szerző: MorelloPaganfest 2009 Korpiklaani, Unleashed, Die Apocalyptischen Reiter, Alestorm, Dalriada, Ex Deo, Swashbuckle 2009. szeptember 28., Diesel Klub
Tavaly óriási élmény volt a Petőfi Csarnokban megrendezett Paganfest, ahol a folk metal legjobb bandái tartották seregszemléjüket. Idén azonban visszakerült a fogasra a láncing és a csatabárd, ugyanis az idei Paganfest turnéra már kicsit más zenei kínálatot válogattak össze. Most a kampókéz és a faláb bizonyult trendi öltözéknek, hiszen két marcona kalózbanda is tiszteletét tette: az Alestorm és a Swashbuckle egyaránt csatába hívták a kalóznépet. A Kataklysm zenészek új projektje, az Ex Deo az ókori Róma erejét próbálta demonstrálni itt Budapesten is, a Dalriada pedig már kétségtelenül otthonosan csengő név itthon a folk metal körökben. Hogy a Die Apocalyptischen Reiter milyen módon került be a Paganfest koncepciójába, azt nem igazán értem, de ettől függetlenül az őrült németek buliját is végigtombolhattuk ma. Kaptunk a nyakunk közé némi rideg fémet a pogány death metal igen fontos bandájától, az Unleashed-től, végül pedig, akárcsak tavaly, a Paganfest nevével egybeforrt Korpiklaani adta a talpalávalót.
Már a legelején világossá vált, hogy a Diesel Klub adottságai kevesek lesznek egy ilyen volumenű eseményhez, amelyre tavaly a Pecsa is nagyjából megtelt. Alapos tömegjeleneteknek lehettünk szemtanúi a folyosón, wc-ben, vagy a küzdőtéren. Már az első banda, a Swashbuckle színpadra lépését is annyi jelenlévő üdvrivalgása kísérte ebben a korai órában, hogy azzal bármelyik honi underground metal banda elégedett lenne. A Swashbuckle kalózai rögtön képesek voltak megteremteni a jó hangulatot, bár ironikus módon ebben nem a zenéjük játszott főszerepet. Abból ugyanis nem lehetett sokat kihallani, mert olyan kása sound-ot kaptak a hangmérnököktől, hogy az már önmaga volt a szégyen. Nem túl változatos a zenéjük, amolyan egyszerűbb thrash metalt kell elképzelni, a kalóz vonalat csak a grog, gold, seas, pirates szavak minél sűrűbb kombinálása jelenti. De a kiállásuk igazán hiteles volt a kalózgúnyákkal és kalapokkal, sőt a nagydarab basszer/énekes Nobeard vállán még egy plüss papagáj is helyet kapott (pózolj kakassal...). Ez a madár más módon is szerepet kapott a koncerten, egy papagáj jelmezbe bújt egyén be-be szaladgált a színpadra ugrabugrálni és a hangulatot szítani, valamint egy felfújható gumi cápát is a rajongók közé vetettek, innentől a koncert végéig jól elszórakoztatta magát a nép a cápa ide-oda dobálásával. Kár, hogy a Swashbuckle zenéjéből semmi nem maradt meg...
Az Ex Deo idei debütalbuma iránt nagy elvárásokat tápláltam, de az őrületen fogós és súlyos számaikról ismeretes Kataklysm legénység számomra nem alkotott maradandót a Romulus lemezen. Féltem, hogy a koncerten is unni fogom az egysíkú dalok hömpölygését, de alaposan rámcáfoltak a srácok. Az énekes Maurizio Iacono addig-addig túrta saját gyökereit és származását, amíg a rómaiaknál kötött ki. Ennek a koncepciónak a kidolgozásába örömest besegítettek a Kataklysm-os zenésztársak, a gitáros J-F Dagenais, a dobos Max Duhamel, és a basszusgitáros Stéphane Barbe. Utóbbi itt most inkább gitárt ragadott, basszernek bevettek egy loboncos hajú tagot, és máris turnéképes lett az Ex Deo.
Mint említettem, a lemez nem tett rám nagy hatást, ez a koncert viszont nagyon is! A sejtelmes, borzongató, nyugtalanító introk, nagyzenekari betétek, az autentikus színpadkép hangulata, valamint a banda kiállása egyszerűen félelmetes volt. Egységesen római típusú páncélban jelentek meg a marcona harcosok, és nagy átéléssel bólogatták végig a bulit. Nagyon megadták az alaphangulatot, például amikor a gitárt amolyan pallos módjára az arcuk elé emelték. Maurizio most nem headbang-elt, hanem végig összefogott hajjal, könyörtelen, sötét tekintettel pásztázta a közönséget, egyszerűen olyan érzés lebegett a levegőben, mintha a következő pillanatban mindenkit kardélre hányna a teremben a banda. A nagyszerű fényjátékok még külön rásegítettek a hangulatra, néha egységes, fehéren derengő fényszőnyeget borítottak a színpadra, és ebből léptek elő a tagok félelmetes kontúrjai. Szóval itt a koncerten sikerült átérezni igazán az Ex Deo projekt hangulatát, de ehhez szükség volt a Kataklysm tagok könyörtelen kiállására. Most nem kaptunk iszonyat tempójú blastbeat-eket, óriási őrjöngést, csak kimért, sötét, de olykor mégis fogós témákat. Lemezen továbbra sem lesz kedvencem a Romulus, de a nótákat bármikor végigélem újra élőben.
A Dalriada nem túl rég szerepelt ugyanitt a Dieselben, a Stagediving fesztiválon egy igazán komplett programmal. Most persze nem róluk szólt elsősorban az este, így rövidebb volt a programjuk is, bár tagadhatatlan, hogy talán a legnagyobb tömeg mégis náluk gyűlt össze. A Dalriadának már olyan neve van a hazai (és szépen lassan a nemzetközi) berkekben, hogy mindig egy komoly népünnepélynek számít a koncertjük. Nem húzták sokat az időt, a már korábban megjelent lemezekről való válogatás, mint A Nap És A Szél Háza, Védj Meg Láng 1. rész, Égi Madár, Tűzhozó, óriási tombolást eredményezett, de az épp ezen a napon megjelent, kizárólag Arany János művek megzenésítéseit tartalmazó Arany-albumról a Bor Vitézt és a Szent László 1. részt is értő figyelemmel tüntette ki a rajongótábor, még ha nem is volt még lehetőségük megtanulni a szövegeket és a dallamokat. A megszokott zárásnak számító Walesi Bárdok pedig már csak a hab volt a tortán. A Dalriada remek prezentációt nyújtott az Arany-albumból, persze az igazi finomságokat azok élhették át, akik előtte a Stagediving fesztiválon jelen voltak (lásd beszámoló). A csapat színpadi kiállása és teljesítménye pedig egységesebb, mint valaha, ők az a banda, akiket bárhol, bármikor érdemes elcsípni egy koncert erejéig.
Következett a deszkákon a másik kalóz-brigád, az Alestorm. Őket idén már láttam többször is ilyen-olyan külföldi fesztiválokon, és bár mindig élvezetes bulit nyomtak, igazán sosem ütött át a produkciójuk. Most megtört a jég, ebben minden bizonnyal a közvetlenebb klubhangulat is közrejátszott. Nem csak azért, mert valahogy nagyobbat ütöttek a The Quest, That Famous Ol´ Spiced, Wenches & Mead, Keelhauled, Over The Seas, Pirate Song dalok, amikor ennyi ember rázza az öklét, és üvölti egyszerre, hogy YO-HO-HO, hanem mert ők is alaposan megadták a módját a színpadon való baromkodásnak. A Swashbuckle koncertről már ismert „papagájember” ezúttal is nagy szerepet játszott a hangulat felszításában, valamint az említett zenekar frontembere is vállalt némi vendégszereplést, miközben folyamatosan molesztálta az Alestorm tagokat. Szóval ha valaki eddig nem érezte át az Alestorm számok és buli hangulatát, ez a Diesel-es fellépés egy kiváló alkalom volt erre. A csapat jó megszólalással, nagy átéléssel játszott, a hangulat pedig tökéletes volt ezekhez az egymást átkarolva dajdajozós, ökölrázós, ugrabugrálós nótákhoz. A közönség jól elkapta a fonalat, ment is az őrjöngés ezerrel, bár lehet hogy ennek néhányan kárát látták, mert a férfi wc-re betérve egyszer azt vettem észre, hogy csupa vér odabenn minden. Itt most vagy agyonvertek valakit, vagy éppen most szült meg...
Miután az Alestorm felszedte a horgonyt, a Die Apocalyptischen Reiter technikusai kezdtek neki a színpad átalakításának. Lett volna már többször is alkalmam a bulijukat megtekinteni külföldi feszteken, de valahogy mindig más volt a fontosabb... Talán azért, mert beraktam a bandát egyfajta móka-metal skatulyába, azok közé, akik a nem túl izgalmas zenei világukat akarják különféle poénkodásokkal túlkompenzálni. Hát mit mondjak, most alaposan meglepődtem. Rá kellett jönnöm, hogy a csapat tökéletesen belefér az amolyan zúzós, zakatolós, hajlóbálós thrash metal kategóriába, amit amúgy is igencsak kedvelek. A kiállásuk is megvolt hozzá, a gitárosok és a dobos nagyon értették a dolgukat. A szintisnek felépítettek egy külön kis állványt, ahol kedvére hintázhatott. Ő egyébként amolyan szado-mazo bőrcuccban és maszkban nyomult, és néha egyéb dolga nem lévén, előrejött csikós módra „ostort csattogtatni”. Szerintem ez tökéletesen fölösleges látványelem a műsorukban, az első 5 percig vicces, utána már semmi értelmét nem látom. Komolyan, ha nem erőltetnék ezt a „hű de viccesek is vagyunk mi” mentalitást, egy nagyon is korrekt, húzós thrash banda lehetnének.
Az énekes viszont a tenyeréből etette a közönséget, közvetlen és kommunikatív volt, ráadásul még egy csajt is felhívott a deszkákra kicsit tombolni, majd megúsztatta őt a közönségen egy gumicsónak segítségével. Sokan nyomultak bent a Die Apocalyptischen Reiter zenéjére, szóval úgy tűnik, közel sem olyan ismeretlenek ők nálunk. Talán csak a retschegősch német nyelvet tudnám feledni a szerzeményeikben (bár vannak angol nyelvű számaik is), de annyira ez sem állt rosszul nekik, szóval az is lehet, hogy csak mindössze szokni kéne. Egy szó mint száz, pozitívan csalódtam a Die Apocalyptischen Reiter buliban, és még az is lehet, hogy az életművükbe is érdemesnek látom beleásni magam.
Az Unleashed előadását egyszer régebben már láttam külföldön, és jó élménnyel emlékszem vissza rá. Ezen a bulin is odasújtottak rendesen a svédek, bár a színpad előtt kissé lanyhult az érdeklődés irántuk. Aki viszont nem mozdult el a küzdőtérről, az lóbálhatta a haját ameddig bírta, mert az Unleashed death metalja bár nem túl változatos, de zsigeri zúzásra és a fogós témák, szólók élvezetére kifejezetten alkalmas. A nagydarab frontember próbálta mozgásra biztatni a jelenlévőket. Akik már bent túrtak a küzdőtéren, azoknak nem kellett kétszer mondani, a Paganfest death metal iránt kevésbé érdeklődő közönségét viszont nem tudta megszólítani. A zenekar rendületlenül szállította a nótákat a tavalyi Hammer Battalion albumtól a debütáló Where No Life Dwells lemezig bezáróan, észbontó gitárszólók kíséretében. Azért akármelyik korszakukat nézzük, hosszú távon kissé monotonnak hat a gyors kalapálásokkal, néhány kiállással tarkított zenéjük, de mindenképpen érdemes volt végigtombolni a koncertjüket, aki egy jó kis adrenalinbombára vágyott.
Bár elég hosszú és mozgalmas volt már eddig is ez az este, az utolsóként fellépő Korpiklaani-ra persze még mindenki kíváncsi volt. A finn „erdei népek” a zseniálisnak mondható első 3 album után valahogy megfáradtak, és évenként ontják a kiemelkedőnek már nem nevezhető, önismétlő lemezeket. Élőben viszont még mindig tudnak, ha akarnak, és a legutolsó, Karkelo címet viselő kiadvány szintén tartalmaz azért jó pillanatokat, amiért érdemes hallgatni is az albumot, illetve a koncertet is végigtombolni. Persze várható volt, hogy nem csak az új albumról szemezget majd a csapat, hanem a régi jól bejáratott nóták jelentik majd az igazi hangulatfokozót. Ez így is történt, az új korong legerősebbjének számító Vodka után gyors egymásutánban a Journey Man és a Cottages & Saunas kellően felpörgette az ismét megnövekedett létszámú közönséget. Ez a Korpiklaani buli azonban más volt, mint amit tőlük eddig megszokhattunk, és (talán mondhatjuk, hogy) el is vártunk. A gyors, pörgős, pogózós tempók után lejjebb vett a sebességből a csapat, és a buli középrészét a kimértebb, lassabb tempójú nóták uralták, mint a Huppiaan Aarre, Tuli Kokko, és a Kipumylly.
És itt ki is ütközött, hogy akármennyire is önismétlőnek tartják sokan (tartjuk) a Korpiklaanit, mégis azok a bizonyos jól bejáratott, vágtató tempójú, dajdajozós kocsmanóták viszik el a hátukon a bulit, és teremtik meg a hangulatot. A Korpiklaani egyszerűen erről szól, nem áll jól nekik a komolykodás, a kimértebb, elgondolkodtatóbb, nem első hallásra betaláló témák. Itt most alább is hagyott a pörgés, kicsit leült a hangulat. Persze sokadszor már lehetetlen eladni ugyanazt, de akkor ne adjanak ki évenként lemezt, inkább érleljék, formálják tovább a szerzeményeiket, hogy a végeredmény valóban fogós, ötletes, bulizásra alkalmas legyen, mint a régi szép időkben. Az viszont tetszett, hogy néhány kevésbé egyértelmű, ritkán játszott dalt is elővettek, mint a Pine Woods, Pellonpekko. Aztán szerencsére a végére újra felgyorsult a buli, a Happy Little Boozer, Beer Beer dalokkal nem lehet tévedni, ez természetes. A raszta hajúvá vált Jonne Jarvela itt már sugárban köpte a sört, de egyébként végig derűsen, jókedvvel játszott az egész csapat. A Korpiklaani már szinte hazajár Magyarországra, és a mindig jó hangulatban zajló bulikat a zenészeknek is minden bizonnyal nagy élményként élik meg. A végére még belefért egy újabb csárdás, a Hunting Song, erre még utoljára kióbégathatta magát mindenki.
Nem okozott csalódást az idei Paganfest, maximum csak a helyszín, mert a Diesel Klub azért meglehetősen szűkösnek bizonyult a mai este. A két kalóz csapat, a Swashbuckle és az Alestorm emlékezetes bulit produkált, első leginkább a hangulati elemek miatt, utóbbi viszont minden szempont szerint jelesre vizsgázott. Az Ex Deo brutális kegyetlenséggel vezette elő az ókori Róma világát, a hazai Dalriada pedig az itthoni népzene megmetalosítását végezte magas színvonalon. A Die Apocalyptischen Reiter tagjai sem hiába lovagoltak ide a messzi Némethonból, az ő koncertjükre is még sokáig emlékezni fogunk. Az Unleashed a svéd nehézfém keménységével száguldott át a hallójáratokon, a Korpiklaani-tól pedig a szokottnál kissé kimértebb tempójú, de semmiképpen sem unalmas bulit láthattunk. Idén is igazi népünnepély volt a Paganfest, ahol a folk/pagan metal mindenféle stílusának rajongói megtalálhatták a számításukat.
10:26
