezdett popularizálódni, könnyen emészthető dalokkal a nagyközönség felé nyitni. Az utóbbi évtized drámái után kezdték csak újra megtalálni saját magukat. A Megadeth gyakorlatilag pont ugyanezt csinálta, csak MegaDave pár év csúszással loholt mindig a Metallica aktuális stílusváltása után. Az Anthrax a kezdeti bohó, ugrálós stílus óta sokat komolyodott John Bush-sal, de még a rap/metal felé is kacsintgattak anno. Mind közül talán a Slayer tartotta egyenletesen a thrash metal frontját. Noha ilyen-olyan hatások őket is érték, a ´80-as évektől egészen máig folyamatosan zúznak. A ´80-as éveknek ez a stílusalapító négy legendája most, 30 év után újra egyesítette erejét, hogy közösen mutassák meg: még mindig ők a legnagyobbak. Ennek érdekében köréjük szervezték a Sonisphere fesztivált, amely az ő főszereplésükkel, de még számos további, olykor váltakozó nagy név társaságában körbeturnézza Európát. Ez egy olyan esemény, amely talán egyedi és megismételhetetlen lesz, ezért nem is volt kérdés, hogy jelen KELL lenni. A csehországi helyszínt választottuk, egyrészt mert ez volt a legközelebb, másrészt pedig a felhozatal is igen ígéretes volt. A „négy nagy” mellett fellépett még itt az Alice In Chains, Stone Sour, Fear Factory, Volbeat, Rise Against, DevilDriver, azt hiszem ez elég indok... Sőt, lett volna Heaven & Hell és Mastodon is, de utóbbi lemondta az egész turnét, előbbiről pedig tudjuk, hogy mi történt szegény Dio-val... A helyszín végül a Prágától 50 km-re lévő Milovice reptér lett, ami az eredetileg tervezett Mimon-hoz képest egyértelműen jobb döntést jelentett.
Maga a katonai reptér érdekes helyszín volt, ugyanis 1991-ben vonultak ki innen az oroszok, 1995 óta pedig teljesen elhagyatott a bázis. Ennek megfelelően a komplexum úgy is néz ki, mint ahol 15 éve egy lélek sem járt: ablak nélküli, kiégett épületek, gazzal benőtt romok, beszakadt mennyezetek, kosz és por mindenütt, rozsdás teherautóroncsok, elhagyatott betonhangárok és -bunkerek. Szóval inkább a STALKER játék világában érzi magát a látogató. De a kísérteties bizarrság ellenére mégis volt egyfajta hangulata a helynek. A színpadok beton kifutópálya végén lettek felállítva, szabad hely pedig volt így bőven, kényelmesen elfért az értesülések szerint kb. 40.000 jelenlévő. A két színpad egymással párhuzamosan, kb. 5 percnyi járóföldre volt egymástól, szóval nem okozott kifejezett nehézséget a vándorlás. A kettő között volt még egy sátorral borított színpad, itt mindenféle noname csodák játszottak, úgyhogy ezt passzoltuk. Persze italos és merch pultokból sem volt hiány, ezek is kielégítették mindenki igényét. Ugyancsak a két főszínpad között felhúztak még egy-két vidámparki látványosságot, aminek viszont annyira nem örültem. Nem rossz móka végül is, de ehhez a fesztiválhoz abszolút stílusidegennek tűnt. Ne csináljunk már Theme Park-ot a Sonisphere-ből...!
Visszatérve a történetre, kb. 14 óra felé érkeztünk meg Milovicébe. Az autópályáról letérve szinte egy lélek sem járt az összekötő úton, de abban a pillanatban, ahogy elérkeztünk a fesztivál kereszteződéséhez, a semmiből óriási kocsisor tűnt elő. Szép lassan sikerült beevickélni a rendezvénynek helyet adó reptérre, és elfoglalni a pozíciót. A bejutással nem volt gond, igyekezni is kellett, mert épp a DevilDriver csapott bele a húrokba. Dez Fafaráékat éppen tavaly láthattuk Budapesten, akkor fergeteges koncerttel rúgták szét a Diesel Klub oldalait. Ez a csehországi fellépés viszont nem volt olyan elementáris erejű, nem jött át az energia. Pedig a zenekar alaposan odatette magát, de úgy érzem, még fel kell nőniük egy ekkora méretű színpadhoz. Hiába mászkált fel-alá Fafara és próbáltak ide-oda mozogni a gitárosok is, mégis elveszett a csapat a deszkákon. Egy klub bulin jobban átjön a DeviDriver ereje, ezt megtapasztalhattuk. De amúgy a hangulattal és a dalokkal nem volt hiba. Nem állt túl sok idő rendelkezésre, de azért belefért több nóta az új Pray For Villains lemezről, valamint néhány korábbi, mint a These Fighting Words, Clouds Over California, I Could Care Less, End Of The Line. Fafara hangja annyira nem volt formában, néha el-elcsuklott a szénnévarrt énekes, de a frontemberi hangulatkeltésére nem lehetett panasz. Kivétel nélkül igen képzett zenészekből áll a DevilDriver, akik rendkívül erős csapatot alkotnak, de még mindig jobban tudnak érvényesülni egy túlfűtött hangulatú klubkoncerten.
Átmentünk a másik színpadhoz, ahol még a Volbeat-től láttunk két utolsó nótát. Nekik is a klubkoncertek az erősségeik, de már nem egyszer szerepeltek nagy színpadon is, és ott se vallottak szégyent. Sokan voltak jelen a bulijukon, és szemlátomást mindenki élvezte a koncertet. Ez a kedélyes hangulatú, táncolható, de mégis kemény Elvis-metal egyre több hívet hódít meg. A Still Counting-ra és az I Only Wanna Be With You-ra meg nem volt olyan ember, aki ne mozdult volna be. A Volbeat tagok mindig nagy kedvvel játszanak a színpadon, ezúttal is mindenki elégedett lehetett a teljesítményükkel. Biztos vagyok benne, hogy az egy éven belül legtöbbször a szájából segget csináló zenekarok versenyét toronymagasan az Anthrax nyerné. Csak az utolsó pár év történései dióhéjban: Frank Bello el, majd Frank Bello vissza. John Bush kidobva, Joey Belladonna vissza. Joey Belladonna el, Dan Nelson bevéve. Dan Nelson kidobva, John Bush pár koncertre vissza. John Bush elfelejtve, Joey Belladonna vissza. Szóval azt hiszem $cott Ian és társai teljesen nyugodtan felvehetnék a krumpliorrot, a 60-as csukát, és a bohóc-sipkát, mert ennél szánalmasabb és pénzközpontúbb szappanoperát Dél- és Közép-Amerika teljes rendezőgárdája se tudna írni.
Ehhez mérten annyira jól esett volna szívből, harsányan röhögni és ujjal mutogatni a bandára a színpadon, de a leginkább zavarba ejtő az, hogy az Anthrax továbbra is hibátlan a deszkákon, a tagok pedig elképesztő kvalitású muzsikusok. És akármennyire is szánalmas ez az egész történet, kénytelen-kelletlen el kell ismerni, hogy erre a múltidéző „nagy négyes” bulira Joey Belladonnánál alkalmasabb figurát nem lehet elképzelni a banda élén. Hiszen ő testesíti meg mindazt, amiről a régi Anthrax szólt. Erről a koncerten is megbizonyosodtunk. Először csak Scott Ian sétált fel a színpadra, párszor végighúzva a kezét a gitárján. Ebből már tudni lehetett, hogy a Caught In A Mosh-sal indítanak, ezzel az 1987-es, zúzós, dögös nótával, amely rögtön megalapozta a hangulatot. Elképesztő, miket játszott Charlie Benante a doboknál, a banda teljes fordulatszámon pörgött, mintha még mindig 20 évesek lennének. Majd folytatták a Got The Time-mal, ami ugyancsak egy pörgős dal, benne az Anthrax minden esszenciájával. A Madhouse után nagy kedvencem, az Indians következett, amelynek a középrészébe beillesztettek egy Black Sabbath - Heaven & Hell részletet, ami egy szép tisztelgés volt Dio felé. Aztán folytatódott a „wardance”, Belladonna pedig a régi, kultikus indián fejdíszével szökellt a színpadon, mint egy tébolyult bakkecske.
Ez volt az a pont, ahol szerintem mindenki megértette, miért is kell Belladonnának jelen lennie ezen a nosztalgikus bulin. John Bush-ról elképzelhetetlen, hogy így ugrabugráljon a fejdíszben, ő komolyabb ennél (noha persze zseniális frontember és énekes). Ez egyszerűen Joey szerepe, ezt a hangulatot kizárólag ő képes megteremteni. Belladonnára amúgy sem lehetett panasz, persze lehet az ő személye (és az egész hercehurca) unszimpatikus bárki számára, de az énekteljesítményébe nem lehetett belekötni. Frontemberként is kiválóan szerepelt, a színpad minden szegletét körberohangálta. Noha úgy néz ki, mintha kb. a saját maga múmiája lenne (az oldschool fizimiskája semmit sem változott 25 év alatt, szólhatna neki valaki, hogy már 2010-et írunk, hehe), óriási energiái vannak még mindig. Ugyanez igaz Frank Bello-ra, akiről senki nem mondaná meg, hogy már 45 éves. Pontosan ugyanazt, ugyanolyan mozgáskultúrával és hevességgel műveli, mint a ´80-as évek videóin. Scott Ian elszánt arckifejezéssel szállította a riffeket, és persze nem feledkezett meg arról a fajta ugrálás-szökellésről, ami kizárólag az ő védjegye (igaz, egyszer sikerült alaposan eltaknyolnia, de már rohant is tovább, mintha mi se történt volna). Rob Caggiano szokás szerint visszafogottan pengetett, ő nem az a party-állat, emiatt a klasszikus felállásból is kilóg egy kicsit, de a szólókat tökéletesen hozta. Ugyanez a tökéletesség mondható el Charlie Benante-ről, aki őrületes, hogy mit dobolt össze már megint. Pofátlan lazasággal, szinte hányaveti technikával pakolja oda a legelképesztőbb ütemeket is.
Természetesen jó pár szám hátra volt még, mint például a kitörölhetetlen riff köré építkező Be All, End All, a Spreading... lemezről származó Medusa, és az egyértelmű közönségkedvenc Antisocial, amelynek refrénjébe minden jelenlévő bekapcsolódott. Meglepetésként egy Bush érás nóta is előbukkant, az Only az 1993-as Sound Of White Noise albumról. Belladonnának nem volt problémája a dallal. Még két régi sláger, a Metal Thrashing Mad és az I Am The Law volt hátra a programból, de itt inkább már átsiettünk a Fear Factory-ra a másik színpadhoz. Nem mintha bármi probléma lett volna Lépfenéék koncertjével, de Dino-ékat is látni kell.
Nem is bántuk meg, hogy ott voltunk a Fear Factory-n, mert a betonsúlyú riffjeiről ismeretes csapat ugyancsak nagyot alkotott ma. Anthrax-ékhez hasonlóan Dino-ék is eséllyel pályázhatnának a „hogyan romboljuk le eddigi renoménkat és csináljunk bohócot magunkból 1 nap alatt” versenyre, de ez ugyancsak nem indok arra, hogy bárki is rossz zenészeknek tartsa őket. Sőt, a „dob-gép” Gene Hoglan-nel és a basszeros Byron Stroud-dal kiegészülve Dino Cazares és Burton C. Bell iszonyatosan erős formációt alkotnak. A program nagy része már lement, mire átértünk, éppen az ezzel a felállással készült Mechanize album Fear Campaign tételét prezentálták a nagyérdeműnek, de előkapták még a debütáló Soul Of A New Machine lemezt is a Martyr című dal képében. Persze a legendás Demanufacture nótái ütötték a legnagyobbat, amelyek közül a Self Bias Resistor-t és a Replica-t hallottuk még. Jó ötlet volt kialakítani egy mozgássérült lelátót a keverőpulttól nem messze. Innen néztük végig a maradék Fear Factory előadást, ugyanis a kisszínpadnál simán felengedtek bárkit ide, ha nem akadályozta a tolókocsis rajongókat (a nagyszínpadnál viszont nem voltak ilyen engedékenyek a rendezők). Innen szuper hangzással és tömegnyomor nélkül, jó rálátással lehetett végigélvezni a koncerteket. A Fear Factory alaposan odatette magát, még Burton élőben legendásan rossz dallamos éneke is teljesen elfogadható szintet ütött meg. Engem nem érdekel, hogyan csépeli egymást a bíróságon a Dino-Burton és Herrera-Wolbers páros, de ha ilyen bivalyerős koncertet, és a Mechanize albumhoz hasonló munkákat várhatunk Dino-éktól, szívesen látjuk őket Magyarországon is!
Nagyon vártam már a Megadeth fellépését, ők egy olyan legenda, akik még kimaradtak az életemből. Mustaine is csinált/mondott már sok hülyeséget, de az ő életművükbe (az alapvető tévedésnek minősített Risk albumon kívül) nem lehet belekötni. A legfrissebb, Endgame lemezük bődületesen erős alkotás lett, és ha hozzávesszük, hogy a mindent megalapozó Rust In Piece album 20 éves évfordulóján ez a lemez is főszerepet játszik mostanság a programjukban, elégedetten várhatjuk a kezdés időpontját. Számítani lehetett rá, hogy a csapat a teljes RIP lemezt koncertre veszi, ez a Holy Wars... The Punishment Due és a Hangar 18 számokkal következetesnek is látszott, azonban a soron következő Wake Up Dead megtörte ezt a lendületet. Persze nem a buli és a hangulat szenvedett csorbát, csak nem kaptunk többet ebből a zseniális albumból (ami azért nagy disznóság), viszont jött helyette egy elég ütős best of program (amire viszont senkinek sem lehet panasza). Mustaine is csak ekkor szólalt meg először a közönség felé, addig mindenféle kommunikáció nélkül nyűtték a húrokat.
Talán a RIP óta legerősebb Megadeth felállást sikerült összehoznia Mustaine bácsinak, erről könnyen megbizonyosodhattunk. Chris Broderick (ex-Jag Panzer, ex-Nevermore) egy igazi gitár-fétisiszta, talán napjaink egyik legképzettebb, legtechnikásabb gitárhőse. Visszatért Dave Ellefson, azaz Junior, aki óriási hangulattal vetette magát a koncertbe, szemmel láthatóan élvezte, hogy újra itt van. 2004 óta az állandóságot Shawn Drover testesíti meg a doboknál, aki megbízhatóan és látványosan játszott. És persze ott van Dave Mustaine, azaz MegaDave, mindennek a motorja. Nem pazarolja a szót, nem sütkérezik a közönség ovációjában, csak gitározik és szólózik rendületlenül, olyan magas színvonalon, ahogy csak ő képes rá. Chris Broderick-ben remek társat talált, egyszerűen élmény volt nézni, ahogy ez a két ember gitározik, és dobálgatja egymásnak a szólókat. Mustaine Donald kacsára emlékeztető borzalmas, motyogós anti-hangja is olyan, hogy nélküle nem lenne Megadeth a Megadeth. Az új Endgame lemezen is olyan ziccerek, magas labdák adódnak, amelyek ordítanak egy nagyobb hangterjedelmű, képzett énekesért, de mindig rá kell jönnünk, hogy Mustaine nélkül nem lehetne Megadeth név alatt kiadni.
Ha már az új album került szóba, következett is róla egyedüli hírhozóként a Headcrusher. Jó lett volna több számot is hallani róla (44 Minutes, 1,320´, Endgame, stb.), hiszen bivalyerős a korong, de a mai nap főleg a nosztalgiáé volt a főszerep. Ennek megfelelően játszották még az In My Darkest Hour, Skin O´ My Teeth, a lágyabb, dallamosabb A Tout Le Monde, Hook In Mouth, Trust, Sweating Bullets, az elhagyhatatlan Symphony Of Destruction, és a Peace Sells dalokat, valamint a Holy Wars ismételten előkerült pár téma erejéig. Azt hiszem, a setlist-re nem lehetett különösebb panasz, de jó lett volna, ha még 3-4 számra kapnak időt. Remek megszólalással, erős sound-dal gyakorlatilag hibátlan koncertet adott a Megadeth. Mint később kiderült, másnap Budapesten sem adták le a teljes RIP albumot, sőt a buli sem volt túlzottan hosszú (pedig ekkor headliner-ek voltak), szóval arra még várnunk kell, hogy minden kedvencet élőben hallhassunk. De így legalább lesz indok újra elhívni Dave Mustaine-t és csapatát. (Morello)
A nagyszínpadon a Slayerrel való helycserét követően a Seattle-i grunge legenda Alice In Chains következett. A zenekart Jerry Cantrell gitáros és Layne Staley énekes alapította 1987-ben, és a 90-es évek elején óriási sikerekre tettek szert a Facelift és a Dirt lemezekkel. Aztán a folyamatosan drog problémákkal küzdő Layne tragikus halálát követően 2002-ben feloszlott a banda, de 2006-ban újra összeálltak Jerry vezetésével, és William DuVall énekes bevételével. Azóta született egy (szerintem remekül sikerült) új lemez Black Gives Way To Blue címmel, és sokat is turnéznak a srácok. Mivel a tavalyi Pecsás koncertről lemaradtam, így nagyon örültem a Sonisphere fesztiválos pótlás lehetőségének. És nem is kellett csalódnom Jerry-ék fellépésében. Egy remekül megszólaló koncertet hallhattunk jó 1 órában, a legnagyobb slágerekkel. A tavalyi visszatérő lemezről csak a nagyon fogós refrénű Check My Brain és az Acid Bubble hangzottak el, a többi eljátszott nóta mind a Layne korszakból került elő. Olyan örök érvényű dalok, mint az Again, az It Ain´ Like That, a Dam That River, a Them Bones, a Rain When I Die, a We Die Young, az Angry Chair, a Man In The Box, a Would? és a koncertet záró Rooster. Ilyen számokkal egyszerűen nem is lehet hibázni, sőt a zenészek olyan gyönyörűen, átéléssel adták elő a nótákat, hogy könnyen átragadt rám ez a szomorkásan kellemes, egyben érzelmeket felkorbácsoló keserédes hangulat. A hangulat mellett a zenészi teljesítményekre sem lehetett panasz: Jerry, Mike, Sean és William is pontosan játszottak. William nagyszerűen énekelt, valamint Jerry és Mike olyan szép vokálokat tesznek alá élőben, hogy valami elképesztően erős és tiszta énekkel élvezhettük az Alice In Chains dalokat. A koncert tehát tökéletes volt, maximum az csorbította picit az élményt, hogy az Alice In Chains zenéje egyszerűen nem illett bele a programba a Megadeth után és a Slayer elé betéve. Sok értetlenkedő tekintet mutatta a közönségből, hogy nem is tudják ki zenél a színpadon, és miért ennyire eltérő stílusú muzsikát játszanak. Persze ezt az anomáliát a körülmények generálták, ettől függetlenül a zenekar rajongói és a kevésbé vaskalapos thrash rajongók egy remek, ereje teljében lévő Alice In Chainst láthattak. (Barna)
A Slayer - Alice In Chains helycsere miatt lehetőségem volt végignézni a Stone Sour koncertjét a kisszínpadon. Corey Taylor a Slipknot-tal vált világsztárrá, de eredeti csapatában megvan még az a családias klubhangulat (talán maga Corey is ezt élvezi), amely nem a visító tinik ezreit mozgatja meg, hanem egy szűkebb kört, akik a külsőségektől eltekintve, jobban odafigyelnek a zenére. A Stone Sour így bőségesen elfért a kisszínpadon, a rajongók pedig figyelemmel hallgatták és élvezték végig a koncertet. Jómagam sem a Slipknot, sem a Stone Sour munkásságát nem kísérem figyelemmel, de annyi látszott, hogy a zenészek jókedvvel, feszengés nélkül játszottak a deszkákon. Persze a figyelem mindvégig Corey Taylor köré összpontosult, hiába, mégiscsak ő az arca a bandának. De ez az arc most teljesen mást mutatott, mint egy Slipknot koncerten, csak a jellegzetes pózai alapján lehetett párhuzamot vonni. A Stone Sour könnyed, grunge-ba hajló metalja teljesen más érzelmeket vált ki. Persze a tombolás, zúzás itt is jelen van, de néha maga Corey is gitárt ragad, és néhány könnyedebb, érzelmesebb számmal kedveskedik a közönségnek. A frontember folyamatosan mosolygott és viccelődött, még némi debil tánccal sem átallotta parodizálni saját magát. Több számot eljátszottak a szeptemberre várható új lemezükről, de a közönség persze a korábbi nótákat ismerte jobban. Élmény volt megtekinteni a Stone Sour koncertjét, még akkor is, ha rajongóvá továbbra sem fogok válni. (Morello)
Ha már az előzőekben megemlítésre került a Slipknot, a maszkos csapat szinte kizárólag a külsőségek miatt került bele a reflektorfénybe. A Slayer-nek viszont semmi ilyesmire nincs szüksége ahhoz, hogy végérvényesen lezúzza mindenki arcát. Mit nekik mindenféle csiricsáré. Még egy nyomorult háttérvásznat se voltak képesek felhúzni, de mindenki tudta, hogy Tom Arayáék akár ágyékkötőben is az este legsúlyosabb bandája lesznek. Így is történt. Az egyre hangosodó sötét riffekből az új album bombasztikus száma, a World Painted Blood tört elő, a nézőtéren pedig megkezdődött az őrület. Araya kiabált, a gitáros duó megállás nélkül headbang-elt, Lombardo pedig szakadatlanul kalapálta a dobokat. Másodikként a Jihad következett az előző albumról, és hogy ne legyen elég a gyors számokból, a nagy klasszikus War Ensemble is előkerült. Tom Araya szokás szerint nem kommentált túl sokat, de ha mégis, akkor mindig egy nagy mosoly keretében tette, ami kissé kontrasztban volt a fél perccel előtte ill. utána elhangzó vérgőzös nótával. A program első fele az utóbbi évtized terméséből állt össze, szintén a World Painted Blood lemezről játszották a Hate Worldwide-ot és a Beauty Through Order-t, majd a 2001-es albumról a zseniális Disciple-t. A „nagy négyes” közül a Slayer az, aki soha sem adott fel egy fikarcnyit sem az agresszióból, a gyorsaságból, a thrash metalból. Ezek a nóták hűen reprezentálták mindezt.
Innentől viszont a ´80-as évekbe repítettek vissza, és azok a dalok következtek, amelyek a legnagyobbak közé emelték a zenekart anno. A Slayer-szinten „balladának” számító Seasons In The Abyss nyitotta a sort, majd abból átkötve jött a pokol bugyraiból a Hell Awaits, és a még sötétebb hangulatot árasztó Mandatory Suicide. A Slayer azért tartozik a legnagyobb thrash bandák (hovatovább, a legnagyobb metal zenekarok) közé, mert az eszméletlen tempójú tekeréseken kívül képesek olyan sötét, hátborzongató, nyomasztóan lassú témákkal is operálni, mint soha senki. A South Of Heaven album a bizonyíték erre. A mai koncertre szerencsére az ilyen nótákból is hoztak jópárat, szóval a csapat minden arcát megmutatta Milovicében. Nagy öröm volt a Chemical Warfare programba iktatása, a Raining Blood pedig mint az egyik legkegyetlenebb Slayer szám, szintén nem maradhatott ki. Az Aggressive Perfector-ra viszont senki sem számított, ez jó kis meglepetés volt. Már csak Araya sikolyait lehetett hiányolni. Persze még nem volt vége, a színpadról levonuló zenekar a minden idők egyik legsötétebb, leggonoszabb riffjével induló South Of Heaven-nel tért vissza, majd folytatták is a Silent Scream-mel. A közönség nem kapott kegyelmet, mozoghattak a nyakak, lenghettek a hajak, elöl pedig folyamatos volt a nyomulás. A zárószám mi lett volna más, mint az Angel Of Death, eddigre mindenkit megsemmisített, széttrancsírozott a Slayer. Lombardo lábdobkiállása pedig... Hát ezt maga Tom Araya sem hitte már el. Sajnos nem volt tökéletes a Slayer megszólalása, a gitárok kissé a háttérben morogtak, nem volt tiszta és erőteljes a sound, ami pedig még egy óriási pörölycsapást jelentett volna. De ez teljesen mindegy volt, így sem kaptunk kegyelmet. Tom Arayán látszottak az elmúlt pár hónap hátproblémái, a fejrázásról le kellett mondania, pedig látszik a mozgásán, hogy mennyire benne van a mozdulat. De így csak „rugózni” tudott. King és Hannemann persze nem sumákoltak semmit, ők végigbólogatták a koncertet, ahogy illik. Akárhogy is kerekednek a pocakok, még mindig ők a leggyorsabb, legagresszívabb gitárduó. Dave Lombardo pedig talán még sosem volt ennyire hiperaktív: felállt a dob mögött, biztatta a közönséget, stb. Az ilyesmi eddig nem volt jellemző rá. De az a tempó, amit diktált, és ahogy az óramű pontosságú ütések közé még behelyezte a díszítéseit, az egészen elképesztő volt. Nincs mese, a Slayer még mindig pusztít.
A Metallicát nemrégen láthattuk hazánkban, szóval tőlük olyan túl sok újdonságra nem lehetett számítani. A színpadot is ugyanúgy építették fel, ahogy Budapesten láthattuk. De talán ez a különleges „nagy négyes” buli az ő programjukba is hoz valami pluszt, ebben lehetett reménykedni. Az első két nóta semmi újdonságot nem jelentett, a Creeping Death és a For Whom The Bell Tolls szólalt meg. Annyit viszont máris le lehetett szűrni, hogy a csapat nagyságrendekkel jobban szólalt meg, mint Budapesten, és talán a tagok is valamivel jobban összpontosítottak. Bár az otthoni buli sem volt gyengének nevezhető, ez most kifejezetten ütősnek ígérkezett. Pláne hogy harmadikra megkaptuk a Disposable Heroes-t a Master Of Puppets lemezről, amit nagy élmény volt élőben hallani. James Hetfield és Kirk Hammett szokás szerint szinte minden szám után váltogatták a szebbnél szebb gitárjaikat, James fehér Explorer-e előkerültével várható volt, hogy a Harvester Of Sorrow következik. Így is történt, az ...And Justice For All legsúlyosabb nótáját is eljátszották. Az érzelmeket szabadjára engedő, de mégis fergeteges szólójátékkal, a végén pedig kiadós zúzással operáló Fade To Black ismét olyan szívmelengető volt, mint Budapesten. Majd jöttek az új Death Magnetic lemez pillanatai, a That Was Just Your Life és a Cyanide képében. Lemezen igenis szerethető a Death Magnetic, élőben is be tud találni róla számos nóta, talán csak a hosszuk miatt hagy alább a lelkesedés a végére. A Cyanide helyett például az All Nightmare Long vagy a The Day That Never Comes sokkal jobban feküdt volna.
Nem volt még elég a súlyosságból, a ugyanis Sad But True tökéletes egy alapos headbang-elésre. Majd pedig újabb meglepetés szám következett, a Welcome Home (Sanitarium)-ról szerintem nagyon sokan álmodoztak, hogy végre hallhatják koncerten. Hát most ez is megtörtént. Rengetegen énekelték a szövegeket, ide a Sonisphere-re jórészt olyanok jöttek (egyébként a java része olyan 30+ -os emberke volt), akik tényleg ismerték a zenekarokat és a munkásságukat, még ha a fiatalságukhoz is kellett visszanyúlni érte. Szóval nem a „nátingelszmetörsz”-kaliberű hallgatóság volt többségben, mint mondjuk Budapesten. A Death Magnetic-ről még egy utolsó dalt előhúztak, mégpedig a My Apocalypse-t, ami jó választás volt. Gyors, pörgős nóta, igazán koncertre való. Majd pedig hatalmas robbanások és pirotechnika után elkezdődött a One, ami akármennyire is zseniális nóta, koncerten azért van félnivaló tőle. A metal-történelem legsúlyosabb kétlábdobos témáját ugyanis Lars olyan kérlelhetetlen elszántsággal kamuzza el rendszeresen, hogy az embernek sírni volna kedve. Ez most is így történt, és ez sajnos sokat levon a nóta értékéből.
Azért tegyük hozzá, hogy amilyen vállalhatatlanul gyengén és az eredeti témákat teljesen eltorzítva dobolt Budapesten Lars Ulrich, most a Sonisphere-en azért valamelyest összekapta magát. Ugyan most is jó pár „alternatív” témát játszott, de ezúttal érezhetően pontosabban és jobban odafigyelve kalapált. Persze meg is értem, mert ilyen Dave Lombardo Charlie Benante Gene Hoglan ligában szénné-porrá égne, ha szokás szerint össze-vissza kalimpálna. Kirk Hammett is jobban összekapta magát Budapest óta. Akkor kissé lélektelenül, rutinból játszott, a szólókat is olykor-olykor elmismásolva. Most az ő arcán is látszott az átélés és az élvezet, jobban koncentrált a gitárjátékára. Hetfield-en és Trujillo-n még mindig az látszik, hogy élvezik a játékot és a színpadot, ők továbbra is jó kedvvel és nagy beleéléssel nyomják. Hetfield a legjobb frontemberek egyike, ő mindig megtalálja a közös hangot a közönséggel, bejárja a színpad összes zugát és minden mikrofonját, humoros kommentárjaival és buzdításaival pedig minden percben ovációt szabadít el a nézőtéren.
Persze közel sem volt még vége a programnak, noha a jelenlévők már bizonyára elfáradtak a nap folyamán, és a folyamatos heringezésben. Hátra volt még a Master Of Puppets két briliáns tétele, a címadó nóta és a Battery, amely a rutinos rajongók számára okozott nagy örömet. Ezután pedig a legnépszerűbbnek számító Nothing Else Matters következett, amit persze kivétel nélkül minden jelenlévő kívülről fújt, csakúgy mint az „alapszakaszt” záró Enter Sandman-t. A ráadásblokkot már ismerhettük Budapestről: a kötelező feldolgozásként a Diamond HeadHelpless szólt, végezetül pedig a debütalbumról a Motorbreath és a Seek & Destroy. Ez egy kis csalódást jelentett számomra. A Helpless ritka koncertszám, ráadásul ütős nóta, de most jó lett volna valami mást hallani (pl. Am I Evil?, Breadfan, Die Die My Darling, Bliztkrieg, stb.). Továbbá nem került sor arra a momentumra sem, mint a bulgáriai Sonisphere fesztiválon, hogy a „nagy négyes” tagjai (köztük Mustaine, Scott Ian, Lombardo, Belladonna, Charlie Benante, Dave Ellefson, Chris Broderick, stb.) közösen nyomták a színpadon a metalt. Különösen vérzik a szívem emiatt, hogy ezt a történelmi eseményt nem láthattam. A Motorbreath sem a kedvenc számom, miért nem akkor már a No Remorse-t vagy a Hit The Lights-ot játszották a Kill ´em All lemezről?
Persze akadékoskodni mindig lehetne, de nem ez a cél. A Metallica talán a leginkább elkényelmesedett zenekar a „nagy négyesből”, de azért még mindig tudnak, ha akarnak. A hangzás ezúttal sokkal jobb volt mint a pesti, ez is szerepet játszott abban, hogy a csehországi fellépésüket összességében jobban élveztem. Nem írom le a zenekart a jövőre nézve, a Death Magnetic-et kifejezetten jó útnak tartom, remélem a jövőbeli turnékon is el fogjuk tudni csípni őket. Nos, ennyi volt a milovicei Sonisphere fesztivál. Tömény, intenzív, ezáltal kicsit fárasztó is, de kétségtelenül megérte. Ennyi legendás bandát látni egy helyen, ez közel sem mindennapi. Mindenki jó formában volt, a koncertek élvezetesek voltak, talán egy kicsit több játékidőt is kaphatott volna egy-két banda. A körülmények megfelelők voltak, hely volt bőségesen, a szervezők úgy terelgették az autókat, hogy ne legyen fennakadás. Sajnos idegen nyelven nem igazán lehetett információt kapni egyiktől sem, erre azért jó lett volna felkészülniük. A másik dolog, amit egészen elképesztőnek tartok (és ez nem feltétlenül a szervezés hibája), azok a higiéniai dolgok voltak. Zuhanyzókabin nem volt (de nem is volt rá szükség az 1 napos rendezvényhez), mobil vécékkel viszont nagyjából jól el volt látva a helyszín. Azonban az egyik résznél a vécék mellett volt egy hosszú kordonfal, a várakozásra képtelenek pedig emellé álltak be vizelni. Ez azt eredményezte, hogy a kordonnál egymást váltva, folyamatosan vagy 20 ember állt, és csak folyamatos csobogást lehetett hallani, mint egy vízesésnél. Mondanom sem kell, hogy ez a betonos rész a fesztivál végére teljesen el lett árasztva, egy egész húgy-óceán hömpölygött a betonon. Csodás... Szóval ennél azért lehettek volna igényesebbek a tisztelt egybegyűltek, de azt hiszem nincs okunk komoly panaszra a Sonisphere fesztivál kapcsán.
Talán egy dolog lett volna még izgalmas, ha már erre a nosztalgikus, ´80-as éveket idéző „nagy négyes” bulira lett alapozva a történet. Nagy durranás, és talán soha vissza nem térő lehetőség lett volna, ha ebből az alkalomból a Metallica, Megadeth, Slayer, Anthrax kizárólag csak a ´80-as évek terméséből állítja össze a programját. A turnék, lemezbemutatók kapcsán úgyis előkerülnek az új számok, de ez egy spéci esemény lett volna így. De mindegy, végül is mindegyik formáció erős lemezekkel (is) jelentkezett az utóbbi évtizedben, szóval rossz nótákat semmiképpen sem hallhattunk. Idén a Metallica és a Megadeth ki lett pipálva Magyarországon, várjuk a Slayer-t és az Anthrax-et (és persze a többieket is).
17:48
