beszámoló [koncert]  2003. január 16. csütörtök   12:32

nincsen hozzászólás

  A régi hagyományokkal rendelkező Vatikánban üzemelő szaktanácsadó cég előszeretettel helyezte havi rendszerességgel megjelenő indexre azokat a számukra nem kívánatos tanok hirdetőit, melyek nézeteikkel így vagy úgy szembe helyezkedtek. Az elsők közötti előkelő elismerést (vagy inkább nevezzük pápai átoknak) már évekkel ezelőtt megkapta a Deicide legénysége. De ezenkívül ne feledkezzünk el a hazai hitéletről se. Külön megemlíteném, hogy a hazánkban klubszinten üzemelő egy-két rebellis gyülekezet erőlködése, ez esetben is csak egy kis Hunyadi téri homokviharra volt elegendő.
  
  Az eredetileg 666 főre maximált Deicide koncert igen csak túllépte az előre kalkulált látogatószámot. De inkább, hagyjuk ezt a kérdéskört, és térjünk át egy kicsit a természettudományok vizéről a zene nem annyira békés vizeire. A miérteket és az okokat tovább már nem kell keresni, hogy miért váratott ennyi évet est egyik legfőbb fellépője, és vajon miért kerülte el hazánkat ezidáig. Az már biztos, hogy november utolsó péntekén az azóta megboldogult NemArt Klub színpadán fellépett a Hungarian Black Metal Club és a NegativeArt közös invitálására a Deicide.
  
  A este problémamentes lebonyolítását a magyar határőrizeti szervek mintegy hat órán át tartó igencsak lassú ellenőrzése és azok a virgonc betelefonálók is igencsak megnehezítették. Az előzenekarok fellépései így jókorát késtek a tervezett programhoz képest. A csúszás miatt a főbejárat előtt irdatlanul nagy, szinte áthatolhatatlan tömeg gyűlt össze. Az embereket fésűzés elvén egyesével engedték be az épületbe. A tömegben lévők kezdetben türelmesen, majd később egyre hevesebben próbáltak befurakodni az épületbe. Sikeresen bejutva aztán a legtöbben először a büfépult szabad részeit próbálták elfoglalni, s később védeni, mint megannyi hadállást... s a közben elfogyasztott nedűk után már senkit sem zavart a vécékben felbugyborékoló búvó patakok és a régóta ott garázdálkodó, papírt fogyasztó Loch-Nessi sem.

  Ennek az estének a tényleges vesztesei sorrendben az Agregator, az Autumn és a Meothis zenekarok voltak. Őket a főzenekar igencsak türelmetlenül hajtotta le a színpadról. A fesztivált az igen tehetséges Agregator kezdte. A fellépők közül leginkább őket sújtotta le a hír, hogy az eltervezett húsz percükből, csak 8-9 percet azaz körülbelül két számukat tudnák eljátszani. Ez az idő szinte csak az ujjak és az izmok bemelegítésére volt elegendő és semmi másra... ennek ellenére a tőlük megszokott intenzitással és energiával tálalták fel röpke műsorukat a nagyérdeműnek.
  
  Ezt követően az Autumn lépett fel kissé feszülten. Ellensúlyként a bemutatott produkciójuk roppantul felkészült és igényes, harmóniákban gazdag volt. Az első pillanattól fogva erőteljes mélységben mutatták be a „Fekete oratóriumukat”. Alaptételként fejeződött ki zenéjükben a vibrálás/szaggatás és az üvöltéssel párhuzamosan jelenlévő hörgő ének is.
  
  Utánuk az est házigazda zenekara, a Meothis következezett, amely a Moira romjaiból alakult alig négy hónap alatt. A felvezető színpadképet „Bartókos” izgatású kórustémával kezdték. Ez az alig kétperces opus jól megadta az alaphangulatát a Meothis fellépésének. A kellően feszült közönség előbb elkezdett vakarózni, majd kénytelen volt lassan megszokni. Ezt a nemmindennapi hangulatot a színpadra lépő zenészek oldották fel. A szigorú gitáralapokat egy vegyes szólista páros erősítette. Mindezt az énekesnő sivító szirénéneke és a vele kontrasztot alkotó pokoli énekhang fűszerezte tökéletesre. A belassult felvezető témákat a kivárás, később pediglen az azt követő feszült zenei motívumok, üvöltések, sikítások követték.

  Az előzőleg beharangozott Belphegor az elhúzódó stúdió munkáik miatt az egész európai turnét lemondták, ezért a őket sajnos most nem láthattuk. A programot a németországi Mystic Circle folytatta. A társaság a Marduk, Cannibal Corps, Dark Funeral után most az egyik leghírhedtebb zenekarral, a Deicide-vel is együtt turnézik. Egy biztos. Az, hogy nagyon megemelte a zenekar az ázsióját az ezen a turnén való részvétel. Ez a hármas felállású „antikeresztény” banda alapos zúzással folytatta a közönség begerjesztését. Ahogy magukról tartják az igazi antikrisztus közeli helytartói Graf Von Beelzebub az énekes basszista és vele karöltve Ezpharess a gitárpusztító és a 22 életévét felajánló Necrodemon aki guillotineként kezelte a bőröket. Remek kedélyjavító bevezetők után minden felesleges színpadi attrakcióktól mentes koncertet nyomtak.
  
  Puritán színpadkép és Baalsulgorr hiánya... őt a zenekar egy lényegesen olcsóbb megoldással helyettesítette, nevezetesen egy samplerrel. Ezt a kis problémát csak eltudtuk viselni valahogy, mert „a technika mindent megold” (szoktuk ugye mondogatni...), csak hát az alkotásban (egyelőre) nem tud részt venni. Viszont az is igaz, hogy tagadhatatlanul nem hibázott, csak az összképet rontotta le egy kicsit. Ennek ellenére a produkció is hibátlan volt. Semmi operában megszokott tisztaság, csak a nyers valóság. Szigorúan vett vasalatlan keménység és gyűröttség. Rekedt üvöltés és prózaiság keveréke. A zenekarnak a hírnév a közönségnek viszont a veszély, az agresszió és a sötét energia maradt a koncert után osztályrészül. Egyszerűen letaglózták a nézők jó részét, ezalatt a röpke negyven perc alatt. Most már a mindenki által várt Deicide következett.

  Glen Benton színpadra lépésekor megszemlélte a közönségét, majd ezután a kiszáradt üvöltöző torkoknak Jack Daniels párlatot öntött a magasból. Ezután ami belefért elven, egy jó órás öblös hörgéssel és néha visítással egybekötött koncertet nyomott végig... s ebben valóban minden benne volt. A kiváló hangzás és a szigorú műsorfelépítés. Benton volt maga a védjegy. Az a két tartományú hang, mely érintette a visító magaságokat és a mélyebb régiókat. Számára csak ez a kettő létezett, és a többi nem. Erre a hangra kevert 32/64 negyedeket Asheim dobos, aki láthatólag élvezte, amit csinál. Semmilyen torz vonást nem lehetett felfedezni az arcán. Nem szeretném kihagyni a zenekar két oszlopos tagját sem, Briant és Ericet a sorból, akik teljesen elmerültek a saját hangszereik látványában....., mint ha ott sem lennénk. A játékukban volt valami pokoli mélység, alapokig lecsupaszított gitártémák is.
  
   „Thank you hungary...” és máris nyomta a tovább a következő Deicide opust, mintha nem is lett volna szünet. Minimál dallamsor és minimál szólók keveredtek egymással, csak a darálás... Röpke konferálás, zúzás, zúzás... lélekgyilkolás és gyűlölet minden mennyiségben. Nyálfröccsenés, a szétlocsolt whisky, és a minimál színpadi mozgás. Gúnyos kacaj és legvégül, ami szinte elképzelhetetlen volt, hogy barátilag mindenkivel kézkontaktusba kerüljön...
  
  Valahogy az a metsző hidegség, mely a zenekar körül misztikumként lebegett elszállt..., de lehet, hogy nem?

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: