szerző: MorelloThe Black Procession Tour (Machine Head, Hatebreed, Bleeding Through) 2009. február 10, Gasometer, Bécs
Bevezetésnek egy apró, magánjellegű jubilálás: ezzel a cikkel éppen a 100. beszámolóm jelenik meg az Underground Magazin hasábjain. És hogy ennek apropója egy olyan nagy volumenű esemény, mint a személyes kedvenceimnek számító Machine Head és Hatebreed koncertje, az külön öröm és megtiszteltetés számomra. A The Black Procession turné sajnos nem érte el hazánkat (hiába ígérgette Robb Flynn a Hegyalján, hogy rövidesen visszatérnek), de csak Bécsig kellett utaznia annak, aki a jelenkor kemény zenéjének legsúlyosabb bandáit akarta látni. A Machine Head, Hatebreed, Bleeding Through mellett még az All Shall Perish neve szerepelt a plakáton, de az amerikai deathcore brigád végül nem tudott csatlakozni a turnéhoz. Sajnáltam, mert jófajta arcbamászó zenét játszanak ők is, élőben meggyőzőek voltak az eddigi egyetlen találkozásunk alkalmával, és bele is illettek volna a felhozatalba.
Épp időben érkeztünk meg az eseménynek helyet adó Gasometerbe. Az előtérben közepes számú érdeklődő ténfergett, viszont ahogy beljebb kerültünk, kiderült, hogy a hatalmas gáztározó gyomrában is már összegyülekeztek legalább ugyanennyien, és épp a Bleeding Through kezdett neki az acsarkodásnak. A zenekart sokan szeretik a metalcore élvonalába sorolni, szerintem viszont az erős középkategóriából sosem emelkedett ki a banda. Ezt az elképzelésemet a koncert is megerősítette. A mostani volt az első alkalom, hogy élőben láttam a csapatot, és bár tetszik amit művelnek, annyira azért nem bűvöltek el (mint a két további zenekar, de ne szaladjunk ennyire előre...)
Korrekt, jófajta darálós metalcore-t játszottak, amelynek persze kötelező tartozékai a dallamos refrének, de az erőteljes death metal hatások szintén hangsúlyosak náluk. Brandan Schieppati kisüvöltötte a lelkét, a dallamos témákat is meglepően jól hozta, és a rendelkezésre álló teret alaposan bejárta. Szóval remek frontemberi teljesítményt mutatott, a gitárosok ehhez képest elég kevés aktivitással hegesztettek a színpad két oldalán. A zenekar egyik legnagyobb erőssége talán a rendezői jobb szélen zúzó Marta Peterson. No nem a billenytűjátéka, hiszen az igazából hangsúlytalan a Bleeding Through-ban: hallani sem lehetett belőle lényegében semmit, másrészt pedig a nóták szempontjából is tök fölösleges a jelenléte. Viszont ahogy a vadóc csaj óriási beleéléssel dobálta a haját, üvöltötte a szövegeket, illetve pár huncut félmosollyal incselkedett a közönség tagjaival, az férfiember számára kifejezetten szívmelengető látvány, ehhez kétség nem fér. Szóval akárhogy is nézzük, ő adta el a Bleeding Through buliját. Maga a zene viszont továbbra sem ütött be nálam, noha a közönség aktivitását pár alapos circle-pit-tel illetve néhány „szélmalomharcossal” sikerült felajzaniuk.
A Hatebreed szokás szerint ledózerolt mindenkit, tőlük ezt már megszokhattuk. Most sem cicomáztak semmit, némi sejtelmes intro, és az óriási Hatebreed vászon előtt már döngölték is a leginkább ökölrázós nótájukat, az általában zárószámként funkcionáló I Will Be Heard című opuszt. Persze a közönség az első hangokra máris iszonyatos tombolásban tört ki, és ez az elképesztő hangulat a koncert végéig kitartott. Jamey Jasta-nak és társainak nem kell a szomszédba menniük egy kis adrenalin löketért. Minden egyes számuk, minden egyes riff, minden egyes cinütés óriási energiákat szabadított el. Ráadásul igazi best of-ot kaptunk a csapattól, a nép eszeveszetten őrjöngött az olyan nótákra, mint This Is Now, As Diehard As They Come, Live For This, Beholder Of Justice, Tear It Down, To The Threshold, Destroy Everything, vagy az ősrégi Empty Promises. Természetesen új dalok is helyet kaptak, az Everyone Bleeds Now és az In Ashes They Shall Reap került még elő. Sőt, utóbbira koncertklipet is forgatott a banda, így hosszú ideig húzták-nyúzták a nótát, a kamerások kereszttüzében.
Persze kétszer ennyi játékidőt is el tudtam volna viselni a Hatebreed-től (bár e kijelentés ellen lehet, hogy a nyakcsigolyáim és a torkom erősen tiltakoznának...), de ezzel a programmal és kiállással így is mindenki elégedett lehetett. Jamey Jasta a legkiválóbb frontemberek egyike, minden egyes szava és mozdulata azt a célt szolgálja, hogy még jobban feltüzelje a rajongókat. A régi-új tag, Wayne Lozinak is nagyon élt a színpadon, ezt örömmel nyugtáztam, mert a tavalyi Metalcamp-es koncertjükön ő még annyira nem vette fel a fonalat. A többi zenész, Frank Novinec, Matt Byrne, és a hajnövesztésbe kezdő Chris Beattie már rutinosan oldotta meg a feladatát, óriási energiákat szabadítottak fel, pedig hol volt még az est vége...!
A Machine Head kezdése előtt már volt valami a levegőben, ami által érezni lehetett, hogy itt „nagy dolgok” fognak történni ma este... (akár úgy is értve, hogy beszarás jó lesz a koncert, hehe). Még a függönyt is elhúzták a színpad előtt, hogy tovább csigázzák a kíváncsiságot. Majd a lepel hirtelen lehullt, és ilyenkor arra számít az ember, hogy rögtön valami irtózatos pörölycsapást kap a nyaka közé, de nem ez történt. Szép komótosan, sejtelmesen a Clenching The Fists Of Dissent melankolikus témázgatása fejlődött ki. De aki ismeri a zseniális The Blackening album ugyancsak zseniális nyitószámát, az tudja, hogy finom dallamból hamarosan mégis előtör egy vadállat thrash riff, és innentől a Gasometer-ben is megállíthatatlanná vált az őrjöngés.
Az egyre inkább ősember fazont öltő Robb Flynn nem ismert kegyelmet: még vadabb és még örültebb tombolásra szólította fel a jelenlévőket. A 10 perces (de egyetlen felesleges és unalmas másodpercet sem tartalmazó) Clenching után erre semmi sem alkalmas jobban, mint az Imperium, az eggyel korábbi albumról. Az őrjöngés folytatódott, a banda alatt szinte izzott a színpad, a közönség pedig teljes extázisban hömpölygött a küzdőtéren. Egészen meg voltam lepődve, hogy a jellemzően unalmas közönségnek bizonyuló sógorok ezúttal mennyire odatették magukat. Bár tegyük hozzá, hogy rengeteg magyar hangot hallottunk innen is onnan is, érthető módon kis hazánkban is sokan kihagyhatatlannak tartották ezt az eseményt. Nem is tévedtek, hiszen máris száguldottunk tovább a Beautiful Mourning-gal. „Fuck you all!” - üvöltötte Robb, és a nyakcsigolyáknak továbbra sem lehetett egy perc nyugta sem. Elképesztően brutálisan szólt amúgy a Machine Head, olyan iszonyat hangos és masszív volt a sound, mintha egy bálnaf.sszal döfködtek volna fülön. Ezáltal nem is voltak igazán tisztán kivehetők a témák, kristálytiszta hangzásról így nem lehetett álmodni, de engem valahogy mégsem zavart, ehhez a koncerthez illett a már-már széttrancsírozó súlyosság, az egész termet beterítő hangos thrash metal orkán.
Egy szusszanásnyi időt mégis kaptunk, ezalatt Robb szokásos, fucking-ban burjánzó szavajárásával méltatta a közönséget, akik kétségtelenül rászolgáltak, hiszen lelkesedésben nem volt hiány. Eddig csak a két legfrissebb albumról játszottak, de a frontember kijelentette, hogy most egy igazi kuriózum következik, amelyet már nagyon régen játszottak utoljára. A legendás debütalbumról, a Burn My Eyes-ról porolták le az A Nation On Fire-t. Ez valóban különlegességnek számított, az eddigi szélvész tempójú nóták után jól esett hallani ezt a kissé elvont hangulatú dalt, bár a végére itt is kaptunk egy jó kis száguldást, amire újra megindult a pogó és a nyomulás. És ha már az előzőkhöz képest kissé belassítottunk, most jött egy igazi vasbeton súlyú, ultrabrutális, pörölycsapásként felérő nóta. Sőt, ez a pöröly máris tíz tonna súllyal nehezedett ránk, ami a hangos, vastag hangzás miatt még inkább kihozta az 1997-es dal erényeit. Ja, a Ten Ton Hammer-ről beszéltem, de hát ezt már úgyis kitaláltátok. Aztán Phil Demmel csiripelős gitártémája vezette fel az újabb számot, a Now I Lay Thee Down-t, végül pedig könnyfakasztóan csodálatos ikerszólózásba fogtak Robb-bal, amely olyannyira jellemző a The Blackening lemez dalaira. Kaptunk még egy kis zsigeri zúzást az 1997-es lemezről származó Struck A Nerve képében, majd pedig egy rendkívüli eseménynek lehettünk szemtanúi...
Robb Flynn észrevette, hogy az első sorban egy srác transzparenst lenget, aminek felirata, hogy hadd gitározza el az Aesthetics Of Hate-et. A frontember mindenki ámulatára felhívta az arcot a deszkákra, párszor még rákérdezett, hogy biztosan le tudja-e játszani, majd a Peter nevű srác vállára akasztotta saját csodaszép gitárját, és tessék, játsszad...! Ekkor csattant mindenki álla a nézőtéren... Phil Demmel még gyorsan lekommunikálta, hogyan dobálgassák majd egymásnak a szólókat, és Peter már bele is kezdett. Hitetlenkedve nézett ki a fejéből minden jelenlévő, senki sem fogta fel, hogy ilyen megtörténhet egy Machine Head koncerten. Pedig Dave McClain már adta is a fénysebességű alapot, Robb Flynn pedig tényleges frontemberré avanzsálva, fél lábbal a monitorra dőlve acsarkodott, miközben össze-összevigyorgott Adam Duce-szal és a többi taggal. McClain sem maradt ki a lazaságból, ő egy közönségből kölcsönvett afro-frizurával „csinosította” ki magát, ezáltal kissé hasonlított a The Burning Red időszakos, focilabda sérójú egykori önmagára...
Peter barátunk kitett magáért, gyakorlatilag hibátlanul prezentálta az egyszerűnek semmiképpen sem mondható Aesthetics Of Hate-et. Az tuti, hogy ez a nap a legnagyobb élmény volt a srác életében, és lehet hogy fogunk még hallani róla, hiszen meggyőzően bemutatta, hogy nincs tehetség híján. Bezsebelte a megérdemelt elismerést és tapsot Flynn-től és a közönségtől, majd folytatódott a program egy régi nagy slágerrel, amelynek a címe Old. Eddig nem került terítékre a The Burning Red korszak, amelyet sokan a Machine Head kínos tévedésének tartanak. Az én véleményem szerint nagyon is ütős ez az album, bár valóban szokatlan és (a maga korábban) túlzottan modernkedő. Mégis terítékre került a címadó dal, ez a melankolikus, szívfacsaró tétel, amely az agresszió és a tombolás mellett kicsit az érzelmekre is hatással volt (noha én szívesebben hallottam volna a mai este a Descend The Shades Of Night-ot vagy a Farewell To Arms-ot). És aki fikázza a The Burning Red-et, az élje át azt az iszonyat súlyosságot és tombolást, amit az Exhale The Vile nyújtott itt Bécsben: máris felülbírálhatja eddigi véleményét.
Közeledett a koncert vége, de a remekbeszabott nótákból és a durva, agresszív Machine Head világból még volt hátra egy csokor. Például a Supercharger lemez szerintem egyetlen kiemelkedő nótája, a Bulldozer valóban letarolt mindenkit, a debütalbumos Block pedig még rátett egy lapáttal. Nem maradtunk ráadás nélkül, következett Phil Demmel kedvenc „elájulós” nótája, a Halo. Szerencsére Phil ezúttal nem lett rosszul, tökéletesen lenyomták a Machine Head történetének talán legfogósabb számát. És ha már ilyen nagy szavaknál tartunk, mi más jelenthetné a zárást, mint a Davidian, minden idők egyik legsúlyosabb metal szerzeménye. Még utoljára bólogathatott nagyokat, akinek bírta a nyaka. A doom-osra belassított végjáték után még sokáig csengett a fülünk. Egy kis humor is maradt a végére, amikor egy Homer Simpson-nak öltözött rajongó felbotorkált a színpadra, és a banda hosszas unszolására (majd nagy derültségére) a közönségbe vetette magát. De hiába búcsúzkodott a zenekar, és mondott Flynn újra és újra köszönetet a mikrofonba, egyszerűen még órákig nem tudtuk feldolgozni, hogy micsoda eseményen voltunk túl...
Ez az elképesztő koncertélmény kitörölhetetlenül marad benne a jelenlévők memóriájában. Már a tavalyi Hegyalja fesztiválon is felejthetetlen buli volt a Machine Head koncert, de akkor sosem gondoltam volna, hogy arra az élményre még rá lehet duplázni. Hát most sikerült... Robb Flynn, az energikus frontember, a zseniális zeneszerző, akinek egyetlen mozdulatára őrjöngő circle pit-té változik az egész Gasometer. A hűséges társ Phil Demmel, aki szólómunkájával és beleélésével magával ragadja a hallgatóságot. A szigorú Adam Duce, aki döngő basszusával a Machine Head súlyosságáért felelős. Dave McClain pedig... hát rá szavakat sem lehet találni. A világ egyik legjobb, legenergikusabb dobosa, és pont. Ezek az emberek ma olyan élménnyel ajándékozták meg a Gasometer közönségét, ami megtérít minden utazást és minden költséget. Közvetlenségük példaértékű, hogy még egy rajongót is színpadra engedtek gitározni, az pedig még most is teljesen felfoghatatlan. És ez az élmény a Hatebreed programjával lett kerek egész, hiszen a hardcore arcok már akkor simára gyalulták mindenkinek az arcát, amikor a Machine Head még el sem kezdődött. A Bleeding Through bemelegítése pedig az egész estének megadta az alaphangot. Gyerekek, nem tudok mit írni... Aki kihagyta ezt a bulit, örökre bánhatja. 100-nál jóval több koncert van már a hátam mögött, de ez az este még mindig felfoghatatlan számomra.
11:35
