hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2009. augusztus 24. hétfő   16:32
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Hegyalja Fesztivál 2009
2009. július 15-19, Tokaj-Rakamaz

  Megmondom őszintén, az utóbbi pár évben a magyarországi nyári rock/metal fesztiválok közül egyik se tudott megfogni, szóval már egy jó ideje le is tettem róla, hogy az itthoni palettát nézegessem. Ebben semmi sznobizmus vagy rongyrázás nincsen (amúgy is gyűlölöm az ilyesmit), egyszerűen csak arról van szó, hogy az itthoni fesztiválokra jellemző Ossian-ok, Pokolgépek, Tankcsapdák, stb. mint húzónevek nem jelentenek már nekem vonzerőt. Most komolyan, vessük már össze ezeket egy Metalcamp fesztivállal, egy Masters Of Rock-kal, vagy mondjuk egy Brutal Assault-tal! Ugye hogy ugye?
  
  És akkor jött az idei Hegyalja fesztivál program, amin aztán teljesen meglepődtem. A Hegyalja még nem is mondható kifejezetten rock fesztiválnak, de ilyen neveket összehozni, mint a Machine Head, Death Angel, Kataklysm, Testament, Hatesphere, Finntroll, Ignite!? És természetesen még az egyéb híres külföldi és hazai zenekarok. Hát ez tényleg nem semmi, maximális elismerésem és hódolatom a szervezők felé!
  
  Előre le kell szögeznem, hogy ebben a beszámolóban alapvetően a rock/metal jellegű eseményekről lesz szó, és még így is a teljesség igénye nélkül. Egyrészt lehetetlen minden eseményen ott lenni, még a stílusba vágókat is beleértve, hiszen annyifelé lehet járni, és elfoglaltságokat találni a városban és a fesztiválon is, illetve a tűző nap és a 40 fokos hőség sem túl felhasználóbarát órákon keresztül. Másrészt pedig úgy érzem, hogy az én véleményem és meglátásaim nem lennének hitelesek és felkészültek, tehát mérvadóak egy Faithless, Kispál, Basement Jaxx, stb. koncertről. Ezeket meghagyom a Bravo-nak, Exit-nek, stb. Viszont mondjuk a Machine Head, Kataklym, Finntroll, Remorse, stb. témában igenis a saját véleményemet tartom mérvadónak a Bravo, Exit, stb. ellenében. Tehát zenei ízléstől függően mindenki válassza ki a megfelelő médiumot, itt most azok igényeit próbálom kielégíteni, akik a súlyosabb zenei műfajok iránt érdeklődnek.
  
  Július 15 - szerda
  
  Az első nap máris őrületesen erős programot biztosított ezen műfaj szerelmesei számára. A DeWalt sátorban már 18 órától kezdve egészen hajnalig folyamatosan váltották egymást az ütősebbnél ütősebb bandák. Elsőnek a The Bedlam lépett a színpadra, akiket nyugodtan nevezhetünk underground legendáknak, hiszen az első hazai metal bandák egyike voltak, és számos magyar metal zenekar hivatkozik rájuk mint hatások. A korai, kézről kézre járó demo kazetták után most végre igazságot tett a sors, hiszen a The Bedlam újjáalakult, és nem kisebb bandával, mint a Tankcsapdával turnézott.
  
  Én magam nem tudtam, mit várjak a koncertről, de pozitív élményekkel lettem gazdagabb. Nehéz lenne behatárolni stílusilag a zenekart, talán a szaggatott riffjeik, témáik adják meg a jellegzetességet. Látszott, hogy a jelenlévők közül sokan kívülről fújták a szövegeket, ami különösen akkor volt szembetűnő, amikor elszállt a teljes hangzás, a szám közepén némaságba borult a színpad, de a rajongók fennhangon folytatták a sorok éneklését. Ez azért nagyon hangulatos volt! Szóval hiánypótló előadásként lehettünk szemtanúi a The Bedlam fellépésének, kíváncsi vagyok, mi rejlik még bennük a későbbieket tekintve.
  
  Nagy kedvencem, az ózdi Remorse folytatta a zúzást a színpadon. Őket tartom minden idők legjobb magyar thrash bandájának, és ezzel a koncertjükkel sem múlták alul magukat. Sajnos a hangzás nem volt igazán tiszta, de a kiváló hangulatot mégis biztosították.
  A programjuk a két legújabb lemez, a D.Ü.H. és a Harc! szerzeményeire koncentrált, a Soha Nem Adom Fel, Harc!, Megvan Írva, 20/40, Harcra Fel!, Kín dalokat zúzhattuk végig. A Kín című számnál ”Szepu” Márkot is felinvitálták a színpadra egy kis vendégszereplésre, bár ő egyrészt nem volt már túl szomjas, másrészt nem nagyon volt tisztában vele, mikor kellene belépnie. A végére pedig még egy Exodus Bonded By Blood tette fel az i-re a pontot, erre már nem volt olyan jelenlévő, aki ne mozdult volna be.
  Jó kis thrash zúzdával kedveskedett nekünk a Remorse, csak sajnos viszonylag kevés volt a játékidejük, és talán még jobban is összeválogathatták volna a programjukat.
  
  A Pokolgép természetesen óriási tömegeket mozgatott meg, színültig telt a DeWalt sátor. Talán egy órányit játszottak, ami az ő életművüket tekintve szintén viszonylag kevés. Örültem, hogy javarészt a régi slágereket vették elő, mint a Pokoli Színjáték, Éjféli Harang, A Háború Gyermeke, Ítélet Helyett, Adj Új Erőt, A Jel, Ha Újra Születnék.
  Energikus volt mind a közönség, mind a zenekar is, bár mindenki alaposan izzadt a sátorban. Rudán is jól teljesített, mondjuk sokszor bezavart az összképbe, amikor Kukovecz Gábor segédkezett a háttérvokáloknál, talán szólni kellene neki, hogy ezt ne erőltesse.
  Szerintem történetük legmegbízhatóbb dobosával kerültek össze Csibe személyében, annyira precízen adja az ütemeket, hogy élvezet az ő dinamikus játékát figyelni. Valahogy az „újkori” (méghogy újkori, már ez is húsz éves...) Pokolgép munkásság már pár nótától eltekintve egyre kevésbé ragad magával, de a régi dalokat mindig szívesen fújom a többiekkel együtt.
  
  Következtek a külföldi underground sztárok, abból is elsőként a Death Angel. Alig 2 héttel ezelőtt már végigtomboltam a fellépésüket a szlovéniai Metalcamp fesztiválon, szóval tudtam, mire számítsak tőlük. Ehhez képest mégis megleptek, ugyanis a szintén kiemelkedő szlovén koncert hangulatára is rátettek még egy lapáttal. És nem is csak emiatt, hanem bár a Campen is tisztán, arányosan szólalt meg a koncert, de itt a Hegyalján, a sátorban, még egy hajszálnyival talán annál is tökéletesebb hangzást sikerült összeállítani! Ez már tényleg letaglózott, elismerésem a hangmérnöknek!
  Kicsit a dalokkal is variáltak, ami szerintem előnyére vált a programnak. Most az Evil Priest-tel kezdtek, amelyben a közepén lévő egyre gyorsuló témát mutatnám meg mindenkinek, aki azt kérdezné, mit jelent a thrash metal. Hát ezt! A Death Angel megmutatta, hogy kell ezt a zenét játszani. Az 1987-es The Ultra-Violence album számomra egy szinten áll a Slayer Reign In Blood-jával, ezt minden túlzás nélkül mondom! És örö´, bódottá´, erről a lemezről még több thrash esszenciát is előhúztak az est folyamán, mint a Voracious Souls és a Kill As One, valamint kb. a negyedét a címadó The Ultra-Violence számnak, amely egyébként egy 10 perces instrumentális csoda, amit minden thrashernek hallania kell.
  
  Persze a szintén kiváló kritikákat kapott új lemez, illetve a korábbi kiadványok nótáit is megidézték, volt még Stop, Dethroned, Seemingly Endless Time, Sonic Beatdown, Soulless, Lord Of Hate, Thrown To The Wolves. A csapat lenyűgöző teljesítményt nyújtott, ugyanolyan forró hangulat keletkezett, mint annak idején 2003-ban a legendás hangulatú budapesti bulin, amit azóta is emleget mindenki, aki részt vett a csodában (no és a 2007-es A38 hajós koncert is fergeteges volt).
  Most találkozhattunk először az új tagokkal, akik a dobos Andy Galeon és a basszer Dennis Pepa helyére érkezek. Ők kiválóan felvették az elődjük által elhullajtott fonalat. Sammy Diosdado élvezettel rótta a köröket a deszkákon, néha egészen előrejött a közönség fölé magasodva, másszor meg a hangfal tetejéről ugrott le. Will Carroll óriásit játszott a doboknál, a már 14 évesen bombasztikusan játszó Andy Galeon helyére méltó utód került, úgy érzem.
  
  Mark Osegueda szokásához híven fennkölt szavakkal hálálkodott a fogadtatásért, és tőle elhiszem, hogy a magyarországi koncertek tényleg különleges hangulattal bírnak a számára, mert valóban óriási koncerteket és hálás közönséget hagytak maguk után minden esetben. Rob Cavestany ámulatba ejtő gitárjátéka és szólói a Death Angel egyik nagy erőssége a sok közül, nem csoda, hogy a legtöbb szem rá összpontosult. A másik gitáros, Ted Aguilar a tőle megszokott módon szerényen, de nagy intenzitással járta be a deszkákat.
  A játékidőre nem lehetett panaszunk, de persze még sok nagy kedvencet szívesen meghallgattam volna az előadásukban, mint a Mistress Of Pain, Thrashers, 3rd Floor, The Evil Incarnate. Azok a metalosok, akik eddig még nem ismerték a Death Angel munkásságát, valószínűleg új kedvenccel gazdagodtak.
  
  Szerencsére a Kataklysm-et is láthattuk már többször a hazai deszkákon, ez a Hegyaljás fellépésük szintén bődületesen erősre sikerült. Ők nem sokat finomkodnak (illetve hát dehogynem, hiszen a brutális death metal dara mellett nagyon is kimunkált és őrületesen fogós zene az övék), kőkemény tombolást váltottak ki az egész sátor közönségéből.
  A finom, kellemes bevezetővel ellátott To Reign Again óriási erővel robbant bele mindenki arcába, és innentől nem volt megállás. A brutális darálások, megállíthatatlan blastbeat-ek, és a nagy durvulatból kiemelkedő csodálatos, fogós melódiák példamutatóan keverednek a 2000 utáni albumokban.
  
  A korábbi alkotásokról nem játszottak, én ezt személy szerint nem is bántam, a Prevail, Let Them Burn, The Chains Of Power, As I Slither, Where The Enemy Sleeps, Crippled & Broken, Serenity In Fire, Manipulator Of Souls, In Shadows & Dust, Taking The World By Storm, Like Angels (Weeping The Dark) nótákból egyiket se lett volna szívem kihagyni. Persze további ötleteim még lettek volna, az Illuminati, Face The Face Of War, The Ambassador Of Pain, For All Our Sins, The Road To Devastation dalokat azért még szívesen meghallgattam volna élőben.
  Maurizio Iacono minden mozdulatával a közönséget tüzelte, még ebben a durva death metal stílusban is példás átéléssel tolmácsolta a számokat, ez nagyon sokat hozzátett az élményhez. Csakúgy, mint Max Duhamel fergeteges dobmunkája és blastbeat-jei, illetve Jean-Francois Dagenais csodás melodikus gitártémái és folyamatos headbang-elése. A basszust a friss apukává avanzsált Stephane Barbe kezelte, szerencsére nem puhult el ő sem az atyai örömöktől.
  Ez a Kataklysm koncert is óriási élmény volt, a csapat egyszerűen nem tud hibázni a színpadon. A hangzás nagyjából jó volt, az élvezhető kategórián belül maradt. Talán ez volt az 6. alkalom, hogy láttam őket élőben, de később sem fogok elszalasztani egyet se. Aki szereti, ha a death metal brutalitása mellett fogós zeneiség is van, annak nincs jobb választás, mint a Kataklysm.
  
  Szó nincs arről, hogy ennyi zúzás után megcsömörlöttünk volna a sok metalkodástól (tomboltunk már ennél jóval-jóval többet is egyhuzamban, pl. nem is régen 5 napon keresztül Metalcamp-en), de ekkorra jól esett egy kis pihenés. A DeWalt sátorban úgyis fojtogató meleg és levegőtlenség uralkodott már, a kenyér és cirkusz megvolt, most már kellett a víz és a levegő.
  A Watch My Dying koncertjét csak kívülről hallgattam, a Keep Of Kalessin-re pedig már nem maradtam ott. Utóbbiakat több fesztiválon is láttam már ebben az évben, a stílusukon belül magas színvonalú banda, de maga a stílus amúgy sem áll annyira közel hozzám.
  
  Szóval számomra véget ért a Hegyalja fesztivál első napja, amely metalos szempontból a leghúzósabb programot ígérte. Egyik zenekarban sem lehetett csalódni, fergeteges koncertélményt garantáltak nekünk a külföldi és hazai bandák. Remélem a többi színpadon is hasonlóan színvonalas és élvezetes produkciókat követhettek végig a jelenlévők (ezekről az illetékes sajtóorgánumokból tájékozódhattok...), de a mai nap olyan erős volt, hogy egyszerűen nem lehetett elmozdulni a DeWalt sátor elől.

  Július 16 - csütörtök
  
  Ez a nap egyszerűen nem szólt másról, mint a Machine Head-ről! Még a metal kategóriában járatlanabb orgánumok is értük lelkesedtek. Nem is kérdés, hogy ott volt a helyem annak a zenekarnak a koncertjén, amely 1994-ben a Burn My Eyes-zal tökéletesen megmutatta, hogyan kell zsigeri, kirobbanó erejű metalt játszani, 2007-ben pedig azt mutatta meg, hogyan kell anblokk tökéletesen metalt játszani.
  A The Blackening című albumon, bár sokszor 6-10 perc felett járnak a dalok, egyetlen egy felesleges vagy unalmas másodperc sincs, olyan szintű fogósságot, technikázást, és súlyosságot sikerült egybeépíteniük, amelyre a 2000-es években még nem volt példa. Ez eddig nekem az évezred lemeze, még csak hozzá foghatót se tudnék most mondani (pontosabban tudnék, hála az égnek rengeteget, de a The Blackening még ezekből is kiemelkedik számomra).
  
  A Machine Head életműből kétségkívül a Burn My Eyes a mindenki által istenített legenda, a thrash metalnak egy olyan formája, amely létfontosságú volt az USA-ban és máshol mostanság tomboló modern metal kialakulásában. Az 1997-es The More Things Change szintén egy bivalycsorda súlyosságú lemez, aztán viszont elkezdett új irányokat venni a csapat, a The Burning Red például egy fura, nu metalos, rap/metalos lemez lett, ami különösen tőlük tényleg szokatlan. Ezt az albumot sokan ekézik, de szigorúan nem a korábbi munkásság alapján, függetlenül vizsgálva szerintem a maga kategóriájában egy élvezetes lemez, számos kedvelhető nu metal számmal, nekem valahogy mégis tetszik.
  A 2001-es Supercharger már nem ezt a vonalat viszi tovább, visszatértek a vastag, súlyos riffek, ez a lemez viszont véleményem szerint elég jellegtelen lett. A nyitó Bulldozer atom, de a többi az elszalad mellettem.
  
  A 2003-as Through The Ashes Of Empires lemezzel újra magára talált a csapat, újra ráéreztek a thrash metal ízére, a nyitó Imperium például valami bődületesen erős szám. A továbbiakban is magas színvonalon sorakoznak a modern ízű, de mégis a klasszikusan Machine Head típusú témák. Aztán 2007-ben jött a mestermű, a már említett The Blackening, amely összetettségben, technikásságban talán munkásságuk megkoronázását jelenti.
  Ezzel a lemezzel a Machine Head nagyobb és erősebb lett, mint valaha. Már eddig is a legkiválóbb koncertbandák között emlegették őket, de ilyen remek dalokkal felvértezett koncertprogrammal tényleg megállíthatatlanok lettek. És most ez a brutális gépezet, 15 év elmúltával, ismét Magyarországra érkezett.
  
  Természetesen óriási érdeklődés fogadta őket, hiszen a Machine Head az egyik leginkább áhított zenekar, akiket már régóta látni szeretne a magyar közönség. Én szerencsére nem panaszkodhatom, mert ez Hegyaljás fellépés már a harmadik alkalom, hogy láthatom őket, de már előre le kell szögeznem, hogy az összes közül ez volt a legjobb, legütősebb, leghangulatosabb előadás. Bár a háromból két esetben főzenekari státuszban játszottak, ez a Hegyaljás koncert volt a leghosszabb az összes közül, talán még másfél óránál is többet nyomtak!
  Pedig nem indult jó kilátásokkal a buli. Az Imperium-mal indítottak (pedig a Clenching The Fists Of Dissent is mekkora kezdés, édes Istenem... Sajnos ma kimaradt ez a dal), de a számot szinte fel se lehetett ismerni, annyira torz, kásás volt a hangzás. Kezdtem kétségbe esni, hiszen látszott, hogy a csapat óriási elánnal robbant a színpadra, és itt óriási hangulat várható. A közönség be is mozdult, különösen az Imperium gyors részénél, de még mindig kivehetetlenek voltak a témák.
  Másodikként a Ten Ton Hammer szólt a maga súlyosságával, és a helyzet továbbra sem javult. Robb Flynn és társai óriásit zúztak a színpadon, a frontember minden alkalmat megragadott, hogy beleüvöltsön a mikrofonba, a közönséget biztatva. Az új lemezről származó Beautiful Mourning is sajnos a rossz hangzásnak esett áldozatul, pedig tombolásra ez a dal is kiválóan alkalmas.
  
  Aztán egy óriási meglepetés, Robb a None But My Own című nótát konferálta be a Burn My Eyes lemezről, itt egyszerre felforrósodott az amúgy is hatalmas hangulat. Ezt a dalt nem nagyon szokták elővenni, holott szerintem a debütalbum egyik legjobbja, nem is csoda, hogy a rutinos Machine Head rajongók teljes extázisban törtek ki. Ráadásul mostanra a hangzást is sikerült úgy rendbe tenni, hogy innentől már élvezhetően szólalt meg mindegyik dal, szóval közeledtünk a „tökéletes Machine Head koncert” élményhez, a buli végére pedig talán el is értük azt.
  Az 1994-ből származó zúzás után egy nem kevésbé húzós 2007-es számmal folytatódott a program, következett a Dimebag Darrell emlékére íródott Aestetics Of Hate. Valami egészen elképesztő, hogy ebben a számban, és az egész koncerten Dave McClain miket dobolt/trappolt össze. Játékában akkora húzás van, mint egy bivalycsordában, a kopasz dobos leszegett fejjel kalapálja óramű pontossággal az ütemeket, kezei és lábai egy pillanatra sem állnak meg. Phil Demmel pedig csodálatos szólópárbajt vívott Robb Flynn-nel. Iszonyatosan erős ez a felállás, fantasztikus zenészek mind!
  
  Ismét következtek a régebbi dalok, a Machine Head fanatikusok a klasszikus lemezről származó Old-ot már ismerősként fogadhatták, ezt a nótát mindig eljátssza a zenekar élőben. A Supercharger-ről származó Bulldozer viszont már korántsem egy gyakori vendég, óriási üdvrivalgás tört ki, miután a rajongók felismerték a horzsoló riffeket. Mint fentebb említettem, erről a lemezről ezt a nótát tartom egyedül igazán kiemelkedőnek, szóval jól választott a csapat.
  Meglepetésből nem volt hiány, hiszen megidézték a sok kritikát kiváltott The Burning Red lemezt is. De nem a nu metalos, rap-es szerzemények közül írtak be egyet a setlist-be (bár megnéztem volna egy ilyen nótát élőben), hanem egy lassú, melankolikus, keserű dalt, a címadó The Burning Red-et játszotta el a csapat. A hatalmas zúzások, pogók közepette jól esett egy ilyen elmélyülős szám, már csak amiatt is megérte szerintem ezt a számot előhúzni, mert az egymás vállára borulás közepette kicsit el lehetett rajta gondolkodni, hogy ez a sokak által fikázott lemez is milyen értékeket rejt.
  
  A szomorú dallamok után újra begorombultunk, és a változatosság kedvéért ismét egy ultra-ritka nóta került elő, a Seasons Wither című szám, ami a mindössze a Through The Ashes Of Empires USA kiadásán szerepel, illetve a The Blackening speciális kiadásán. Nagy meglepetést keltett ez a nóta is, de a jelenlévők örömmel vetették bele magukat az újabb zúzásba.
  Közeledtünk a koncert végéhez, de még mindig hátra volt néhány dal, például a kihagyhatatlan Halo a The Blackening lemezről, amely az újkori Machine Head (és szerintem az egész modern metal történelem) egyik legtökéletesebb, legfogósabb, legkerekebb szerzeménye. A vasbeton súlyosságú riffekre épülő, briliáns refrénnel és szólómunkával felvértezett nóta újabb (már ki tudja hányadik) extázist jelentett a koncerten.
  Örömmel láttam, hogy Robb Flynn és Adam Duce nagy mosolyok közepette babrálták egymás hangszerét. Kettejük torzsalkodása miatt majdnem szétesett a Machine Head a legnagyobb sikerek küszöbén, de úgy tűnik, hogy sikerült rendezni a problémákat, és ez a két ember szemmel láthatóan újra szívesen játszik együtt.
  
  Még egy szám volt hátra a normál játékidőből, ez pedig a Struck A Nerve volt a More Things Change lemezről. Szintén nem egy gyakori nóta, a küzdőtér fáradhatatlanul mozgásban volt. A csapat ezek után levonult a színpadról, de a sejtelmes fények érzékeltették, hogy valami még lesz itt, az akusztikus gitárok színpadra helyezése pedig konkretizálta, hogy a ráadásban a Descend The Shades Of Night fog következni, egy szívszorítóan szép, melankolikus, érzelmekkel túlfűtött, félig akusztikus, ám félig brutálisan súlyos nóta. Robb a dallamos éneket is tisztán hozza élőben, fantasztikusan magával ragadó volt ez a szám, megtoldva egy szívszorító gitárszólóval Phil Demmel előadásában.
  Zárásként pedig mi lehetett volna más, mint a legendás Davidian a Burn My Eyes lemezről, a maga teljes valójában és súlyosságával. A banda teljes fordulatszámon pörgött, tökéletes összjátékkal, a dal végén lévő döngölést pedig még lassabban, brutálisabban játszották, mint ahogy a lemezen hallható, szinte fizikailag érezni lehetett a felszabaduló energiákat és az iszonyatos súlyt. A refrénbe még maga Chuck Billya Testament-ből is bekapcsolódott egyszer, őrület!
  
  Mikorra lassan elhaltak a koncert hangjai, még hosszú ideig keresgélte mindenki egyrészt a fejét, másrészt a szavakat. A Machine Head tökéletesen megmutatta a Hegyalja fesztiválon, miért is tartják őket az egyik legnagyobb koncertbandának. Rengeteg számot lejátszottak, életművük mindegyik szegletébe betekintést nyerhettünk, a már jól ismert dalok mellett számos ritka, kevésbé közismert darab is terítékre került. A csapat precíziós gépezetként működött a színpadon, Robb Flynn frontemberi tevékenysége pedig példaértékű volt. Látszott rajtuk, hogy hihetetlenül élvezik ők maguk is a fellépést, és elégedettek a közönséggel.
  A koncert hangulata frenetikus volt, a fények és a kivetítőn folyamatosan vibráló ábrák is nagyban hozzájárultak az élményhez. Ez utóbbiért egyébként egy magyar csapat volt a felelős, Flynn-éknek pedig olyannyira megtetszett a művük, hogy rögtön le is szerződtették a gárdát a turné további állomásaira is. Szóval magyar sikerek is születtek ezen a koncerten, az élményt viszont mindenki elraktározta magában. A Hegyalja legnagyobb koncertje volt a Machine Head fellépése, ez egészen biztos, már most borítékolni tudom, hogy az év végi listámon kiemelt helyet érdemel majd ez a buli.
  
  A Machine Head koncertje után egyszerűen már nem volt értelme más zenekart is megnézni aznap, igaz, nem is igazán volt más, ami érdekelt volna. A sátorból még a Magnetica (Metallica tribute) hangjait lehetett hallani, de sosem vágtam hanyatt magam ettől a bandától, tribute-ból így is Dunát lehet rekeszteni nálunk, konkrétan Metallica tribute-ból meg sokkal ütősebb koncerteket láttam már más formációktól.

  Július 17 - péntek
  
  Miután lecsillapodott a Machine Head koncertje során keletkező katarzis, rájöhettünk, hogy tartogat ám további kiválónak ígérkező bulikat is a Hegyalja fesztivál. A pénteki nap szintén elég erős programmal készült. Este 6 óra felé már a DeWalt sátor környékén bolyongtunk, de a ManGod Inc. annyira nem fogott meg, hogy érdemes legyen benézni, az Isten Háta Mögött meg meg pláne nem, amúgy is herótom van az ilyen ál-intellektuális, elvont csodáktól, az én szememben az IHM nem más, mint úgymond a metal zene Kispálja...
  
  A Neck Sprain már sokkal jobban megmozgatta a fantáziámat, nem is emlékszem, hogy láttam-e már a csapatot élőben, maximum csak nagyon régen. Új frontemberrel dolgoznak, Pityeszt a Pantera tribute bandából ismerős Apey váltotta, ő pedig mindenképpen jó választás volt. Torkában mintha maga Phil Anselmo bújna meg, tökéletesen hasonlít Apey orgánuma a Phil-féle üvöltésekre, dörmögésekre, énekdallamokra.
  Frontemberi munkája is átlagon felüli, nagyon fel tudja tüzelni a közönséget, és bejárja a színpad minden szegletét. Kommentárjait viszont már kissé túlzásba viszi, lehetséges, hogy néha nagyobb aktivitást várna a közönségtől, de a már-már bunkózás határait súroló beszólásokat azért mellőzhetné. Az viszont kifejezetten vicces, hogy a számok közötti kommentárjait is mintha egyenesen Phil-től tanulta volna, ugyanis szinte tükörfordításban adja vissza az angolban már jól bejáratott szófordulatokat, ezáltal kissé magyartalanul fejezi ki magát olykor.
  A koncert és maga a zene viszont nem hagyott maga után kívánnivalót, Janó Misi és társai nagy erővel döngették a földbe betonozó témákat. A hangzás egészen használható volt, a zene pedig ugyancsak rengeteget merített a Pantera munkásságaiból. Annyira még nem ismertem a számokat, ezért nem tudtam, hogy az újabb, vagy még a korábbi felállások szerzeményeit részesítették-e előnyben, de engem ez a koncert meggyőzött.
  
  A Testament többször is láthattuk az utóbbi 5-10 évben a hazai színpadokon, most a Hegyalján is együtt tombolhattunk a legendás thrasherekkel. A koncert minden szempontból hasonló volt a nemrégiben a Metalcamp-en látott produkcióhoz, most is kissé elhúzták a beállást, és a végén sem nagyon zavarta őket az óramutató. De a koncertélmény és a hangulat bombasztikus volt, még ha a megszólalás és a hangzás nem is sikerült igazán tökéletesre.
  Az Over The Wall-ra rögtön óriási tombolásba fogott a közönség, innentől már nem volt megállás. A bay area thrasher csapat remek koncertet adott, a klasszikus felálláshoz természetesen a klasszikus számok dukáltak, így érthető, hogy a ´80-as évek szerzeményeire koncentrált a program. Játszották a The New Order, Practice What You Preach, The Preacher, Souls Of Black, Into The Pit, Disciples Of The Watch dalokat, óriási örömet és extázist váltottak ki a Burnt Offerings, The Legacy, Alone In The Dark számok, valamint a tavaly megjelent The Formation Of Damnation lemezről a More Than Meets The Eye és a The Formation Of Damnation, az ugyancsak zseniális The Gathering albumról pedig a D.N.R. és a 3 Days In Darkness került még a setlist-be.
  
  Elképesztően intenzív, zúzós, de mégis technikás thrash metal jellemzi a Testament-et, élőben is nagyon átjön ez a bődületes energia. Köszönhetően a nagydarab indiánus Chuck Billy-nek, aki thrash-es szövegdarálás mellett bivalybömböléshez hasonló üvöltéseivel rengeti a dobhártyákat, de a The Legacy dalban azt is megmutatja, hogy lágy melódiákat is képes elénekelni.
  A doboknál Paul Bostaph a csapat motorja, ő bármelyik bay area thrash zenekarban megállja a helyét (meg is fordult már szinte az összesben...). Egy thrash dobosnak úgy kell működnie, mint ő: tökéletesen érzi az ütemeket, és megvan az a zsigeri lüktetés a játékában, amely életet lehel a dalokba is. Emellett a pergőn és a cineken is képes bármilyen díszítésre.
  Alex Skolnick szintén legendás zenész, jazz-es kalandozásai után is tökéletesen prezentálja, milyen egy tökéletesen képzett thrash metal gitáros. Szólói szinte minden esetben a nóták csúcspontját jelentették. Eric Peterson nagy beleéléssel reszelte a ritmusgitár témákat, és olykor a vokálokba is besegített. Tökéletesen és precízen működő gépezet ők, akik nem csak a múltjukból élnek meg, hiszen újkori lemezeik is bivalyerős nótákkal vannak tele. Remek koncert volt, itt aztán kitombolhatta magát mindenki.
  
  Kicsit kezdett elcsúszni az időrend, de a Finntroll rátett még egy lapáttal, ők is sokat vacakoltak a beállással. A lassan csordultig töltődő sátorban kezdte mindenki a türelmét veszteni, ennek örömére el is kezdtem egy „mi a f. van!?” skandálást, amit rövidesen átvett az egész sátor, hehehe...! Végül nagy nehezen mégis nekikezdtek koncertjüknek a finnek, de megint csak nem sikerült lenyűgözniük.
  Az utóbbi 3-4 évben talán ez a 4. Finntroll koncert amit láttam, de mindegyiknél ugyanazok a problémák jelentek meg, az élvezeti faktor pedig évről évre gyengébb. Legtöbben az új énekest kritizálják, pedig szerintem még vele van a legkevesebb baj, ő legalább beleéli magát a buliba. Egyszerűen csak az összes Finntroll fellépés egyrészt halkan szól, másrészt a zene sava-borsát adó szintiből leginkább semmit nem lehet hallani, harmadrészt jó ha a csapat fele csinálja beleéléssel a dolgot.
  Ebből az első kettő nem konkrétan a zenekar hibája, de ha úgy nézzük, hogy ezek a jelenségek minden koncert esetében jelen vannak, és az általam látott bulik nem csak amolyan zug-koncertek, hanem komoly technikával dolgozó külföldi fesztiválok voltak, akkor az a zenekar, amelyik nem penderíti ki a fakezű és botfülű technikusait az első adandó alkalommal, nem méltó a világszerte elismert, stílusában vezető banda státuszra.
  A közönség hangulata jó volt, de olyan 3 szám után inkább leléptünk, mert ilyen megszólalással élvezhetetlen volt az egész. Persze egy habzó szájú rajongónak lehet mondani bármit, ő akkor is a Hegyalja legkiválóbb bulijának fogja értékelni az eseményt. Részemről meguntam a Finntroll koncertek visszatérő problémáit, a továbbiakban ne várjatok tőlem beszámolókat róluk, mert inkább elkerülöm a fellépéseiket.
  
  A sok időhúzásnak végül a Dalriada itta meg a levét, mert ők egy órát is alig játszhattak, de már zavarták is lefele a csapatot a színpadról. Pedig utólag nézve inkább két Dalriada bulit tomboltam volna végig, mint egy Finntrollt... A csapatban úgy tűnik megszilárdultak a pozíciók, basszusgitáros és szintis poszton is megtalálták az utánpótlást Molnár István és Ungár Barnabás személyében.
  A program a Nap És A Szél Háza, Galamb, Védj Meg Láng 1. rész, Szentföld, Égi Madár, Téli Ének, Walesi Bárdok I-II dalokból állt, persze jó lett volna még legalább ugyanennyi szerzeményt meghallgatni és végigtombolni. A közönség lelkes volt, a Dalriada már eljutott arra a szintre, hogy országszerte, de lassanként már világszinten is nagy szeretet és megbecsülés, elismerés övezi őket.
  Lejátszottak egy dalt a készülődő új lemezről is, amely kizárólag Arany János feldolgozásokat fog tartalmazni. A Dalriada pályafutása során még egyetlen olyan dalt sem írt, amit akár csak középszerűnek lehetne nevezni, az új szerzemény is bővelkedett az ötletekben és a zúzós riffekben. Sajnos csalódott voltam a rövid játékidő miatt, de remélem, hogy egy saját koncert, illetve az új korong kárpótolni fog majd.
  
  Az est végén a Guilty Parties nevű Rage Against The Machine tribute bandára voltam még kíváncsi, lévén a RATM az egyik első kedvenceim egyike volt, akiket ma is bármikor szívesen meghallgatok, illetve a Subscribe zenekar tagjaiból álló Guilty Parties koncertjei is mindig élvezetesek szoktak lenni. Ez a fellépés is jól sült el, elég sokan ottmaradtak rájuk a DeWalt sátorban, a remek hangulatot pedig még ilyen késő éjszakai órában is sikerült megteremteniük.
  A Bulls On Parade, Guerrilla Radio, Bullet In Your Head, Sleep Now In The Fire, How I Could Just Kill A Man, Wake Up, Bombtrack, The Ghost Of Tom Joad, Killing In The Name dalokat játszották, és szokás szerint kiváló volt az adaptáció. A horzsoló riffek, a speciális „gitárszólók”, a masszív basszus, és a precíz dobmunka mind úgy szólaltak meg a Subscribe-osok keze alatt, ahogy azt Tom Morello, Timmy C, és Brad Wilk megálmodták. Bálint is nagyon jól adta vissza Zack rap-es szövegmondását.
  Sajnos nekik is rövidíteni kellett a programjukon (noha ők voltak az utolsó fellépők, igazán mindegy lett volna már...), és a tömeg közfelkiáltással a Killing In The Name-et választotta meg zárásként, noha Bálint is és én is a Freedom-ot preferáltuk volna, de ettől még egy remek bulit láttunk tőlük. Volt még egy érdekes esemény, amikor valami balhé tört ki a backstage-ben a túlbuzgó biztonságiak jóvoltából, a srácok Bálint vezényletével egy emberként lerohantak a színpadról, a jelenlévők pedig egetverő „SÜN! SÜN!” skandálásba kezdtek. Aztán lenyugodtak a kedélyek, a csapat visszatért a deszkákra, és folytatódott a koncert.
  
  Ez a nap is sikeres mérleget zárt a DeWalt sátor szempontjából, számos remek banda, kiváló koncertek, óriási hangulat fűződik mind a belföldi, mind a külföldi előadókhoz. A sátor két szélére még egy-egy nagy ventillátort is beállítottak, ami valamelyest segített a fülledtség megszüntetésében. Már csak egy nap volt hátra, amely szintén erős programot ígért, ám a körülmények kicsit másképp alakították a dolgokat.

  Július 18 szombat
  
  A mai nap kissé elhúzódott a „városnézés” és miegyéb, ráadásul folyamatosan ment a hangulatkeltés a nagy viharról, szélvészről, apokalipszisről, úristenmindmeghalunk, stb. Én inkább csak nevettem rajta, idei (meg a tavalyi) Metalcamp óta nekem ne merjen senki nagy szélvészről meg esőzésről beszélni...! Valóban kissé hűvös volt és erős szél, de ez még egyelőre nem okozott problémát.
  A Szepultúra (Sepultura tribute) és az Iron Maidnem érdekelt volna, de végül lemaradtunk a koncertjükről. A program így is nagy csúszásban volt már, az általam nagyon várt Hatesphere idejében még az Ossian kezdett neki a koncertjének. Őket nem követtem kifejezetten figyelemmel, de ekkorra már tényleg elkezdett alaposan erősödni a szél, felkavarva a port. A portól aztán mindenki köhögött, törölgette a szemét, és végül az egész tömeg megindult valamilyen biztonságos hely felé.
  
  Káosszal fenyegetett a helyzet, de végül mindenki biztonságba került. Ekkor valóban kaptunk pár komolyabb széllökést, kb. 20 percen keresztül nagy erővel próbálgatták az égiek a sátrak rögzítésének minőségét (a pavilonokat szerencsére idejében lebontotta a személyzet. A megfelelően rögzített sátrakat nem érte bántódás, aki viszont bénán állította fel, az meg így járt...), aztán szintén 20 percen keresztül még egy alapos zuhé is kijutott a Hegyalja fesztiválnak, aztán nagyjából lecsendesültek az elemek. Kicsit túlreagálták ezt a várható nagy kataklizmát, bár jobb félni, mint megijedni, és a biztonság szempontjából inkább legyenek túlzóak a biztonsági intézkedések, de szerencsére komolyabb károkat nem okozott az ítéletidő a Hegyalja fesztiválon.
  
  A sátorhoz szegezettség miatt viszont sajnos lemaradtam a Hatesphere koncertjéről, akikre pedig nagyon készültem. A dán thrash banda utolsó albuma, a To The Nines irgalmatlanul erős kiadvány lett, szinte kirobbanthatatlan lett a lejátszómból.
  Az agresszióval és veszett túrással telített számok bivalyerős koncertélményt ígértek, de így csak a sátorból hallottam a To The Nines, Backstabber, Sickness Within, Clarity, és egyéb nótákat. Sajnos a csapat nem játszott túl sokat, remélem még sikerül őket elcsípnem valamikor, mert ezt a 2009-es albumos turnét igencsak szeretném élőben végigtombolni.
  
  Az időjárás továbbra sem kedvezett, az időrendbeli csúszások állandósultak, így a mai este már végül is nem vettem részt több koncerten, és hát őszintén szólva akadt egyéb elfoglaltságunk a sátorban... Az Ignite hardcore/punk rock-ja még említésre méltó volt, a buli hangja még a sátorból is jól átjött. Téglás Zoli és csapata mindig szívvel-lélekkel játszik a magyar közönség előtt, népszerűségük pedig nem csak világszinten, de itthon is kimagasló.
  Zoli nagyon ért hozzá, hogy hangulatot teremtsen, minden kommentárjából lejön, hogy mennyire szereti a magyar közönséget és az országot, bár az erősen akcentusos, néha angol szavakkal átszőtt fejtegetéseit nem kellene túlzásba vinnie. Tudjuk, hogyan gondolkozik, őt így szeretjük, csak néha már hülyeségeket beszél, és ezért viszont kár. A zenéjüket viszont nem bonyolítják túl, a könnyen emészthető, hangulatos, befogadható punk rock és a felhőtlen hangulat remek koncertélményt biztosít fiúknak és lányoknak egyaránt.
  Az Ignite-ot tekinthetjük tiszteletbeli magyar zenekarnak, hiszen Zoli mellett a többiek is mindig szívesen játszanak itt és elismerősen nyilatkoznak az országról és a közönségről, remélem még máskor is tombolhatunk velük.
  
  A Blind Myself-et még megnéztem volna, bár nem éreztem kihagyhatatlannak a produkciójukat. A Superbutt viszont sosem volt az én zeném, így igazából ez a nap is véget ért számunkra. A nagy vihar rendesen bezavarta a szervezőket, a közönséget, és a zenekarok időrendjét is, így sajnos nem tudtam érdemben végigkövetni azokat a koncerteket, amiket szerettem volna.
  
  Így zárult a jubileumi, tizedik alkalommal megrendezett Hegyalja fesztivál. Nekem, mint első Hegyaljásnak összességében pozitív élményeim voltak a fesztivállal kapcsolatban. Az óriási érdeklődés miatt kérdéses volt, lesz-e elég sátorhely, de végül nem lett ebből probléma. A szervezéssel kapcsolatban korrekt volt minden, bár a VIP jegyek borzalmasan lassú kiszolgálása már idegesítő volt, valamint a tipikus magyar fesztiválos betegség, a táborhelyre bevihető cuccok korlátozása szintén elkerülhetetlen, úgy látszik.
  Az engem érdeklő, és a jelen beszámoló tartalmát alkotó rock/metal felhozatalért maximális tisztelet a szervezésnek, ezek a bulik mind nagyon jól sikerültek. A fesztivál alap hangulata azt jelezte, hogy a többi színpad és az egyéb programok is jól kiszolgálják az érdeklődők igényeit. Méltó jubileum volt ez a júliusi néhány nap a Hegyalja fesztiválnak, reméljük jövőre is hasonló színvonalon és élvezetes fellépőgárdával várnak majd minket.


Kulcsszavak:
  bedlam     remorse     pokolgép     death angel     kataklysm     keep of kalessin     watch my dying     machine head     testament     neck sprain     finntroll     dalriada     guilty parties     rage against the machine     ratm     hatesphere     ossian     ignite     blind myself     superbutt 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Hegyalja Fesztivál

 kapcsolódó előadók: 

Sickratman
Ossian
Superbutt
Pokolgép
Watch My Dying

 kapcsolódó cikkek: 

Machine Head: januárban jön az album

Ossian: nagykoncert jövő szombaton a Barba Negra Track-ben, utána egy éves szünet

Ossian: dupla platinalemez lett Az Igazi Szabadság

Nova Rock 2017 - 3. rész

Kataklysm: szöveges videót kapott egy régi nótájuk
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Richie Kotzen
Amon Amarth, Sear Bliss
FEZEN 20
Nervosa, Beyond, Zinfield, Nucleanus
EFOTT 2017
Gojira, Omega Diatribe
Nova Rock 2017 - 3. rész
Nova Rock 2017 - 2. rész
Nova Rock 2017 - 1. rész
Dream Theater - Images, Words & Beyond
Lacuna Coil, Infected Rain
 kapcsolódó fotók: 

Pokolgép 1. rész - 2009. december 30. Wigwam

Pokolgép 2. rész - 2009. december 30. Wigwam

Keep of Kalessin (NOR) - 2009. január 26. Diesel

Blind Myself - 2009. augusztus 10-16., Sziget Fesztivál 2009

Superbutt - 2008. december 28. Petőfi Csarnok
 kiemelt 
Avatarium, Slayerking: progressziv doom metal a DURER Kertben
  
Harmadik nagylemezét mutatja be a svéd Avatarium szeptember 30-án, Budapesten

Accept - A heavy metal legenda Barba Negra Music Clubban
James Newton Howard Budapesten- 3 Decades of Hollywood Music
Blood Incantation, Spectral Voice
An evening with PAT METHENY
 friss hozzászólások 

Richie Kotzen (1)
Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 hétköznapi csalódások    turisas    angerseed    esclin syndo    aceldama    Ø    rdø    bereményi géza    mtv    leander rising    oasis    erik sumo    proghma-c    sterbhaus    ivan reitman    unsent letters    salt    bon jovi    besh o drom    datarock    alvin lee    my chemical romance    world war z    ashes of ares    cliff burton  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!