beszámoló [koncert]  2009. november 12. csütörtök   10:36

nincsen hozzászólás

  A tribute zenekarokkal valahogy úgy vagyok, mint a light kólával: lehet, hogy jó, de mégsem olyan, mint az eredeti, akkor meg minek?! Ezt a rossz beidegződésemet szerettem volna levetkőzni, amikor megjelentek a The Spirit of Pink Floyd Show-ra invitáló plakátok, és megpróbáltam kideríteni, érdemes-e esélyt adni ennek a produkciónak. Őszintén mondom, csábíthatnak engem világraszóló látvánnyal, fények játékával, nekem a zene a lényeg, ha lézershow-ra vágyom, hát meglátogatom a jó öreg Planetáriumot. Kíváncsian keresgéltem az élő fellépések videói között, de vagy a hangzás volt szörnyű, vagy olyan távolságból készültek a felvételek, hogy akár Balázs Pali is játszhatott volna azokon. Aztán mégis úgy döntöttem, egye fene, lássuk, mit tudhat egy olyan banda, akiket még Roger Waters és David Gilmour is vállon veregetett. Persze az is közrejátszott, hogy sosem volt olyan szerencsém, hogy a Pink Floydot élőben lássam, gondoltam hát, ne csak az otthoni CD-immel idézzem meg a világ egyik legnagyobb zenekarának szellemét. Mert bizony ez már csak emlék, hisz 2008-ban eltávozott közülünk Richard Wright, s ezzel megszűnt a remény, hogy a 2005-ös Live 8 koncert után valaha a deszkákra lépjenek hőseink.
  
  Volt azért még egy dolog, ami szöget ütött a fejembe, miszerint a gazdasági válság kellős közepén, itt Magyarországon, vajon mennyi ember gyűlik majd össze az Arénában? A koncert napján aztán választ is kaptam fent felvetett kérdésemre, hiszen a stadionba lépve nem várt kép fogadott: egyrészről diszkréten megfelezett tánctér, másrészről végtelen széksorok a tombolda helyén; nehezen tudtam elképzelni, hogy a Floyd-révület a kényelmes párnázott üléseken is elér majd. A megjelent hallgatóság átlagéletkora erősen az ötvenhez közelített, bár a hátam mögött egy hatéves forma fiúcska várta vigyorogva a kezdést. Hiába, nem lehet elég korán kezdeni!
  
  Aztán negyed kilenc körül elsötétült a terem, és felcsendültek a One Of These Days dallamai, és nekem egyből fülig szaladt a szám, hiszen a hangzás tökéletes volt. Minden egyes hangszert külön-külön lehetett hallani, és én abban a mennyei pillanatban csak arra tudtam gondolni, bárcsak minden koncert ilyen gyönyörűen és tisztán szólna. A látványvilág is tisztelgésnek tetszett, hiszen a színpad hátuljában egy roppant méretű kör alakú kivetítő feszült, a Pink Floyd fellépéseit idézve meg. Órák ketyegése jelezte nekünk, bizony a Time, a The Dark Side Of The Moon dala következik, és ezzel együtt kezdetét vette a kivetítő műsora, időmérők villóztak, mutatók jártak körbe-körbe. Az énekes Andy Gibson hangja eleinte kicsit furcsának hatott, leginkább musical-vonalon tudnám elképzelni, de szakmailag nem lehetett belekötni, kiművelt, kellemes férfihang az övé. És ha már a zenészeknél tartunk, meg kell említeni a két vokalista hölgyet, és a skót szoknyába öltözött ütős srácot, aki alkalomadtán szaxofonszólóival bűvölte a közönséget. A gitárosként és énekesként is nagyot alakító Stella Fairhead hangi adottságain pedig már nem is csodálkoztam, meggyőződésem, hogy mély, karcosan karakteres hangjával akár szólókarriere is sikeres lehetne.
  
  A Pigs-nél az óriási malaclufi elmaradt ugyan, de kaptunk egy kivetítőnyi 3D-s disznót cserébe. A Learning To Fly gyönyörű dallamával akár szárnyra is kellhettünk volna, de valahogy csak nem sikerült a földről elrugaszkodnia a zenészek keltette érzésnek. Az Echoes 23 perces maratonjából csak ízelítőt kaptunk, így nem tudtunk teljesen megmerítkezni eme zseniális dallamfolyamban, melyet rendhagyó módon a két vokalista énekelt végig. És sorjáztak a megaslágerek, hiszen a Money és Hey You méltán sorolhatók be a zenetörténet maradandó darabjai közé. Az utóbbi hátborzongatóan szépséges hangulatával nekem a koncert egyik csúcspontját jelentette, lehunyt szemmel merültem el benne. A Run Like Hell ütemeire aztán a közönség nagy része kérés nélkül ritmusos tapsba kezdett, és élvezettel hallgatta, ahogyan Andy Gibson és Stella Fairhead énekelve felelget egymásnak. Persze nem maradhatott ki a Shine On Your Crazy Diamond Part One sem, mely tisztelgés Syd Barrett előtt, aki a hatvanas évek végéig énekelt és gitározott a Pink Floydban. Az Astronomy Domine és a Not Now John is kissé szokatlan előadásban hangzott el, bátran nyúltak az eredeti dalokhoz, egyes részeket jobban kiemelve és hangsúlyozva.
  
  Persze a Wish You Were Here-nek is eljött az ideje, erről a gyöngyszemről nincs is mit mondani, szerencsére Andy kiválóan oldotta meg a feladatot, elvégre nem kis felelősség ezt a dalt élőben ezreknek előadni. Az Another Brick In The Wall második része pedig az a nóta, amely olyannyira közismert, hogy ha csak egyetlen Floyd-számot kellene megnevezni, minden második ember kapásból vágná rá. Itt jött el az a pillanat, amikor mindannyian felálltunk a székünkből, és vastaps közepette énekeltük végig, tisztelettel, magunkból nem kikelve, nem, ez nem az a koncert, ahol üvöltve visszhangozzuk a sorokat.
  
  A zenekar bemutatása után pedig mi mással is búcsúzhattak volna, mint a Comfortably Numb-bal, ez a drámai klasszikus zárta le a ragyogó estét. Mert amit itt láttunk, az a végtelen profizmus és zenei alázat megtestesülése volt, ha magához a Pink Floydhoz nem is volt szerencsénk, de annak tökéletes klónja bizony elvarázsolt bennünket. Igen, olykor a light kóla is jól tud esni!

Kulcsszavak:
  spirit of pink floyd show 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás