beszámoló [fesztivál]  2009. augusztus 27. csütörtök   10:32

nincsen hozzászólás

  Idén immár harmadik alkalommal látogattunk el a csehországi Jaromerbe, hogy megtekintsük Európa évről évre az egyik legjobb zenei felhozatalával büszkélkedő Brutal Assault fesztivált. A Josefov erődben lebonyolított három napos rendezvény mindig tömve van jobbnál jobb zenekarokkal, és a két egymás melletti színpad váltott játékideje miatt még az átszerelésre sem kell várakozni. Így általában inkább a tömény, zsúfolt program okozta fáradtság (no és a jófajta cseh sör) miatt dől ki az ember, és nem a töltelékbandák vagy a várakozás okozta unalomtól.
  
  Idén ráadásul nagyon jó idő, valóságos kánikula fogadott minket, ami a tavalyi özönvízszerű esőhöz, irtózatos viharhoz és didergős hideghez képest exponenciális javulást idézett elő a körülményeket tekintve. Így a tavalyinál sokkal jobban lehetett élvezni a produkciókat, csak a forró napsütés üldözött néha az árnyékba, és képezett szaunát már a kora reggeli órákban a sátrakba, valamint adott szép vörös bőrszínt sok fesztiválozónak. De ez ugye sokkal kisebb kellemetlenség, mint a folyamatos eső.
  
  A fesztivál helyszínéről, a szervezésről elismerően lehet nyilatkozni: közel a kemping, viszonylag sok a mobil WC, és egy elfogadható zuhanyzási lehetőség is rendelkezésre áll. Emellett gyors a beengedés a koncerthelyszínre, korrekt a merchandise kínálat, bőven rendelkezésre állnak kajáldák, italozó helyiségek, sőt egy horror sátor is van, ahol egész nap lehet nézni a különféle véres csemegéket. Két színpad van, melyek egymás mellett helyezkednek el, és felváltva mennek a produkciók, pörgőssé téve a programot. A két színpad között egy óriási kivetítő is megtalálható, amelyen jó távolról is láthatjuk, hogy éppen mi történik a deszkákon. A hangzás általában véve jó volt, de némely zenekarnál sajnos elég gyatrára sikerült, különösen a jobb oldali (Metal Stage) színpad hangzásával voltak problémák.
  
  Kis csapatunk a 0.napon érkezett meg délután a fesztivál helyszínére, és a sátrak felállítása után rögtön jóféle Primátor sörökkel alapozta meg az elkövetkezendő napok hangulatát. A csütörtöki nap is gyorsan telt, és a délután 3-kor kezdődő programból részemről a War From A Harlots Mouth volt az elsőként megtekintett banda. A germán srácok alapjában véve deathcore muzsikát játszanak, megkeverve néhol felbukkanó Dillinger-es hatásokkal. Idén láthattuk őket a Thrash And Burn Tour budapesti állomásán, és már ott is feltűnt, hogy az In Shoals című új lemez sokkal elcsépeltebb, tucat deathcore-os témákat tartalmaz, mint az első album. Az akkori koncertjük sem tett rám mély benyomást, és ettől a délutáni fesztiválos fellépéstől sem voltam elájulva. A program főleg az új lemezre épült, és hiába tolták a srácok nagy vehemenciával a dalokat, elég jellegtelen volt a koncertjük.
  
  A svéd Darkane következett, akik több stílusból is merítő neo-thrash metalja érdekes hallgatnivaló. A budapesti Mega Pub-ban már láttam őket annak idején a híresen jó Death Angel koncert előtt, és a mostani fellépésük is jól sikerült. Azóta volt egy énekes csere, de a Jens Broman névre hallgató arc jó választásnak bizonyult: meggyőzően adta elő az énektémákat, és magabiztosan mozgott a deszkákon. A rövid játékidőben játszottak új és régi számokat egyaránt, és a hangzás is korrekt volt. Szívesen megnézném őket klubkoncerten, hosszabb játékidővel.
  
  A Carnifex a divatos deathcore stílus egyik felkapott zenekara, és itt is sok rajongót mozgattak meg. A lemezeiket nem hallgatom, mivel olyan klisés dalszerkezetek, breakdown-ok és ezerszer hallott megoldások jellemzik, melyektől már csömöröm van. Ellenben élőben keményen oda tudnak csapni, ami egyrészt a brutálisan megdörrenő hangzásnak, másrészt az intenzív, energikus előadásnak köszönhető. A tetkós nyakú Scott Lewis most is kiüvöltötte a lelkét, és a többiek is intenzíven nyúzták hangszereiket. Attól függetlenül tehát, hogy nem egy újító tehetség a Carnifex, élőben mindig élvezetes őket megtekinteni.
  
  A még 1984-ben alakult, nagy múltú Sadus következett. Technikás thrash metaljuk igazi ínyencség minden thrashernek, de sajnos most a totálisan gyenge, erőtlen, kásás hangzás teljesen lerontotta a hangulatot. Pedig mindent megtettek a zenészek: Darren Travis gitáros/énekes, Steve DiGiorgio basszer/énekes és Jon Allen dobos teljes erőbedobással és beleéléssel reszelték a thrash himnuszokat, és a közönség is lelkes volt. Azonban ilyen hangzással ez a koncert inkább csalódásként könyvelhető el.
  
  A Sadus után a görög Rotting Christ lépett színpadra. A black metalt játszó banda 1987-ben alakult, és azóta Sakis-ék már 9 nagylemezt adtak ki. A legutóbbi, Theogonia című alkotás két éve jelent meg, és a koncerten elég sok nóta hangzott el erről a jól sikerült albumról. A The Sign Of Prime Creation, a Keravnos Kivernitos, az Enuma Elish, a Phobos´ Synagogue és a Threnody is elhangzott a Theogonia-ról. A korábbi lemezeket tekintve az Athanati Este került megidézésre a Sanctus Diavolos-ról, az In Domine Sathana a Genesis-ről, a King Of A Stellar War az általam leginkább szeretett Triarchy Of The Lost Lovers-ről, valamint a The Sign Of Evil Existence a Thy Mighty Contract című debüt lemezről. Jó megszólalással közvetítette Sakis Tolis gitáros/énekes zenekara a hangulatos, görög dallamvilág és temperamentum által fűtött dalokat. Szokásához híven egy erőteljes koncertet adott a Rotting Christ.
  
  A Madball már két éve is fellépett a Brutal Assault-on, így most visszatérőként köszönthettük őket a színpadon. Ezúttal is egy tömény, zúzós hardcore dalokban bővelkedő 45 percet kaptunk tőlük. Az izmos hangzás mellett jó programot kaptunk, olyan dalokkal, mint az Infiltrate The System címadója, a Set It Off lemezes Down By Law, a Hold It Down-ról a címadó és a Can´t Stop, Won´t Stop, vagy a Legacy albumról a For My Enemies és a Hardcore Pride. Freddy tökéletes frontember módjára ugrálta be a színpadot, és buzdította a közönséget, és a bálnaméretű Hoya basszer, valamint a szintén nem vékony testfelépítésű Mitts gitáros is dinamikusan pengették a hardcore himnuszokat.
  
  Az izraeli Orphaned Land progresszív, közel keleti motívumokon alapuló metal muzsikája érdekes csemegének ígérkezett, mégis elég gyér érdeklődés kísérte a koncertjüket. Igaz, eléggé eltűntek mostanában, és már jó pár éve ígérgetik a 2004-es Mabool lemez utódját. Elvileg év végén meg fog jelenni végre az ORwarriOr című CD, és most hallhattunk is róla ízelítőt. Kissé lagymatag volt a koncert, ami a tompa hangzás mellett a nem túl intenzív színpadi produkciónak is köszönhető volt. A Mabool számai hangzottak a legjobban, a koncertet záró Norra El Norra együtténeklős része hozta a koncert legemlékezetesebb pillanatait. Anno a Wigwam színpadán sokkal erőteljesebb fellépést produkáltak, valószínűleg csak most fogtak ki egy gyengébb napot.
  
  A Peter Tägtgren vezette Pain elektro/diszko metal-ja nekem túl popzenés, így inkább pihentem egyet, és a Biohazard-ra tértem vissza a színpad elé. Az újjáalakult amerikai hardcore legenda a Brutal Assault-on adta a reunion turnéjának utolsó állomását, így különösen jó hangulatban telt a koncert. Egymás után szólaltak meg a klasszikus hardcore alapvetéseik, főleg az Urban Discipline és a State Of The World Address lemezekre épülve. Az Urban Discipline-ről volt például a címadón kívül a Punishment, a Shades Of Grey, a Black And White And Red All Over, a Wrong Side Of The Tracks és a Hold My Own, míg a State Of The World Address lemezt a Down For Life, a What Makes Us Tick, a Tales From The Hard Side, a How It Is, és a Five Blocks To The Subway képviselte. A patentos hangzás mellett a muzsikusok kiváló előadása is segített az NY HC dalok átélésében. Bár a pornófilm bizniszben is érdekelt Evan nem mozgott túl sokat, Bobby és Billy gitárosok igazán elemükben voltak. A közönségre is átragadt a hangulat, volt lent is bemozdulás és zúzás rendesen. Vicces közjáték is akadt a koncerten: Danny Schuler dobos épp aznap ünnepelte szülinapját, így a tömegtől Evan azt kérte, saját anyanyelvükön énekeljék a „Boldog Szülinapot” frázist. Elsőre, sőt másodszorra is angolul kezdett rá a tisztelt publikum, de harmadszorra csak leesett a népnek, hogy csehül kéne danolászni. A ráadásban pedig egy rappelős Cypress Hill nótára annyi leányzót hívott fel Evan a színpadra, amennyi csak lehetséges. Nyomultak is a csajok rendesen, és (többnyire) csábosan riszálták magukat a rap dalra. Egy igazán erős koncertet adott az újjáalakult Biohazard, és a nyilatkozatok szerint 2010-re új album is várható tőlük.
  
  A Cynic következett volna, de valamilyen okból felcserélték őket a Brutal Truth-al a műsorban. Mivel az általam kíváncsian várt amerikai grinderek eredetileg fél 2-kor kerültek volna színpadra, így örültem a váltásnak. Még akkor is, ha ez a Cynic koncert kihagyását eredményezte. Bár már láttam őket idén a Dream Theater előtt, és állítólag itt is olyan nyugis, meditatív koncertet adtak, a Traced In Air című új albumra koncentrálva. Ennek tudatában nem sajnáltam annyira a dolgot, mert a Dream előtt is untam a kissé altatós produkciójukat. A Brutal Truth-ra visszatérve, sajnos elég nagy csalódás volt a koncert. A káoszos, örvénylő zajmasszából egyetlen épkézláb gitár riffet sem lehetett kivenni, és a színpadi produkció sem nyerte el tetszésemet. Az addig rendben van, hogy a szakállas Kevin Sharp kidagadó erekkel üvöltötte a tüdejét a mikrofonba, és a többiek is igazi punk/grind hozzáállásban nyomultak, de a színpadra tolt tolószékes, lábak nélküli, és félkezű kripli szerencsétlen vergődése nem volt túl felemelő látvány. Főleg az volt szánalmas, amikor kidöntötték a tolószékből, és a földön kúszva vergődött a valószínűleg balesetben megsérült férfi. A zenészek teljesítményére nem lehetett panasz, igazán lelkesen tolták a grind csemegéket, különösen a konszolidált kinézetű Richard Hoak dobos ütötte nagy élvezettel a blastbeat-eket. Csak hát ugye az a fránya hangzás. Többet vártam a Brutal Truth-tól, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeimet. Ezután már nem volt kedvem a Turisas kifestett tagjainak csujjogatós metal zenéjéhez, így fáradtan ballagtam a sátram felé, hogy kipihenjem magam a következő napra.

  A második napon az elsőként megtekintett zenekar a német Obscura volt részemről. A technikás death metal banda felállásában két ex-Necrophagist tag (Hannes dobos és Christian gitáros) mellett egy ex-Pestilence muzsikus is zenél Jeroen Paul Thesseling basszer személyében. Ilyen zenészekkel nem csoda, hogy egy technikai szempontból fölényes, nagy képzettséget bemutató produkcióban lehetett részünk a déli kánikulában. A jó hangzással megtámogatott koncerten főleg a nemrég megjelent, és kiválóan sikerült Cosmogenesis című második album zsengéit hallhattuk. Pompás nyitás volt, egy hibátlan koncertet hallhattunk!
  
  Az Agothadaimon egy szintén német származású együttes, akik melodikus black metalt játszanak. 1995-ös megalakulásuk óta kiadtak már pár lemezt, és a Phoenix című új CD idén jelent meg egy öt éves kihagyást követően. A zenekar a koncerten főleg a dallamos számait idézte meg, ami egy kellemes, laza fellépést eredményezett. Elvileg szintis is van a bandában, de ő itt valamilyen okból nem jelent meg. A hangzással, hangulattal nem volt gond, valamint játszották a számomra kedves An Angels Funeral című dalt a Chapter III lemezről.
  
  Az ausztrál Psycroptic következett, akik a remekül megszólaló technikás death metal muzsikájukkal a fesztivál egyik kiemelkedő fellépését adták. Jason Peppiatt frontember meggyőzően vezette elő a brutális énektémákat, a Haley testvérek (Joe gitáros és Dave dobos) pedig kisujjukból rázták ki a komplex, ám mégis fogós gitár és dobtémákat. Az Ob(Servant) című új album dalai mellett a régebbi nótákat sem hanyagolták. Egy emlékezetes, vad bólogatásra ingerlő koncerttel ajándékozták meg a napsütésben fürdőző fesztiválozókat.
  
  A svéd Vomitory-t már láttam pár hete az osztrák Kaltenbach Open Air fesztiválon, és itt a Brutal Assault-on is egy hasonlóan erős koncertet adtak. Energikus, intenzív előadásban reszelték a főleg a Carnage Euphoria című új albumra épülő koncertprogramjukat. Erik Rundqvist basszer/énekes zsigeri erővel préselte gyomra mélyéről a mély hörgéseket, valamint Urban Gustafsson és Peter Östlund gitárosok vadul hegesztették a zsizsegős riffeket Tobias Gustafsson dobtémái alá. A számok közötti kommunikációt Peter gitáros oldotta meg, így ő konferálta be a Revelation Nausea, Redemption, Blood Rapture, Primal Massacre és Carnage Euphoria albumokat megidéző nótákat.
  
  A svéd Gadget grindcore daráját árnyékból ülve hallgattam, a hétágra sütő nap ugyanis kezdte teljesen lemeríteni az energiakészleteimet. Egyébként jó koncertet produkáltak a svéd grinderek, bár kissé visszafogott volt a produkció, mely főként Emil Englund énekes mankójának volt köszönhető. A visszafogottság természetesen a zenei részre nem volt igaz: nagyon energikusan, intenzíven darálták a muzsikusok a velős szerzeményeket. A 2007-es Brutal Assault előadásuk jobban tetszett, bár ott emlékeim szerint a frontember aktív mozgáskultúrája mellett a hangzás is jobb volt.
  
  A szintén svéd Grave old-school death metalja következett. Ola Lindgren-ék egy szikár hangzású best of műsort adtak. A kicsit meghosszabbított műsoridejű programban a jelenlévők legnagyobb örömére szinte csak régi klasszikusok csendültek fel az Into The Grave, a Youll Never See és a Soulless albumokra építkezve. Talán csak egyetlen új dal hangozott el a Dominion VIII című tavalyi lemezről a Deathstorm képében. A Grave muzsikusai nem szántották fel a színpadot, de így is szuggesztíven reszelte Ola a ráspolyos riffeket, és adta alá Fredrik Isaksson basszer és Ronnie Bergerstahl dobos a masszív, súlyos alapokat.
  
  A Dagoba koncertjének elmaradása miatt egyszerre kezdhetett el hangolni a két színpadon a Beneath The Massacre és az Atheist alakulata. Ez elvileg gördülékenyebb programot eredményezett volna, de végül is nem így alakult. Az Atheist sokat tapasztalt, zseni zenészei addig molyoltak a hangzás beállításával, míg az eredetileg 45 perces műsoridejük végül 30 percre olvadt. Ráadásul Kelly Shaefer-ék hangzása így is elég gyatrára sikerült, így elég érthetetlen, mit állítgattak ennyi ideig. A halk, tompa hangzás eléggé tönkretette a zseniális számokat és a profi előadást. Pedig a fejkendős Kelly Shaefer énekes, Chris Baker és a Sonny Carson-t helyettesítő Jonathan Thompson gitárosok, Tony Choy basszer és Steve Flynn überdobos mesteri játékát áll leejtve lehetett figyelni. Így sajnos nem ütött akkorát a Piece Of Time, az Unholy War, a Retribution, az Air vagy a Mineral. Ezen formában csalódásként tudom minősíteni a Brutal Assault-os Atheist koncertet, és remélem, még látom őket jobb körülmények között, több műsoridővel.
  
  A Beneath The Massacre egyből kezdett is a másik színpadon az Atheist koncertjének végeztével. A kanadai srácok komplex, technikás death metal-t játszanak, némi deathcore hatással felvértezve. A négytagú alakulat egy brutális esszenciát nyújtott az eddigi két nagylemezéről mazsolázva. Intenzív előadásban tolmácsolták a fifikás gitármunkát felmutató dalaikat: Elliot énekes agresszív acsarkodása mellett Christopher gitáros hangszerbűvészete vonzotta a legtöbb tekintetet. A masszív breakdown-okkal terhelt zenéjük kicsit maszatosan szólalt meg, de még bőven az élvezhető határokon belül. A hangzás gyengélkedése miatt nem ez volt az általam eddig látott legjobb koncertjük, de így is egy erőteljes fellépést adtak.
  
  Már nagyon vártam a holland Pestilence fellépését, és nem csak amiatt, mivel az újjáalakult legenda Consuming Impulse és Testimony Of The Ancients című lemezei a kedvenceim között foglalnak helyet. Idén áprilisban ugyanis csak miattuk utaztunk ki egy kisebb társasággal (többek között egy kedves fémforgácsos kollégával) a Bécsbe meghirdetett koncertjükre, amelyet a helyszínen mondtak le a klub kis méretére hivatkozva. Ez a rock sztár hozzáállás elég keserű szájízt adott a Pestilence-hez, azonban mégis nagyon kíváncsi voltam a holland death metal mesterek előadására. A korrekt hangzással megdörrenő, profi zenei teljesítményt felmutató koncerttel sikerült némileg kiköszörülniük a csorbát, de Patrick Mameli gitáros/énekes fellengzős stílusa itt is elég bosszantó volt. Tony Choy basszeres fölényes teljesítményére és jókedvére nem lehetett panaszunk, maximum a zöld melegítőjére. Patrick Uterwijk is meggyőzően pengette a riffeket, és az egyébként Darkane dobos Peter Wildoer is hibátlanul játszott. Szerencsére nem erőltették a reunion után kiadott új lemezt, csak a Devouring Frenzy és a Horror Detox hangzott el a Resurrection Macabre-ról. Klasszikusokat viszont annál inkább kaptunk: elhangzott a Chronic Infection, a The Process Of Suffocation és a legjobb dalukként tisztelt Out Of The Body a Consuming Impulse-ról, a Chemo Therapy a Malleus Maleficarium-ról, a The Secrecies Of Horror és a Land Of Tears a Testimony Of The Ancients-ről. Plusz a Spheres lemezt is megidézték a Mind Reflections erejéig. Jó koncert volt, de azért az áprilisi koncertlemondást nem felejtem!
  
  Az ismert zenészeket felvonultató mexikói Brujeria nem gyakran koncertezik, így igazi csemegének számított, hogy el lehetett őket csípni élőben. Nem igazán tudtam mire számítsak tőlük, így pozitív meglepetéssel csapott arcon a fesztivál legbikább hangzásával megdörrenő, energikus, kirobbanó hangulatú koncertjük. A kendővel eltakart arcú muzsikusok egymás után vezették elő az egyszerű, fogós dalokat, melyek olyan erővel feszültek a dobhártyámnak, hogy majdnem lerobbantották a fejemet. A zenekarban már kismillió híresség megfordult, a jelenlegi felállásban Jeff Walker (Carcass) basszusozik, és Shane Embury (Napalm Death) gitározik. A többi tag is kitett magáért, bár a két énekes szerepeltetésének nem láttam túl sok értelmét. Bár látványnak nem volt rossz, hogy a méretes testsúllyal és pocakkal rendelkező, statikusabb kiállású Juan Brujo mellett a vékonyabb Fantasma vadul ugrált és futkározott. Ugyan a számok közötti spanyol beszédet szerintem nem sok ember értette, de a fontosabb dolgokat azért elmondták angolul is, no meg volt spanyol nyelvlecke a Consejos Narcos számnál a Si és No táblák felmutatásával. A kockás inges, baseballsapkás, kendős arcok teljes beleéléssel nyomták a keresztényellenes, szexista, marihuána imádó dalokat. A közönség is meghálálta az energikus előadást: végig nagy zúzda bontakozott ki az első sorokban az olyan dalokra, mint a Raza Odiada lemezes La Migra, Revolución, Colas De Rata, Consejos Narcos és Raza Odiada (Pito Wilson), a Brujerizmo album címadója, az Anti-Castro, a Division Del Norte, a Sida De La Mente, és az El Desmadre. A Matando Güeros lemezt is megidézték a címadón kívül a Machetazos, a Castigo Del Brujo, és a Sacrificio erejéig. A Brujeria abszolút poénra vett banda, ezt a koncertzáró Marijuana című dal is mutatta, mégis hihetetlenül hangulatosan és profin prezentálják a mondanivalójukat. Egy remek koncertet hallhattunk tőlük!
  
  A svéd Opeth progresszív death metal muzsikája töltötte meg a teret a Brujeria pőre zúzdája után. Mikael Akerfeldt-ék cizellált, komplex, hosszú kompozíciói nem éppen fesztiválra termettek, de remek kikapcsolódást nyújtottak a rétegzett, odafigyelést igénylő dalok a sok death metal és thrash metal koncert között. Az egy órás műsoridő eléggé bekorlátozta az eljátszott dalok számát, így főleg az utóbbi Opeth lemezek lettek megidézve. Hallhattuk a Watershed című tavalyi CD-ről a Heir Apparent-et és a The Lotus Eater-t, a Ghost Reveries-ről a Ghost Of Perdition című nótát, a Blackwater Park-ról a The Leper Affininty-t, az akusztikus Damnation-ről a Closure-t, végül a fellépést a Deliverance lemez címadója zárta. A hangzás sajnos nem volt a legjobb, elég tompán, erőtlenül szóltak, de a muzsikusok játékával és a hangulattal nem volt gond. Mikael most is előadott pár vicces monológot a számok között, de szerencsére nem vitte túlzásba a szövegelést, mint pár korábbi Opeth koncerten. Ugyan egy klub koncerten szerintem sokkal jobban teljesít az Opeth, de a Brutal Assault fesztiválon is helyt álltak.
  
  A Testament a thrash metal műfaj nagy öregjei közé tartozik, jó pár nagy hatású lemezt tettek le az asztalra, és a tavalyi, hosszú szünet után kiadott The Formation Of Damnation című albumuk sem sikerült rosszul. Bár nem vagyok a banda elkötelezett híve, kellemes hallgatnivaló volt a bömbölő Chuck Billy indián frontember által levezényelt egyórás best of műsoruk. A rákot legyőző énekes nagy vehemenciával tolmácsolta a thrash alapvetéseket, és a többiek is kitettek magukért: Alex Skolnick technikás játéka és gyönyörű szólói, Eric Peterson vastag riffjei, Greg Christian magabiztos basszusjátéka és Paul Bostaph hajszálpontos, pazar dobolása mind hozzájárultak a remek élmény megteremtéséhez. A program főleg a korai lemezekre koncentrált, így hallhattuk például az Over The Wall-t, a Disciples Of The Watch-ot, a Burnt Offerings-et, az Into The Pit-et, a The Preacher-t, a The New Order-t, a Practice What You Preach-et és a D.N.R.-t. Az új lemezről is játszottak: a More Than Meets The Eye és a The Persecuted Wont Forget mellett a címadóval idézték meg a The Formation Of Damnation-t. A hangulatra nem volt panasz, együtt üvöltötte a közönség Chuck-al a jól ismert számokat, és a hangzás sem volt rossz (bár ahol én álltam, kissé kásás volt az összkép). A vén Bay Area thrasherek egy erős koncerttel zúzták meg a fesztivál közönségét.
  
  Az Ulver atmoszférikus zenéje a Brutal Assault egyik érdekességének ígérkezett, de számomra túl elvont, túl filmzenés volt Garm-ék produkciója. A zenészek a háttérbe húzódva játszottak, a vetítés adta meg a koncert hangulatát: tökéletes szimbiózisban mozgott együtt a muzsika és a kivetítőn megjelenő képfolyam. Garm tiszta, éteri dallamai kiteljesítették az elmélyülős zenét. Volt meztelen nénis klip, és zebrákat kergető oroszlán, de a fáradtság, és a késő éjszakai időpont inkább a sátramba terelt a számomra kissé monoton előadásról. Így lemaradtam a true black metalos svéd Dark Funeral előadásáról, ami a lehető legkisebb mértékben sem okozott számomra hiányérzetet (sőt).

  Elérkeztünk a fesztivál utolsó, harmadik napjához, amely szintén kiváló koncertek sokaságával szolgált. Kezdetnek rögtön az írországi Gama Bomb old-school thrash metal-ja adta meg a jó hangulatot. A tagok vidámak voltak, hogy végre napsütést látnak a sok ír eső után. Igazi retro thrash előadást kaptunk, intenzív előadással és jó számokkal. Bár a retro thrash stílus szemernyi újdonságtartalmat sem foglal magában, élőben kellemes hallgatnivalót biztosítanak az egyszerű, hangulatos számok.
  
  A The Red Chord technikás death metal muzsikája már több odafigyelést igényelt. A hazánkban is már többször fellépő, négytagúra olvadt brigád szigorú muzsikát játszik, komplex, zúzós témákkal támadják hallójáratainkat. Itt is egy tömör koncertet adtak, és a fél órás programjukba két új dalt is tettek az ősszel megjelenő, Fed Through The Teeth Machine című lemezről. Volt pár régebbi dal is, például az Antman, és a Dreaming In Dog Years, de hamar véget ért a műsoridejük. A hangzás korrektül betonozott, és Guy Kozowyk énekes nagy vehemenciával mozgott a színpadon (bár a többi zenész kicsit fáradtnak, statikusnak tűnt.)
  
  Az olasz Cripple Bastards nem mai banda, már 1988 óta tolják a grindcore-t. Punkos felfogásban adják elő darálmányaikat, amelyet az énekes Guilio magas fekvésű, hisztérikus vokálja tesz teljessé. Végig pusztították a fél órás koncertjüket, és a közönség vad pogóval hálálta meg a rövid, ütős grind szerzeményeket. Én annyira nem voltam elájulva a fellépéstől, főleg Guilio hangjával nem sikerült megbarátkoznom, de a dalok sem győztek meg igazán arról, hogy a jövőben Cripple Bastards-ot hallgassak.
  
  Már nagyon vártam a The Faceless koncertjét, ugyanis az eddig két lemezt kiadó technikás death metal banda szerintem az utóbbi idők egyik legjobb fiatal zenekara. Nem is kellett csalódnom bennük, élőben is kitűnően hozták a lemezek kiváló szerzeményeit. Főként a tavaly megjelent Planetary Duality-re koncentrált programjuk, erről az albumról hallhattuk a The Ancient Covenant, a Xenochrist, a Legion Of The Serpent, a Coldly Calculated Design és a Sons Of Belial című nótákat. Az Akeldama című első lemezről pedig az An Autopsy és a Horizons Of Chaos II: Oracle Of The Onslaught hangzottak el. Hiba nélkül, precízen és feszesen hozták a komplex témákat, különösen Michael Machine Keene gitárost volt élvezet figyelni a virgázós gitártémáknál. Michael éppen 23. szülinapját ünnepelte aznap, így egy rögtönzött köszöntést is kapott a közönségtől. A fesztivál egyik legjobb koncertjét adta a The Faceless, amiben a kiváló, erőteljes és tiszta hangzás is közreműködött.
  
  A The Faceless után a tűző naptól elkókadtan, árnyékból figyeltem a Ghost Brigade koncertjét. A finn zenekar muzsikája leginkább az újkori Katatonia-val rokonítható, bár durvább doom riffek is bőven megtalálhatóak a számaikban. Második lemezük nemrég jelent meg Isolation Songs címmel, és főként erről játszott a hattagú zenekar. Egészséges hangzással szállították a kerek dalokat, ami egy jó koncertet eredményezett.
  
  Az Evile tudtommal minőségi old-school, retro thrash metal-t játszik, és ennek fényében készültem a koncertjükre. Úgy látszik, picit mellélőttem, mert a színpadon hosszú, többnyire monoton, pár riffből felépülő kompozíciókat kínáló brit thrash metal bandát láttam. Az énekes hangja abszolút Tom Araya-ra hajaz, és a többi zenei részben sem sikerült egyéniséget felfedeznem. Csak unalmas, túljátszott thrash metal dalokat hallottam, közepes hangzással tálalva. Csalódás volt az Evile fellépése, előzetesen többre számítottam tőlük.
  
  A Hate Eternal-t sokan szeretik és dicsérik, és Erik Rutan gyűlöletgépezete technikai szempontból tényleg érdekes zenekar. De a komplexitás és a gyorsaság nem minden, ha az egész többnyire élvezhetetlen számokban manifesztálódik és élőben szinte mindig vállalhatatlan hangzással szólal meg. Most is lehetett figyelni Jade Simonetto elképesztően gyors és technikás dobolását, és Erik Rutan gitáron cikázó ujjait. Előbbit hallani is lehetett, utóbbiból viszont egy épkézláb riffet nem lehetett kihámozni. Egy dob által uralt irdatlan kásahalmaz telepedett a hallójárataimba, amely élvezhetetlenné tette a koncertet. Hiába volt Powers That Be, Behold Judas, I Monarch, vagy Bringer Of Storms, nagyon nehéz volt felismerni, melyik dal is szól éppen. Erik jó hangmérnök, de a saját zenekara élő megszólaltatásához úgy látszik nem ért.
  
  A Raunchy dallamos, modern metal muzsikát játszik, és negyedik albumukat tavaly adták ki Wasteland Discotheque címmel. A hattagú dán brigád nagy hévvel csapott bele műsorába, fülig érő szájjal prezentálták a melodikus, fogós refrénekkel ellátott számaikat. A dinamikus játék mellett be is mozogták a színpadot a muzsikusok, különösen a hetyke bajusszal rendelkező Kasper énekes volt elemében. A közönség együtt élt a produkcióval, és a hangzás is kerek volt. Az egyetlen kínos pontja az volt az előadásnak, hogy a többszólamú, erőteljes énekdallamok lemezről mentek, és a sampleres Jeppe, valamint Kasper csak tátogtak a bombasztikus refrénekre. Változatos számlistát kaptunk, és én különösen a Confusion Bay lemez dalainak örültem, mint az erről az albumról elhangzott Join The Scene, Watch Out, Nine Five és Confusion Bay. Hallhattuk még például a Warriors-t a tavalyi lemezről, valamint a vicces kedvű Kasper által Mayhem feldolgozásként beharangozott Somebodys Watching Me-t.
  
  A Misery Index egy ex-Dying Fetus tagokat foglalkoztató amerikai death metal banda, és harmadik lemezüket tavaly adták ki Traitors címmel. Jason Netherton-ék intenzív, zúzós fellépéseikről ismertek, és a Brutal Assault-on is legyalulták a hallgatóságot. Egymás után darálták a brutális dalokat, főleg az új lemezre koncentrálva. Elővették a Traitors-t, a Partisians Of Grief-et, a Theocracy-t, a Ruling Class Cancelled-et, a Ghosts Of Catalonia-t, és pár régebbi dal is elhangzott, mint a Conquistadores és a The Great Depression. A hangzás sajnos egy zsizsegő kása volt, ahol én álltam, de így is átjött az energia a nótákból. Jason meggyőzően hozta a vokáltémákat basszusozása mellett, Sparky és Mark veszettül reszelték a riffeket, és Adam Jarvis lendületből hozta a blastbeat-eket. Jó koncert volt, de a gyér hangzás miatt most annyira nem ragadtak magukkal.
  
  Az Anaal Nathrakh egy érdekes brit formáció, melynek zenéjében a black metal mellett grindcore és indusztriális muzsika elemei is megtalálhatóak. Az idén In The Constellation Of The Black Widow címmel hetedik nagylemezét kiadó zenekar régebben egyáltalán nem koncertezett, és most is ritkán lépnek színpadra, így a két állandó taggal rendelkező banda végig hálálkodott a fesztiválozók lelkes fogadtatásáért. A ritka koncertezés ellenére a V.I.T.R.I.O.L. (Dave Hunt) énekes és Mick Kenney gitáros vezetésével működő Anaal Nathrakh egy dinamikus, élvezetes fellépést adott, melyben régi és új dalok egyaránt helyet kaptak.
  
  A New York-i Suffocation a (death) metal szcéna egyik legjobb élő zenekara, és ezt a Brutal Assault-on azzal bizonyították, hogy az övüké volt a fesztivál legjobb koncertje, minden más zenekart valósággal lemostak a színpadról. Már két éve voltak itt Frank Mullen-ék, és akkor is egy seggberúgós bulit adtak. Most a két évvel ezelőtti teljesítményen is túltettek, egyből tátott szájjal figyeltem, ahogy lemezminőségben dörrent meg a koncertet nyitó Liege Of Inveracity. A lendület nem hagyott alább, és a banda 20 éves évfordulójára való tekintettel sok szám hangzott el az Effigy Of The Forgotten című debüt albumról. Eszeveszett tombolás, forrongó hangulat jellemezte a fellépést a nézőközönségben is, minden együtt volt a lenyűgöző koncertélményhez. A másodikként elhangzó Catatonia-nál valóságos deja vu érzés kerített hatalmába mindenkit, amikor pontosan ugyanannál a résznél sikerült elrontani a dalt, mint ugyanitt két évvel ezelőtt. Akkor Mike Smith dobos bakizott, most pedig Terrance Hobbs gitárja hallgatott el. Ettől függetlenül hibátlan, végletekig dinamikus, és magával ragadó egy órát kaptunk, amelyben szerepelt a már említett számokon kívül az Infecting The Crypts, az Effigy Of The Forgotten, és a nagyon ritkán játszott Jesus Wept az első albumról, a ráadásként szolgáló Thrones Of Blood a Pierced From Within-ről, és a Blood Oath, a Cataclysmic Purification, valamint a Come Hell Or High Priest az idén kiadott Blood Oath című lemezről. Frank Mullen őrült módjára szeletelte kézfejével a levegőt, nyújtogatta a nyelvét és grimaszolt, Guy és Terrance precízen és energikusan pengették a gitártémákat, Derek Boyer szinte földig leengedett hangszeren basszusozott, és Mike vadul csépelte a bőröket. A Suffocation élőben egyszerűen verhetetlen, még ha az utóbbi stúdiólemezeikkel nem is vagyok kibékülve. Remélem, minél előbb jönnek vissza Európába turnézni, muszáj lesz újra elcsípni őket.
  
  A 2006-ban újjáalakult Immortal volt a fesztivál harmadik napjának (a játékidőt tekintve pedig az egész fesztiválnak) a főzenekara. Az Abbath és Demonaz kettőse által fémjelzett norvég black metal banda mára egy legendává érett. Ennek megfelelően meg is adták a módját a fellépésnek: a 90 perces játékidejű koncerten láthattunk pirót, tűzfújást és egyéb vizuális effekteket. Itt volt a legnagyobb érdeklődés is a közönség részéről, tömve volt a színpadok előtti tér a kíváncsi hallgatósággal. A show elemek és a „pandamaci” arcfestés ütöttek, és emellett a zenei résszel sem volt gond. Ugyan én inkább kíváncsian néztem végig a koncertet, és nem egy rajongó szemével láttam az eseményeket, de pár unalmasabbnak tűnő résztől eltekintve végig érdekes volt a jó hangzással megtámogatott koncert. Abbath gitáros/énekes és Apollyon basszer gonosz, mizantróp grimaszokkal és nyelvnyújtogatásokkal ingerelte a közönséget. Hangszereiken precízen játszották a klasszikus Immortal szerzeményeket, melyeket Horgh magabiztos dobolása tett teljessé. A számlistát tekintve minden érát megidéztek, elhangzott a The Sun No Longer Rises, a Solarfall, a Sons Of Northern Darkness, a Tyrants, a One By One, a Damned In Black, a Withstand The Fall Of Time, az Unholy Forces Of Evil, az Unsilent Storms In The Northern Abyss, a Beyond The North Waves, a Battles In The North és a koncertet záró Blashyrkh (Mighty Ravendark). Egy korrekt, látványos show elemekkel tarkított koncertet adott az Immortal, bár az igazat megvallva én jobban örültem volna annak, ha a Suffocation kapott volna 90 perces játékidőt.
  
  A Walls Of Jericho hardcore/metalcore buliját ülve pihentük végig, és az eredeti szándékaimtól eltérően megnéztem a svéd Marduk koncertjét is, ha már éppen ott tartózkodtam. A true black metal banda egy sok régi számból táplálkozó best of műsorral szórakoztatta a fesztivál sötét muzsikára éhes hallgatóságát ezen a késői órán. Morgan-ék meggyőző erővel prezentálták a pusztító black metal szerzeményeket, legyen szó akár a Nightwing albumos Of Hell´s Fire nótáról, vagy a két évvel ezelőtti Rom 5:12 lemezes The Levelling Dust-ról. Egy szikár hangzású, kegyelmet nem ismerő koncerttel szolgáltak a svéd úriemberek az arra fogékony közönségnek.
  
  A Marduk black metal koncertje után a tavaly negyedik albumát kiadó finn Skepticism funeral doom-ja következett. Impozáns színpadképpel készültek a zenészek: Matti énekes szép fekete öltönyben énekelte a végtelen lassúsággal gördülő, súlyos dalmonstrumokat. Komótos, belassult mozgása hozzá tartozott a hangulat megteremtéséhez, csakúgy, mint a számok közötti szótlansága, melyet csak a végén tört meg a közönséghez intézett pár mondattal. Eero is öltönyben ült zongorája előtt, és csak a zongora felső részére tett tükörből voltak kivehetőek gyászos arcvonásai. Lasse tompán megszólaló dobtémái és Jani végletekig torzított gitártémái szintén hozzátettek a komor atmoszféra megteremtéséhez. Körülbelül 4-5 dal hangzott el a tonnás súllyal megszólaló koncerten, mely számomra tökéletes lezárását nyújtotta az idei Brutal Assault fesztiválnak.
  
  Másnap reggel elégedetten pakoltunk össze és indultunk hazafelé a 2009-es Brutal Assault fesztiválról. Rengeteg jó koncertet láttunk, jó hangulat, gördülékeny szervezés, és a tavalyitól eltérően végig jó idő jellemezte az itt töltött augusztus eleji napokat. Jövőre fogja ünnepelni a fesztivál a tizenötödik jubileumát, így biztosan nagy nevekkel készülnek a szervezők 2010. augusztus 12-14-re. Mi ismét ott leszünk, és másnak is csak ajánlani tudjuk Európa egyik legjobb zenei felhozatalával bíró fesztiválját.
  (A fotókért köszönet Borka Leslie-nek.)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: