beszámoló [koncert]  2009. október 21. szerda   15:33

nincsen hozzászólás

  Kétség sem férhet hozzá, hogy a tavalyi év legütősebb bulija számomra az Unearth koncertje volt az A38 hajón, ahol a Parkway Drive-val vállvetve olyan szinten dózeroltak le mindenkit, hogy az példamutató. Nem kicsit ujjongtam, amikor megtudtam, hogy az amerikai metalcore kiválóság ismét hazánkba látogat, ráadásul nem kisebb név, mint a Chimaira társaságában, akiknek szintén lett volna már jelenésük nálunk, de az a koncert elmaradt. Idén a Diesel Klub falait készültek lebontani a metalcore/hardcore nagyágyúk, a Throwdown és a Daath társaságában.
  
  A Dieselbe érve máris egy kémcsőnyi Jägermeister-t nyomtak a kezembe a csinos hostess lányok, de nem volt időm sokat nyamnyogni rajta, mert máris kezdődött a Daath koncertje. A csapat inkább a death metal irányából közelített a metalcore világa felé, szóval egy kicsit azért kilógtak a mai csapásirányból, de annyira azért nem. Köszönhetően a súlyos groove-oknak, a kíméletlen döngöléseknek, a néhol kezdetleges, néhol kidolgozottabb szólóknak.
  Az énekes párszor eljátszotta azt a mutatványt, hogy fejkörzés közben üvöltözött, ami azért egy kicsit vicces volt, pláne egy ilyen torzonborz fizimiskával rendelkező formától. A dobos különösen figyelemreméltóan kalapált, és a többi tag is nagy beleéléssel játszott. A hangzás nem volt túl jónak mondható, az énekből alig hallatszott valami, míg a szólóknál a gitárhang nyomott el mindent.
  Én egy idő után kicsit meguntam a Daath produkcióját, talán a fogós témák hiányoztak, vagy pedig a közönség viszonylagos passzivitása volt kihatással. Ügyesek voltak, de maradandót nem alkottak számomra.
  
  A Throwdown koncertjét már nagyobb izgalommal vártam, ugyanis a californiai hardcore/metal csapat korongjai többször is megfordultak már a lejátszómban, és mindig jó élményekkel ill. sajgó nyakkal értem a végére. A négytagú banda nem sokat köntörfalazott, egymás után szállította a súlyosabbnál súlyosabb csapásokat. Nem volt túl hosszú a programjuk, a legutolsó Venom & Tears lemez szerepelt a középpontban, illetve a rövidesen megjelenő Deathless című korongról is játszottak. A korábbi terméseket a Vendetta és Haymaker lemezekről inkább csak úgy mutatóba vették elő.
  A csapat nem játszik kifejezetten túlbonyolított muzsikát, talán a Hatebreed kőbunkó, de mégis bivaly zenéjét lehetne példaként venni, némi Pantera hatással fűszerezve. A megszólalás itt sem lett tökéletes, de azért kellően varacskos volt ahhoz, hogy beinduljon az alapos pogo, circle pit, és az ordenáré zúzás. Lengtek a hajak a betonsúlyú riffek hatására, Dave Peters énekes pedig elégedetten konstatálta, hogy ha nem is mindenki, de azért jópáran alaposan kivették a részüket a nyomulásból. Persze a vezető hardcore/metalcore csapatok változatosságban és fogósságban megeszik reggelire a Throwdown lemezeit, de semmiképpen nincs okuk szégyenkezni, kiváló bemutatkozás volt ez Magyarországon, szeretettel várjuk őket legközelebb is.
  
  A mai felhozatalból persze most is az Unearth-öt vártam a legjobban. Ha csak feleakkora bulit csapnak, mint tavaly, már akkor is atomjaira hull a Diesel és közönsége. A kezdés sajnos nem tűnt kifejezetten biztatónak, hiszen igencsak kaotikus, kásás hangzással szólalt meg a csapat, és a helyzet később sem javult látványosan sokat.
  Szintén nem tartottam annyira pozitívnak, hogy a setlist erőteljesen az utolsó The March album nótáira épült, mint a My Will Be Done, Crow Killer, Grave Of Opportunity, We Are Not Anonymous, amik élőben alaposan megdörrentek persze, ebben nem volt hiba, de fogósságban mégis a The Oncoming Storm és a III: In The Eyes Of Fire lemezek nyernek. Az olyan, itt is elhangzott nótákkal, mint a Zombie Autopilot, Glies, This Lying World, Sanctity Of Brother, The Great Dividers, Black Hearts Now Reign, egyszerűen nem lehet felvenni a versenyt.
  
  A közönség persze megőrült, óriási tombolás indult, ami nem csillapodott az Unearth buli legutolsó hangjáig. A Crow Killer-nél a már jól ismert hostess lányok is bekapcsolódtak, további jäger üvegcsékkel itatták a zenészeket, és részben a közönséget is. Ken Susi-nak, Buz McGrath-nek, és Trevor Phipps-nek nem kellett kétszer mondani, nyakalták a nedűt bőséggel. Aztán még némi jäger-es nyakbanfigyegő osztogatás is folyt koncert közben, ami nekem már nem volt szimpatikus, nagyon kilógott a marketing lóláb, és egy undergound hardcore/metal buli nem erről szól.
  
  A tavalyról ismerős folyamatos színpadmászás szép hagyományát is rögtön felelevenítették a jelenlévők. Az elején még egyre-másra lökdösték le a rajongókat a bosszankodó road-ok, aztán amikor Trevor Phipps kijelentette, hogy ez a színpad nem csak a bandáé, hanem a népé is, onnantól már enyhült a szigor. Sőt, a zenekar rendesen alá is játszott ennek, szemmel láthatóan rendkívül élvezték, ahogy az egymás hegyén-hátán színpadra bucskázó fanatikusok önkívületben tomboltak, léggitároztak, hajat pörgettek a deszkákon, ahonnan természetesen én magam sem hiányozhattam. Ken Susi még a gitárját odalógatta néhány gitárfétisiszta elé, hadd éljék ki rajongásukat. Ekkor már a road-ok is vigyorogva kísérték figyelemmel a színpad széléről az egyre őrültebb műsort, és az egyre merészebb színpadmászókat.
  
  Az Unearth most is kiváló produkciót nyújtott. Trevor Phipps remekül vezényelte a bulit, a két gitáros, Buz McGrath és Ken Susi pedig aktívan bejárták a színpad minden szegletét. A doboknál Derek Kerswill bombabiztos pontnak számít, élmény volt figyelni a játékát és a szigorú alapozását. Basszuson John Maggard kevésbé volt hiperaktív, de olykor még a vokálozásból is kivette a részét.
  Az amerikai csapat megint bizonyított, de összességében a tavalyi bulit és a setlist-et emlékezetesebbnek könyveltem el, de a hangosítás mostani hibái is szerepet játszottak ebben. Senki ne hagyja ki őket, ha újból errefelé járnak!
  
  Az est főbandája a Chimaira volt, de érdekes módon az ő kezdésükre kissé megcsappant a létszám. Az Unearth a tavalyi siker után óriási kedvenccé vált, a Chimaira azonban még nem tudott bizonyítani a hazai közönség előtt, a szintén 2008-ra betervezett koncertjük pedig elmaradt.
  Mark Hunter-éket nem zavarta a szellősebb nézőtér (vagy csak nem mutatták), nagy elánnal álltak nekik a véleményem szerint zseniális új lemez, a The Infection nyitónótájának, a The Venom Inside dalnak. Rögtön utána jött az előző korong slágere, a Resurrection. Látható volt, hogy ezt a számot sokan ismerték, de összességében azért hiányos volt a hazai közönség Chimaira életmű ismerete.
  
  Lemezen a Chimaira-ban van egyfajta speciális íz, egy kicsit melodikus, olykor szívbemarkoló hangulat, kíváncsi voltam, hogy ezt élőben is tudják-e prezentálni. Nos, nem igazán sikerült. Egyrészt a hangosítás itt is botrányos volt, szinte csak a mély hangokat lehetett kihallani mindenből. Másrészt pedig idővel kissé leült a koncert, talán a csapat és a közönség is kicsit elvesztette a lelkesedését, valamint a program sem volt annyira változatos, nem variáltak az elvontabb hangulatú, elgondolkodtatóbb nótákkal, hanem a lassanként egyhangúságba hajló döngölős számokat erőltették.
  Mondjuk abból is ki lehet indulni, hogy a banda (nagy sajnálatomra) nem az életmű csúcsának titulált The Impossibility Of Reason albumot helyezte a középpontba, sőt inkább csak úgy mutatóba szedtek elő róla két nótát, a Power Trip-et, és a legvégén a Pure Hatred-et. Összesen talán 40-45 percet játszottak, ebbe belefért még az Empire, The Disappearing Sun, Severed, Everything You Love, Secrets Of The Dead, Destroy And Dominate, Nothing Remains, The Flame és a már említett Pure Hatred. Ráadás szóba se került, ennyi jutott mára.
  
  Persze az Unearth produkciója után még egy olyan bandának sem egyszerű a buli folytatása, mint a tengerentúlon elismeréseket egymásra halmozó Chimaira. A közönség elfáradt és megritkult, talán ez kárára volt a hangulati tényezőnek. Marc Hunter és az egybenyakú basszusgitáros, Jim LeMarca alaposan bejárták a színpadot, Rob Arnold pedig szemkápráztató gitárszólókat lődözött, érdemes volt őt figyelni, és szemmel láthatóan élvezte is a játékot.
  Ugyanígy Emil Werstler, a Daath bárdistája, aki az atyai örömök elé néző Matt Devries gitárost pótolja a turnén. Dobos fronton mindig erős volt a Chimaira, 2006 óta újra Andols Herrick szolgáltatja az alapokat. Chris Spicuzza viszont kicsit háttérbe szorult a billentyűs hangszerek mögött, vokál fronton viszont ezt ellensúlyozandó igen aktív volt.
  
  Kismértékben csalódásként éltem meg a Chimaira buliját, talán egy kicsit többre/másra számítottam tőlük, de a tehetségükbe, dalszerzői képességükbe nem lehet belekötni. Jobb körülmények között ütősebb bulit láthattunk volna, így viszont az Unearth vitte el a pálmát. A Throwdown szintén keményen odatette magát, a Daath pedig a death metal felé hajlókat fogta meg magának. A jelenkori amerikai modern metal krémjét láthattuk ma este a Dieselben, aki nagy tombolásra vágyott, azt maximális mértékben megkapta.

Kulcsszavak:
  chimaira     unearth     throwdown     daath 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás