hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
előadók   2005. február 11. péntek   16:22
nincsen hozzászólás

szerző: Pjotr
Gary Moore


  A ´60-as évek vége óta alkotó, észak-ír születésű gitáros pályafutása irigylésre méltó. A Skid Row, a Colosseum II és a Thin Lizzy zenekarok mellett szólópályafutását párhuzamosan építette. Első nagy sikere az 1979-ben a listákra került „Parisienne Walkways” volt, mely azóta is azon melódiák közé tartozik, mely szinte kihagyhatatlan élő fellépési alkalmával, de magát valamire tartó rádióállomás sem üzemel akár e dal, akár egy későbbi sláger a The Loner nélkül. A főleg technikai képességei miatt magasztalt gitáros, dallamvilágával is maga mellé állította a közönséget és a szakmát.
  
  Lemezei, koncertjei mára a szélesebb tömegeket érik el, a zenei és gitáros szaklapok pedig elképzelhetetlenek nélküle. A ´80-as években az egyik legnagyobb hatású rockgitárosként halmozta slágereit, majd visszatérve a blues-rochoz pályafutását és magát a műfajt is nagyban meghatározó Still Got The Blues-al elképesztő sikert aratott és örökre a rádiókba betonozta magát.
  
  A közönség reakcióin túl, beszédes a Gary társaságát kereső muzsikusok névsora is: John Mayall, B.B. King, George Harrison, Trilok Gurtu, Ozzy Osbourne, Andrew Lloyd Webber, Paul Rodgers...csak hogy néhányukat említsük különböző műfajokból.”
  
  Robert William Gary Moore az észak-írországi Belfastban született 1952. április 4-én, a Moore család első gyermekeként. Őt követte még Maggie, Patricia, Michelle és Cliff. Édesapjuk, Bobby Moore helyi koncertszervező volt akkoriban, így Gary igen hamar megismerkedett az élőzene varázsával. 5-6 évesen már a rendszeres szombat esti koncertek állandó látogatója volt. Első színpadi élménye is ebből az időből származik: egyik este megengedték neki, hogy egy székre állva - hogy elérje a mikrofont, elénekelje a The McGuire Sisters ´57-es „Sugartime” című slágerét. 1960-ban, nagymamája házában! 7 évesen még újságírónak készült, de a zene hamar közbeszólt. Elöször a zongorával próbálkozott, de hamar elment a kedve a dologtól. Első gitárját 10 éves korában kapta. Bár egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy képes lesz játszani rajta, érdeklődése a hangszer iránt hamar meghozta az eredményét. Könyvek, lemezek és koncertek segítségével sajátította el a hangszer fortélyait. Kedvencei közé természetesen a kor meghatározó alakjai tartoztak: Elvis Presley, The Shadows és a The Beatles. Annak ellenére, hogy balkezes, a gitárt automatikusan jobbkezesként használta, hiszen így látta az őt körülvevő muzsikusoktól is. Első igazi bemuatatkozása 11 évesen következett be, amikoris egy sulizenekarral szórakoztatták a közönséget az aktuális koncert szünetében. Késöbb Little Gary néven vált népszerűvé mint szóló előadó és a főleg The Beatles és The Rolling Stones hatás alatt ténykedő The Beat Boys nevű formáció is helyi médiavisszhangot váltott ki.
  
  1966-ban aztán végre megkapta első igazi gitárját, egy Fender Telecaster-t, melyet édesapja azzal a kikötéssel hitelezett meg Gary-nek, ha csatlakozik a - saját bevallása szerint - „szörnyű´” Dave And The Diamonds formációhoz. Ebben az időszakban Gary több zenekart is kipróbált, fellépett a The Substitues illetve első saját blues triójával, a Platform Three zenekarral is.
  
  Annak ellenére, hogy Belfast és környéke is igen jó zenei élettel rendelkezett, a fiatal Gary-t vonzotta Dublin, ahova szerdánként rendszeresen el is utazott, hogy a The Method nevű zenekarral lépjen fel. Egy ilyen kiruccanás alkalmával találkozott elöször Brendan „Brush” Shiels-el, aki a már ´67 óta müködő Skid Row zenekar vezetője volt és mivel hozzá is eljutott a hír egy igen tehetséges fiatal zenészről, az épp gitáros problémákkal küzdő Skid Row soraiba igyekezett megnyerni Gary-t. A magát akkoriban „blues-sznobként” jellemző Gary nemigen akart kötélnek állni, de mivel épp egy utcában játszott a két zenekar azon az estén, így megígérte, hogy mindenképp megnézi fellépésüket: leginkább egy furcsa hangú énekes keltette fel az érdeklődését: ő volt Philip Parris Lynott.
  
  A hazájában igen népszerű zenekar demó kazettáit a kiadók nem igen tartották figyelemre méltónak Londonban, ami nagyon lehervasztotta a fiúkat és menedzserüket. Ennek egyik hatása az volt, hogy eredeti gitárosuk, Bernard Cheevers polgári állás után nézett és az otthonról igencsak elkívánkozó Gary-t végül egy saját dublini lakás ígéretével és heti 15 font gázsival sikerült mégiscsak megnyerni az ügynek. „Szükségtelen is megemlíteni, hogy a heti 15 fontot persze soha nem kaptam meg” - emlékezik vissza. A Skid Row zenekar 1968-ban!Mindenesetre pont időben csatlakozott a zenekarhoz, mely épp az új anyag felvételeihez készülődött. „New Places, Old Faces” és „Saturday Morning Man” címmel, 1969-ben két kislemezük is megjelent az ír Song kiadó szárnyai alatt. Az elsőn még Phil Lynott is szerepelt, de neki sajnos késöbb mandula problémái adódtak, így míg ő távol volt, Brush és Gary eldöntötte: trióként folytatják, már egy új dobossal kiegészülve. Brush „útravalóként” azért még megtanította basszusgitározni Phil-t, nagy szolgálatot téve ezzel a rockzenének: egy éven belül megalakult a Thin Lizzy zenekar!
  Az igazi áttörést a Skid Row és így Gary Moore számára egy dublini koncert hozta meg a National Stadium-ban, ahol a Fleetwood Mac előzenekaraként léptek fel. Itt figyelt fel a zenekar és annak gitárosának képességeire Peter Green, aki a koncert után át is hívta Gary-t a hoteljébe további jammelésre.
  Gary így emlékezik vissza: „Nagyon tartottam a Peter-el való találkozástól eleinte, de nagyon hamar jó barátok lettünk. Számomra Peter Green volt a legjobb bluesgitáros és amikor 1972-ben kiszáltt a Fleetwood Mac-ből, az számomra is egy nagy sokk volt. A késöbbiekben is ő volt a legnagyobb hatással rám. Azóta sincs hozzá fogható brit bluesgitáros! Nagyon sokat köszönhetek neki, ezért is döntöttem úgy, hogy neki ajánlom ´”Still Got The Blues” c. albumomat.
  
  A Skid Row zenekar 1970-ben!Hamarosan Peter Green beajánlotta a rengeteget koncertező zenekart saját menedzsmentjéhez és a Fleetwood Mac kiadványokat megjelentető CBS Records-hoz is. A dolgok tehát ismét szerencsésen alakultak, így nagy reményekkel és immár egy komoly lemezszerződéssel a zsebükben vághattak neki a hetvenes éveknek, mely Gary-t végülis elindította napjainking tartó változatos, olykor kissé göröngyös, de mindenképpen fületgyönyörködtető és igen sikeres pályafutásán.
  
  1970 októberében jelent meg az első Skid Row album, mely a brit slágerlista 30. helyéig jutott. Nem kis teljesítmény ez a mai füllel is kissé szokatlan, kísérletező lemeztől. A debütáló korongot még másik kettő követte, jóllehet a harmadik lemez csak jóval késöbb, 1990-ben került kiadásra. Annak ellenére, hogy a zenekar igen rövid idő alatt nagyon népszerű lett Írországban és Angliában is (sőt, két amerikai turné is belefért ebbe a rövid időszakba!) Gary már a szólókarrier felé kacsintgatott.
  
  1972-ben aztán elszánta magát, hogy megalapítsa saját zenekarát, amely a CBS Records szárnyai alatt, a késöbb igen elismert producer, Martin Birch segítségével elkészítette első, és ebben a formációban egyetlen kiadványát, az 1973-as „Grinding Stone” című albumot. Gary és öt társa útra is kelt a kísérletező és igen változatos, de különösebb sikert nem arató albummal a tarsolyukban. Hamar kiderült azonban, hogy ebben a felállásban képtelenség finanszírozni a turnét, így a kiadó nyomására Gary trióvá redukálta zenekarát. Ebben a felállásban még játszottak egy pár bulit, de az új évet már egy másik bandában kezdte meg Gary.
  
  Mióta elváltak útjaik, Phil Lynott sikerre vitte Thin Lizzy nevű új zenekarát, melyben Brian Downey dobos és Eric Bell társaságában őrületes mennyiségű bulit játszottak az első három évben. Ennek hatása leginkább Eric Bell-en jelentkezett, aki egy kínos belfasti fellépés után, „közös megegyezéssel” távozott a Lizzy-ből. A turnénak viszont még nem volt vége, és gitárosra továbbra is szükség volt, így Chris Morrison menedzser felkereste Londonban Gary-t, akit nem ért váratlanul a látogatás, hiszen addigra már ő is hallotta hírét a kissé ittas gitáros miatt igen kellemetlenre sikerült koncertnek. „Rendben, mikor indul a gép?” - fogadta Gary a meglepett menedzsert, és már vették is az irányt Dublin felé, ahol Gary végül egy 4-5 órás próba után lejátszotta első koncertjét a Thin Lizzyben.
  
  A Skid Row zenekar 1970-ben!A szituáció nagyon kényelmes volt számára. Az igen fiatalon önmagát „menedzselő” gitárosnak mindössze annyi dolga volt, hogy esténként két órát játszon, minden további intéznivaló, felelősség ezúttal más vállát nyomta. Ez aztán meg is látszott a turnén. A színpadon ellenállhatatlan, energiabomba gitáros a koncertek után sem vett vissza a lendületből, és igen gyakran a stáb többi tagjának segítségére volt szükség hazaszállítmányozásában. Habár a koncertek rendre sikeresek voltak, jól működött a trió együtt, sőt ´74 márciusában „Little Darling” címmel még egy kislemezt is megjelentettek, és másik három dalt is feljátszottak a következő Lizzy albumhoz, de időközben Gary felismerte, hogy az önpusztító üzemmódban zajló turné nem vezet jó irányba, és kisebb feszültségek közepette távozott a zenekarból. A tervezett album végül 1974 őszén jelent meg „Nightlife” címmel, rajta a „Still In Love With You” című dallal, amelyet még Gary játszott fel és így is került fel az albumra, mivel Brian Robertson nem volt hajlandó újra feljátszani a szólót, mondván, úgy volt tökéletes, ahogy elődje eljátszotta.
  
  Nem kellett sokat várni az új kihívásra. Gary még 1974-ben találkozott az új banda alapításán gondolkozó Jon Hiseman dobossal. Gary és Jon csaknem egy évig keresték a megfelelő társakat - és a lemezszerződést - zenekarukhoz, mely eredetileg Ghosts névre hallgatott, de végül kiadói „sugallatra”, és a többi korábbi Colosseum tag jóváhagyásával Colosseum II néven készítette a következő három évben lemezeit. Láthatóan jót tett Garynek is a változás, és a szinte csak instrumentális jazz-rock/fusion muzsika is kielégítette zenei „kíváncsiságát”. Habár lemezeik (Strange New Flesh, Electric Savage, Wardance) nem fogytak túl jól, a turnék nagy sikerrel zajlottak, ami talán nem meglepo, hiszen a két alapító tagon kívül is olyan remek muzsikusok voltak az együttesben, mint Don Airey billentyűs vagy Neil Murray (és késöbb John Mole) basszusgitáros.
  
  A Skid Row zenekar 1970-ben!1977-ben egy rövid intermezzo zavarta meg a nyugalmat. A Gary pótlására érkezett Thin Lizzy gitárosok egyike, a skót Brian Robertson egy kocsmai verekedés nyomán kénytelen volt kényszerpihenőre vonulni, és az épp amerikai turné elött álló együttes vezére ismét Gary-hez fordult segítségért. Bármennyire is jól érezte magát Gary a Colosseum II kötelékében, egy Queen-el közös amerikai stadion turnéra nem lehetett nemet mondani. Sokan úgy vélték, annak ellenére, hogy a Thin Lizzy töltötte be az előzenekar szerepét, jó néhány alkalommal, bizony sokkal jobb teljesítményt nyújtottak, mint a Queen. A hatalmas sikerű turné után Gary dícséretes módon visszatért társaihoz a Colosseum II kötelékébe, hiszen további koncertek és egy új lemez felvétele is a tervek között szerepelt. Valószínűleg azonban ekkor már ismét a szólókarrier gondolata foglalkoztatta Gary-t, és nyilvánvaló az „aklimatizálódás” sem volt egyszerű a stadionok színpadáról vissza a klubokba, kisebb koncerttermekbe, ráadásul úgy, hogy a sajtó is egyre többet foglalkozott Gary-vel, mint a Thin Lizzy új „csodafegyverével”.
  
  A hetvenes évek második felében, amúgy rengeteg hatás érte a fiatal gitárost. Saját zenekarain kívül is számos egyéb projektben vett rész, többnyire eltérő műfajú kiadványokon. Ilyen például Eddie Howell 1975-ös albuma, ahol Gary mellett Phil Collins, Brian May és Freddie Mercury neve is felbukkan, de játszott Jack Lancaster Prokofiev feldolgozásán a „Peter And The Wolf” c. lemezen, vagy Gary Boyle jazz/fusion gitáros albumán is. Andrew Lloyd Webber egy külön gitár concerto-t akart írni Gary számára, ez végül nem valósult meg, viszont egy nagyszerű lemez megjelent Webber és a Colosseum II együttmuködésének gyümölcseként.
  
  A látszólagos kavarodásból elsőként egy újabb szólólemezzel próbálta ismét meglelni a helyes utat. A Colosseum II egy ideig még Don Airey testvérével próbálta pótolni Gary-t, de végül belátták, hogy ez így nem fog menni. Mindenesetre az 1978-as „Back On The Streets” album felvételeinél még segédkeztek, habár Jon Hiseman helyén, itt már a nagyszerű Simon Phillips-et hallhattuk a dobok mögött. Az albumot két részben vették fel, a jazz-rockos első kört, egy rockosabb, már a Thin Lizzy-s fiúkkal kiegészült második követte, olyan dalokkal, mint a „Back On The Streets”, a „Don´t Believe A Word” és természetesen nem utolsó sorban Gary első igazi kislemezsikere a „Parisienne Walkways”. Mivel a Lizzy gitáros problémái csak nem akartak megoldódni, így aztán innen egyenes út vezetett az újabb Thin Lizzy tagság felé. 1978 decemberében kezdenek el dolgozni Párizsban a nagyszerű „Black Rose” albumon, mely az egyetlen Thin Lizzy album, amin Gary végig játszik.
  
  A Skid Row zenekar 1970-ben!Elmondása szerint elég kevés dal íródott erre az albumra, így kénytelenek voltak felhasználni néhány ötletet, amelyet például Phil saját szólóalbumára szánt, de Gary is hozott jó néhány saját témát. Leginkább említésre méltó a címadó tétel, ami nagyrészt Gary munkája, és már a Colosseum II korai koncertjein is fel-felhangzott belőle egy-két részlet. A stúdiómunkálatokat nehezítették, hogy végig ott legyeskedtek a zenekar körül a „drogdíler barátok” is, akik főleg Scott Gorham gitárost és Phil-t hátráltatták a munkában. Az albumot végül Londonban fejezték be, és 1979 áprilisában került a boltokba. Hatalmas siker lett a korong, melyet egy 10 hónapos turné követett. Gary számára viszont egy kicsit korábban véget ért a koncertsorozat. Épp az amerikai körutat nyomták a Journey társaságában, amikor Gary-nek végül elege lett a drog és alkohol problémákkal küzdő Lynott nem épp profi produkciójából.
  
  A másik problémát Gary - és egója - számára az jelentette, hogy a menedzsment és Phil szerint, továbbra is az amerikai Scott Gorham számított a banda elsőszámú gitárosának, noha Gary érkezése óta enyhén szólva is megváltoztak a szerepek és az erőviszonyok az együttesben. Gary képességei messze túlszárnyalták Gorham produkcióját, aki miatt a turné első felében nem is játszották a címadó tételt, hiszen már a lemezen is Gary játszotta fel az ikergitár témát. Így történhetett meg az nem túl szép mozzanat - amit Gary egyébként a mai napig az egyik legsajnálatosabb húzásaként említ -, hogy egy gyönyörű júliusi napon, egy 60.000 néző elött tartott koncertet követően, csúnya veszekedésre került sor Gary és Phil között, mely után gitárosunk ott is hagyta a bandát a turné kellős közepén, és Glenn Hughes-nál „keresett menedéket”. A következő néhány bulit trióként hozta le a zenekar, majd az Ultravox-os Midge Ure-al fejezték be a turnét.
  
  A Skid Row zenekar 1970-ben!A szakítás után Gary Los Angelesben maradt és igen hamar egy új zenekar összehozásán kezdett el dolgozni. Még 1979 őszén összeállt a trió, melyben a korábban a Thin Lizzy-nél is besegítő Mark Nauseef lett a dobos, illetve a Deep Purple szétesése után szólópályáját építgető Glenn Hughes érkezett basszusgitárral és a rock rajongókat mind a mai napig letaglózó hangszálaival. Három dal demója el is készült, de Glenn drogproblémái miatt egyre nehézkesebben haladtak a dolgok, így a trió igen hamar befejezte működését. Gary viszont nem akarta feladni terveit, és Mark Nauseef társaságában, valamint két helyi fickóval (Willie Dee, Tony Newton) kiegészülve újra nekiugrottak a G-Force névre keresztelt formáció dalainak...


Kulcsszavak:
  Gary Moore 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Gary Moore

 kapcsolódó cikkek: 

Henrik Freischlader lemezbemutató most csütörtökön a Gary Moore Emlékesten

Henrik Freischlader lemezbemutató a Gary Moore Emlékesten

Henrik Freischlader Band: Gary Moore zseniális ifjú követője az A38-on

Gary Moore Emlékkoncert

Elhunyt Gary Moore
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Mínuszegy
CORVILLE
Skulld
Dawnstar
Vogon Ultramarines
Gutting Revue
The Immigrants
Art of Haven
Piglet´s Suicide
Over My Dawn
Egy másik zenekar
 kiemelt 
Avatarium, Slayerking: progressziv doom metal a DURER Kertben
  
Harmadik nagylemezét mutatja be a svéd Avatarium szeptember 30-án, Budapesten

Serious Black- power metal csapat a Durerben
Accept - A heavy metal legenda Barba Negra Music Clubban
James Newton Howard Budapesten- 3 Decades of Hollywood Music
Blood Incantation, Spectral Voice
 friss hozzászólások 

Richie Kotzen (1)
Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 kontroll    anberlin    brain drill    the dethroners    green day    star trek 2    soulmirror    fear factory    julie taymor    apey acoustic    utazó rajziskola    omnivium    kurt cobain    behemoth    exhumer    zac efron    hisztéria    silenos    dead can dance    warrel dane    moby    rachel mcadams    sunstroke    combichrist    intimtorna illegál  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!