hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2009. december 4. péntek   13:28
nincsen hozzászólás

szerző: ArmaGedeon
Porcupine Tree, Demians
2009. november 1. Petőfi Csarnok

  Nem vitás, az év koncertjét láttam! De továbbmegyek: az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb buliját a Porcupine Tree adta november elsején, és aki ennek fényében egy józan-objektív recenziót vár tőlem, az inkább lapozzon, mert itt bizony a túlfűtött lelkesedés veti a sorokat. Hónapok óta Porcupine-lázban égtem, s gyermeki rajongásomat még a nálam mérsékelt sikerrel debütált új albumuk, a The Incident sem tudta letörni; egyáltalán nem lett rossz az anyag, de úgy vélem, az ego és az eklektika most átvette az uralmat a Dal fölött, így ejtve apróbb csorbát az élvezeti értéken.
  
  Korábban az a kósza hír járta, hogy esetleg a Pain Of Salvation gárdája fogja bemelegíteni a magyar rajongókat (istenem, micsoda párosítás lett volna!), aztán a Katatonia nevével kezdtek dobálózni, majd jött a megerősítés, hogy az a Demians lesz az előzenekar, akiket annakidején Steven Wilson oda meg vissza dicsért. És bármilyen hihetetlen, ő is csak egy ember (még ha ez a PeCsában nem is mindig látszott, haha!), szerintem a francia csapat nem feltétlenül szolgál(t) rá erre a nagy hozsannázásra, mert noha a bemutatkozó stúdióalbumuk (Building An Empire) több mint korrektre sikerült, az eddig általam látott hazai koncertjükön az Anathema előtt mindössze kellemes, ámde középszerű teljesítményt nyújtottak. Így volt ez most is. Ami lemezen igaz, egyetlen hallgatás eredményeképp izgalmas(nak ható), megkockáztatom, akár még innovatív is, az élőben, maszatos hangzással alultámogatva már unalmas egy kissé: ahogy jöttek-mentek egymásután a hosszan kifejtett zenei témák, a kevésbé karakteres énekdallamok, úgy csappant meg az érdeklődésem is az irányukba. Az effektek meg a szinti-elemek szalagról mentek, így az viszont aranyos volt, amikor a trendi-sapkás énekes bejelentette, ennek oka abban keresendő, hogy a billentyűsük otthon maradt.
  
  Azt már eddig is sejtettem, hogy a Porcupine Tree első magyarországi fellépésén nemhogy teltház nem lesz, de enyhe buktaszagot is vizionáltam, majd a kezdésre kis jóindulattal félteremnyire duzzadt rajongótábor már megnyugtató képet mutatott. Az átszerelés szünetében egy extravagáns úriember kezdte serényen porszívózni a terepet, azaz a színpadra fektetett szőnyeget, hogy miért, arra csak kicsivel később derült fény. Negyed tízkor pedig elkezdődött a Csoda. Méghozzá az 55 perces The Incident mamut-eposszal; amikor felcsendültek a nyitó Occams Razor hangjai, megindult a libabőr sebes száguldása a testemen, és egészen a koncert utolsó taktusáig tartott ez bizony ritkán esik meg velem! Ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni, az a hangzás: ilyen kristálytiszta és erőteljes hangosítást kizárólag DVD-felvételeken lehet hallani, élőben főleg a PeCsában! talán még sosem tapasztaltam! Kérem, szépen, minden egyes hangszer tökéletesen elkülönült, a dobot végre élmény volt hallgatni, Wilson éneke pedig gyönyörűen terült szét a teremben. Ennélfogva percekig csak a hangzással (és az ugyancsak bámulatos fénytechnikával) voltam elfoglalva, s nagyjából az enyhén Opeth-ízű The Blind House közepénél ocsúdtam fel a révületből, hogy immár a zenének adjam át magam. Ahogy egymást követték a majd egyórás nagyepika hosszabb-rövidebb epizódjai, úgy tetszett meg az addig csupán erős közepesnek ítélt The Incident, de magyarázhatom ezt azzal is, hogy így élőben, ennek a döbbenetesen tiszta megszólalásnak az élménye tömte ki a lemezen hallott dalok okozta lyukakat. A felettébb R.E.M.-re hajazó Drawing The Line pattogós taktusaira például megmozdult az egész publikum, nem lehetett nem táncra perdülni, olyan magával ragadó az a szám, de az este egyik csúcspontját (mert volt jó néhány!) nem ez, hanem a klipesített Time Flies tizenegy perce jelentette! Először amikor a honlapra kikerült a hivatalos, ámde vágott verzió nem is igazán érintett meg, de a korongon, végső formájában hamarjában megszerettem, olyannyira, hogy ez lett számomra a The Incident veleje, s még az egyértelmű Pink Floyd-hatások (Dogs) sem vették el a kedvemet; az élőben felvezetett, hosszasan hömpölygő, hipnotikus szólóorgiától pedig az eszemet vesztettem!
  
  Nem fogok se vége se hossza elemzésekbe belekezdeni a zenészek teljesítményét illetően, s bár megneszeltem olyan pletykákat is, miszerint Richard Barbieri billentyűs alibi-játékkal sumákolt, azaz témáinak zöme nem volt egyéb, mint randa playback, ezt nem tisztem megítélni, lévén belőle nem sokat láttam onnan, ahol az eseményeket (incident) szemléltem. A főszereplő egyértelműen Steven Wilson volt (mezítláb lépett a színre, ezért volt a porszívó), noha ennek szinte semmi jelét sem mutatta; szerencsére függönyhajú-szemüveges filmesztétafejével ellentétben nem viselkedett úgy, mint egy magába borult, opálos tekintetű művészfigura (mondjuk, én nem is ezt vártam tőle), ehelyett mosolygott, néha elhintett egy köszönöm-öt, illetőleg fanyar brit humorral kokettált a nagyérdeművel, amikor annak helye volt. Egyszer pedig elnézést kért tőlünk, mert eddig elkerülték hazánkat Hm. És mindenekelőtt úgy énekelt, ahogy csak a legnagyobbak! Közben a háttérben jókora kivetítőn futottak Lassie Hoile hol művészi-szürrealista, hol megrázóan drámai kisfilmjei, s ez a páratlan, de sosem tolakodó vizuális élmény megsokszorozta az amúgy sem hétköznapi zenei katarzist. A The Incident zárótétele, a bánatos-szép Drive The Hearse volt a másik az új lemezről, amely minden tekintetben lenyűgözött, ezt a Dalcsodát hallani kell, nem beszélni róla. Abba is hagyom.
  
  Aztán egy tízperces szünet következett, amelyet egy, a vászonra kivetített óra mutatott, visszafelé számlálva angol humor vagy hideg-precíz profizmus? A Porcupine Tree a The Start Of Something Beautiful-lal tért vissza a színre; ez a merengő, pszichedelikus csoda a 2005-ös Deadwing-ről került elő, majd jött az erőteljes korai Floyd-hatásokat mutató és felejthetetlen kórusokkal operáló Russia On Ice. Ez volt a programban a legrégebbi szám (a 2000-es Lightbulb Sun tétele), és sajnos nem játszották végig a 13 percet, a felénél átváltottak az Anesthetize második epizódjába, ezzel nagyot ugorva az időben, egészen a Fear Of A Blank Planet albumig. Nem vagyok híve az efféle egyvelegeknek, ezeket mindig is amolyan szőnyegalásöprésnek érzem, de az is tény, hogy egy PT koncertprogramba néha csak így férhetnek bele a hosszabb dalok. Aztán Wilson leült egy székre, kezébe vett egy akusztikus gitárt, a közönség pedig egy emberként skandálta: Trains! Steven-ék másképp gondolták, és belefogtak a Lazarus-ba; noha kissé romantikus-britpoposnak érzem ezt a (klipes) dalt, mégiscsak örültem neki, úgy meg pláne, hogy az elejét elrontották a srácok. Gond egy szál se, profi gyerekek ezek, egy kis mosolyt megeresztettek, a publikum pedig lelkendező-együtt érző tapssal fogadta, majd újrakezdték a számot. Így kell ezt csinálni! Ismét a Fear Of A Blank Planet következett: a szomorú Way Out Of Here engem valamelyest a másik nagy kedvencre, a Marillionra emlékeztet, s a nóta komor filmje a vásznon futott közben (arról a 16 éves Porcupine-rajongó lányról készült, akit elgázolt egy vonat) megrendítő volt.
  
  A Nil Recurring EP-n megjelent Normal ritkán kap helyet a koncertprogramokban, de mi kaptunk belőle: finom, kedves darab dús vokálokkal. Ezután Steven jól megtréfált minket azzal, hogy megkérdezte, szerintünk mi fog következni, hiszen úgyis tudjuk, biztosan megnéztük a neten. Mentek a találgatások, de egyik sem talált célt, mert egy olyan dalt választottak, amelyet még nem játszottak ezen a turnén, ám mivel először vannak hazánkban, megajándékoznak vele minket: ez volt a Blackest Eyes, az egyik kedvencem! És ahogy láttam a közönség reakcióin, ezzel nem voltam egyedül, nem csoda, a banda egyik legkedveltebb szerzeménye ez, még Wilsonból is előhozta a metál-állatot, haha! Aztán levonultak a színpadról, s egy rövid hergelő-szünetet követően az In Absentia lemezes The Sound Of Muzak-kal tértek vissza: mit mondjak, ez is nagy favorit nálam, a kórusrefrénje pedig egész egyszerűen óriási! És ugyanerről az albumról halászták elő a búcsúdalt, a valaha tán legnagyobb prog rock csapat, a Yes legszebb pillanatait megidéző Trains-t.
  
  Nem gyakran írok ilyet, de ez valóban egy felejthetetlen este volt, utoljára a rokonlélek Marillion 2007-es koncertjén éreztem ezt az elképesztő katarzist. A Porcupine Tree korunk egyik legnagyobb hatású progresszív! együttese, számomra ehhez kétség sem fér. És ahogy majd minden zenész, úgy most Steven Wilson is azt ígérte, hogy visszatérnek még, engem azonban már az sem érdekel, ha nem állják a szavukat, ez esetben én megyek utánuk akár a ködös Albionba. Bárhová


Kulcsszavak:
  porcupine tree     demians     petőfi csarnok     livesound 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

LiveSound

 kapcsolódó cikkek: 

Sabaton, Delain, Battle Beast, Tales Of Evening

Epica, DragonForce, Diablo Blvd.

Sabaton, Delain, Battle Beast, Tales Of Evening a Petőfi Csarnokban

Epica és Dragonforce koncert a Petőfi Csarnokban

Epica és Dragonforce koncert a Petőfi Csarnokban
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Kigombolt blues - Joe Bonamassa
Rise Against
Ensiferum, Ex Deo
A jó, a rossz és az Ugly Kid Joe
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies
An Evening with Machine Head 2018
Királyi portya Budapesten - Royal Hunt
Első napsugarak Brazíliából - Angra
Metallica, Kvelertak
Dark Tranquillity, Equilibrium
Trivium, Power Trip, Venom Prison
 kapcsolódó fotók: 

Porcupine Tree (GB) - 2009. november 1. Petőfi Csarnok

Demians (F) - 2009. november 1. Petőfi Csarnok
 kiemelt 
Fekete Zaj
  
Feltámadt a Fekete Zaj: augusztusban jön a megújult fesztivál! Idén nyáron ismét jelentkezik a Fekete Zaj Fesztivál, a mátrafüredi Sástó mellett

Il Divo - Timeless Tour
Jethro Tull 50th Anniversary - Tour Budapest 2019
Rockmaraton a Szalki-szigeten
Nazareth: 50-es jubileum az A38-on
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (1)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 gusto mastivo    the koffin kats    szupercsapat    Őrült szív    a sötét lovag    hupikék törpikék    alex chilton    dragonforce    ryan gosling    al di meola    sanatorium    sunday fury    star positive    the secret    gorezone    attack attack    blood sweat and tears    alain johannes    adrian brody    steroid    kretens    frenk    the dictator    preservation hall jazz band    high on fire  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!