hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2009. július 31. péntek   11:46
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Metalcamp 2009
2009. július 2-8, Tolmin, Szlovénia

  Hahó, itt a szokásos évenkénti Metalcamp hírmondó! Hűséges olvasóink már 2006 óta olvashatják minden évben a beszámolóimat erről a szlovéniai fesztiválról, márpedig ez azt jelenti, hogy a rendezvény évről évre kiváló felhozatallal jelentkezik, illetve maga a Metalcamp fesztivál hangulata, környezete is a legvonzóbbak egyike itt Európában. Ha lehet azt mondani, az idei 2009-es program a fesztivál történetének talán legerősebb összeállítását produkálta, így természetesen nem is volt vitás, hogy a július elején ismét egy hétre Tolminba tesszük át a HQ-t.
  Mondok néhány nevet: Nightwish, Blind Guardian, Down, Dimmu Borgir, Hatebreed, Amon Amarth, Kreator, Edguy, Testament, Sodom, Lamb Of God, My Dying Bride, Dragonforce, Satyricon, Deathstars, Legion Of The Damned, Death Angel, Napalm Death, Vader, Belphegor, Die Apokalyptischen Reiter, Keep Of Kalessin, Destruction, Alestorm. És még sokan mások. Ebből a felhozatalból, bármelyik tetszőleges 3-4-es kombináció komoly vonzerőt jelentene bármilyen metal fesztivál számára, de ez így együtt... Valami egészen elképesztő!
  
  Tehát a 2009-es Metalcamp egyértelműen a nyár talán legnagyobb dobásának ígérkezett, viszont már a cikk elején jeleznem kell, hogy sajnos összességében nem úgy sült el a fesztivál, mint ahogy azt mindenki tervezte... A zenei programokra nem lehetett panasz, a csalódás kizárt, ez valóban óriási élmény volt. Fantasztikus koncertek és bandák váltogatták egymást a színpadon 5 teljes napon keresztül. Az időjárás azonban nem volt kegyes Tolmin népéhez, ugyanis szinte mindegyik nap masszív esőzéssel „kedveskedett” a fesztiválozóknak, és ami még ennél is rosszabb, egyre inkább dagadó és kezelhetetlenné váló sártengerré kezdett alakulni a fesztivál teljes területe.
  A szervezők nem igazán tudták megfelelően kezelni a helyzetet, így nem is csoda, hogy az utolsó napokra már mindenkinek tele volt a tökéletessége a bokáig saras bakancsok, mocskos és széjjelázott ruhák, összefröcskölt sátrak miatt. Pláne hogy a legvégén már traktorokkal kellett kivontatni a kocsikat az óriási sártengerből. Sajnos ezáltal sokan keserű szájízzel tértek haza, és biztosan sokáig megmaradnak még a fanyar emlékek, pedig eleinte a legnagyszerűbb fesztiválélménynek ígérkezett a Metalcamp 2009. Talán jövőre kegyesebbek lesznek az égiek, és a program is hasonlóképpen erős lesz, reméljük akkor bepótolunk minden mókázást, ami idén kútba (sárba) esett.
  Az utazásról túl sokat nem érdemes értekezni, mindenesetre jó ötlet volt idén kocsival menni, kényelmesebb, gyorsabb, kötetlenebb megoldást jelentett. Sikerült jó sátorhelyet találni, tehát minden körülmény kedvezőnek tűnt. A koncertek mindegyik nap 15-16 óra körül kezdődtek, így előtte bőven nyílt lehetőség a lazulásra, mászkálásra, túrázásra, stb. Első nap például rögtön egy szép kis túrával nyitottunk, amit még a 2007-es beszámolómban is megemlítettem, a Tolminka folyó forrásvidékének környékét. Jól kiépített, gyönyörű túraútvonalat járhat be az, akinek van néhány órája az önfeledt sétálásra a jéghideg vizű, hűs folyómedret kerülgetve, sziklákon és hegyi utakon barangolva, erdők csendjében elmerengve (vagy Immortal klipet forgatva, hehehe...).
  
  Július 3 péntek
  
  Mire visszasétáltunk a fesztiválhelyszínre, elkezdett esni az eső. Ekkor még nem volt nagy jelentősége, de sajnos a későbbiek folyamán ez egyre jobban befolyásolta a fesztivál élvezhetőségét. A nagyszínpadon az Alestorm volt az első érdekesebb előadás számunkra, ők este 7-kor léptek a deszkákra. A kalóz-metal ifjú képviselőit nemrégiben a Summer Nights fesztiválon láttuk már, a programjuk pedig nem hozott ehhez képest sok újdonságot. A grogban áztatott torkú énekes jól vezényelte a showt, az olyan nóták pedig, mint az Over The Seas, Wenches And Mead, That Famous Old Spiced bősz tombolásra késztették a népet. Látható, hogy egyre többen ismerik és kedvelik meg őket, engem személy szerint nem kötött le mindegyik szám, de néhány kellemes témát azért sikerült elővezetni. Továbbra is úgy látom, hogy (bár egy nyári fesztiválos fülledtség erre nem alkalmas) mégis jót tenne a színpadképnek és a show-juknak, ha nem félmeztelenül, hanem autentikus kalóz ruházatukban szaladgálnának a deszkákon.
  Következett a Keep Of Kalessin, akiket szintén láttunk már a Summer Nights-on, de ott egy nagy eső alaposan eláztatta a koncertjüket kiélvezni vágyókat. A Metalcamp-en szerencsére ekkorra már lenyugodott az időjárás, és az ausztriai fellépésnél némileg tartalmasabb, hosszabb programot láthattunk a norvég black metalosoktól. Élvezetes volt a koncertjük, még egy dobszólóra is futotta az idejükből, bár én továbbra sem hinném, hogy valaha még nagy rajongójukká válok majd. Előny, hogy nem azt a bizonyos pőre (trúúú) black metalt játsszák, hanem néhány izgalmas futam, ötletes téma is előkerül a kezeik közül.
  
  A Metalcamp első igazán várva várt koncertje számomra az amerikai thrasher kiválóság, a Death Angel produkciója volt. Annak idején 2003-ban egy legendás hangulatú bulit adtak Budapesten, amit azóta is emleget mindenki, aki részt vett a csodában, 2007-ben pedig az A38 hajót zúzták le. Idén még a Hegyalja Fesztivál is vendégül látja a csapatot, szóval Magyarország szerencsére nem marad Death Angel nélkül mostanság. De most még a Metalcamp-en domborítottak egy nagyot a filippínó srácok, a koncert pedig a tőlük megszokott módon elképesztően intenzív és élvezetes volt.
  A filippínó jelző már nem teljes mértékben igaz a bandára, hiszen a dobos Andy Galeon és a basszer Dennis Pepa távozott sajnos, az ő helyükre érkező Will Carroll (dob) és Sammy Diosdado (basszusgitár) pedig már nem a vágott szeműek hírnevét öregbítik. A Death Angel-ét viszont annál inkább, a két új zenész ugyanis kiválóan beilleszkedett a csapatba. Mark kiválóan vezényelte a csapatot, ő egy remek frontember, aki mindig szívből és őszintén megköszöni a jelenlétet és a rajongást, ezáltal rendkívül szimpatikus mindenki szemében. Rob Cavestany a Death Angel egyik fő húzóneve, az ő játéka, gitárszólói ámulatba ejtőek, színpadi munkája sem hagy maga után kivetni valót. A másik gitáros, Ted Aguilar a tőle megszokott módon szerényen, de nagy intenzitással járta be a deszkákat.
  
  A nagy dobpergéssel indító Voracious Souls nótával kezdtek, és már az első számnál biztossá vált, hogy ez egy tökéletes koncert lesz. Kiváló hangzás, remek színpadi kiállás, az intenzív zúzás melletti fogós dallamok és refrének nem csak a nyakakat, hanem a torkokat is megedzették. Szerencsére mind az 5 sorlemezt megidézték pár szám erejéig, főleg az új Killing Season, és a debütáló, (számomra) a Slayer Reign In Blood-jával egyazon szinten lévő The Ultra-Violence kapott kiemelt figyelmet. Utóbbiról még a címadó, 10 perces (amúgy elképesztően ütős) instrumentális számnak is eljátszották kb. a negyedét. Ez azért meglepett.
  A többi nóta nagyjából előrejelezhető volt, a Dethroned, Evil Priest, Stop, Seemingly Endless Time, Sonic Beatdown, Soulless, Thrown To The Wolves, 5 Steps To Freedom, Kill As One dalok kiváló hangzással szólaltak meg a Metalcamp-en. Azért még jó lett volna olyan szerzeményeket is hallani, mint a Mistress Of Pain, Thrashers, 3rd Floor, The Evil Incarnate, Lord Of Hate, de hát az tuti, hogy nem lehetett panasz erre a fellépésre. A Death Angel egy eszméletlenül jó koncertbanda, már most a Metalcamp első napján a fesztivál egyik legemlékezetesebb buliját produkálták. Mi lesz itt még később...?
  
  Például jött a Kataklysm bulija, akik a filippínó bay area thrasherek után szállták meg a színpadot. Ők rátettek még egy lapáttal a felajzott hangulatra, nem sokat finomkodtak, hanem izomból ledózeroltak mindenkit. A finom, kellemes bevezetővel ellátott To Reign Again óriási erővel robbant bele mindenki arcába, és innentől nem volt megállás.
  A brutális darálások, megállíthatatlan blastbeat-ek, és a nagy durvulatból kiemelkedő csodálatos, fogós melódiák példamutatóan keverednek a 2000 utáni albumokban. A korábbi alkotásokról nem játszottak, én ezt személy szerint nem is bántam, a Prevail, Let Them Burn, The Chains Of Power, As I Slither, Where The Enemy Sleeps, Crippled & Broken, Serenity In Fire, Manipulator Of Souls, Like Angels (Weeping The Dark), Taking The World By Storm, In Shadows & Dust nótákból egyiket se lett volna szívem kihagyni. Persze további ötleteim még lettek volna, az Illuminati, Face The Face Of War, The Ambassador Of Pain, For All Our Sins, The Road To Devastation dalokat azért még szívesen meghallgattam volna élőben.
  
  Maurizio Iacono minden mozdulatával a közönséget tüzelte, még ebben a durva death metal stílusban is példás átéléssel tolmácsolta a számokat, ez nagyon sokat hozzátett az élményhez. Csakúgy, mint Max Duhamel fergeteges dobmunkája és blastbeat-jei, illetve Jean-Francois Dagenais csodás melodikus gitártémái és folyamatos headbang-elése. A basszust a friss apukává avanzsált Stephane Barbe kezelte, szerencsére nem puhult el ő sem az atyai örömöktől.
  Ez a Kataklysm koncert is óriási élmény volt, a csapat egyszerűen nem tud hibázni a színpadon. Talán ez volt az 5. alkalom, hogy láttam őket élőben, de később sem fogok elszalasztani egyet se. Aki szereti, ha a death metal dara mellett fogós zeneiség is van, annak nincs jobb választás, mint a Kataklysm.
  
  A mai estét a Nightwish koncertje zárta, amitől én azért alaposan féltem. Egyrészt a Kataklysm vértől tocsogó mészárszéke után több, mint fura váltás az operás, szimfonikus metal, másrészt pedig hiába hogy a régi Tarjás Nightwish-t mindig is kedveltem, sőt ha arról van szó, még akár ma is meghallgatom, de az Anette-tel készült dalokat egyszerűen nem tudtam befogadni, megszűnt az érdeklődésem a Nightwish irányában.
  Az új dalokkal anno néhány youtube klip segítségével ismerkedtem meg, de ezek után a teljes Dark Passion Play lemezt már nem is volt kedvem meghallgatni. A Made In Hong Kong élő lemez csak megerősített ebben a hitemben. Akkor úgy érzékeltem, hogy bár a Once korszakos Nightwish zenei monumentalitása és profizmusa nem szenvedett csorbát, de egyrészt a jellegzetes operás stílus tovatűnt, másrészt pedig az elpuhult témák miatt már a metal meghatározást is inkább csak zárójelbe tenném. Ez már nem az, amit számomra a Nightwish szó jelent. Ilyen negatív gondolatokkal foglaltam el a helyem a nézőtéren, azonban meglepetésemre ez a koncert összességében mégis élvezhető volt, és bizonyos nézeteimet revideálnom kellett.
  
  Először is attól féltem, hogy a Dark Passion Play album megjelenését követő turnék mintájára ezekre a számokra fog épülni a koncert, néhány régebbi dal csak amúgy „mutatóba” kerül majd elő. Ehhez képest kb. fele-fele arányban osztoztak meg az Anette-es és Tarjás szerzemények, ami szerintem összességében korrekt. Az előző érából a Dead To The World, The Siren, Wishmaster, Dead Boy´s Poem, Nemo, Dark Chest Of Wonders, Wish I Had An Angel, az új lemezről pedig a 7 Days To The Wolves, Amaranth, The Poet And The Pendulum, Escapist, Sahara kerültek elő. Mondjuk örültem volna még néhány korábbi szerzeménynek is, a klasszikussá vált első 3 klasszikus albumról, bár lehet hogy jobb, ha Anette mégsem próbálkozik ezekkel...
  El kell ismernem, hogy most élőben sütöttek az új számok is, a banda remek koncertes kiállása és a látványos, fényjátékos, pirotechnikás, stb. show is nagyot lendített a hangulaton. Ezen a fellépésen éreztem rá, hogy a friss számok igenis vannak olyan metalosak és élvezhetőek, mint a korábbi lemezek nótái. Tuomas mindig is kiváló dalszerző volt, rájöttem hogy a Dark Passion Play zeneileg semmiben sem marad el a többitől. Egyedül Anette Olzon az, aki továbbra sem illik bele a képbe, az egész kiállása és az énekteljesítménye is idegenként hatott Tuomas, Marco, Emppu és Jukka mellett. A srácok már összeszokott gépezetként működtek, akik pontosan tudják, mikor mit csinál a másik. Marco a konferálásokban és az énekrészekben is szerepet vállalt, Jukka, Emppu, és Tuomas pedig a hangszerükre koncentráltak, de nem felejtettek el mosolyokat szórni a nézőtér irányában sem.
  
  Annak legalább örültem, hogy Anette ezúttal nem holland tehenészlánynak öltözött, mint a magyarországi koncerten, most Tolminban inkább amolyan díszpicsa öltözetbe bújt, csillámos felsőben, miniszoknyában virított. Már csak az aranyozott táskácska hiányzott a válláról... Egyébként dögösen nézett ki, ezt kár lenne tagadni, de abszolút nem illett bele az összképbe. A kommentárjai, konferálásai, színpadi viselkedése is amolyan infantilis, ciki volt, én nagyon nem tudok naprendre térni afelett, hogy őt választották meg énekesnek. Én megértem amúgy, hogy nem akartak egy Tarja kópiát, illetve az új hanggal megújulni is szerettek volna, de ez olyannyira sikerült is, hogy Anette kb. mindentől távol áll, amiről a Nightwish szólt.
  
  Összességében azért mégis élveztem a koncertet. Tetszettek a régi számok, bár Anette hangja annyira idegenül hangzott bennük, hogy nagyon... Teljesen más értelmet kaptak ezáltal, és véleményem szerint nem jó értelemben. Az új dalokra sikerült most ráéreznem, de ezekkel kapcsolatban is azt érzem, ha Tarja hangjára írták volna, sokkal jobban betalálnának. Szóval én a srácok helyében kipenderíteném Anette-et, és keresnék valaki olyat, aki noha mégsem egy tipikus Tarja klón, de az operákon edzett hangjával mégse gyalázza meg a régi számokat.
  Így zárult az első nap mérlege, egy jó kis felvezetés az Alestorm-mal és a Keep Of Kalessin-nel, egy fergeteges thrash buli a Death Angel-lel, a death metal koronázatlan királyainak, a Kataklysm-nek a pusztítása, és egy látványos showelemekkel tarkított, összességében élvezetes Nightwish koncert. Jól indult a Metalcamp!

  Július 4 szombat
  
  Aztán a folytatás már egyre inkább elkeserítő volt, legalábbis ami az időjárást illeti. Az esőzések miatt nem volt az embernek végig bent lenni, megtekinteni ilyen-olyan koncerteket, új bandákat megismerni, hanem inkább az amúgy is várt kedvencekre korlátozódott az érdeklődés. Napközben is vagy a sátorban kellett agonizálni, vagy a városban egy kávézóban, pizzeriában, stb. kivárni a zuhatag végét.
  Szombaton a Hollenthon előadására tértünk vissza a fesztiválhelyszínre. A csapat monumentális, hangulatos zenéje viszonylag sok érdeklődőt vonzott, és élvezetes koncertet adtak. Én személy szerint annyira nem érdeklődök a munkásságuk iránt, nincs rám nagy hatással a csapat, de érdemes volt megtekinteni a produkciójukat.
  Hasonlókat tudok elmondani a Suidakra-ról, az ő nevükhöz is egy hangulatos buli fűződik, talán jobban meg is mozgatták a közönséget, mint a Hollenthon. Ahogy mostanság már boldog-boldogtalan, ők is megpróbálkoztak egy wall of death előidézésével, de szerintem az ő muzsikájukhoz nem igazán passzol ez. Nem számítottam nagy durranásra tőlük, de összességében mégis érdekes előadást láthattunk.
  
  Kissé sokat molyolt a beállással a német veterán thrasher gárda, a Sodom tagsága. Mint kiderült, a cuccaik nem érkeztek meg a repülővel, úgyhogy kénytelenek voltak kölcsön hangszereken játszani, ráadásul számos technikai probléma is sújtotta a gitáros Bernemann-t. Tartottam tőle, hogy a koncert rovására fog menni a sok akadály, de Angelripper-ék már rutinos öreg rókák ahhoz, hogy tudják, hogyan kell fenntartani a közönség érdeklődését.
  A Summer Nights fesztiválhoz képest a setlist is jobbnak tűnt, ezúttal is a Napalm In The Morning-gal indítottak, majd a a régebbi és újabb slágerekből szemezgetve az Outbreak Of Evil, Axis Of Evil, Sodomized, The Saw Is The Law, Remember The Fallen, Blasphemer, Agent Orange, Bombenhagel, illetve időkitöltésként a vicces Surfin´ Bird. Persze még jó néhány más számot is el tudtam volna képzelni, de az időbe ennyi fért bele.
  Tom Angelripper most talán egy hajszálnyival kevesebbet sztárolta magát, mint a Summer Nights-on, bár a gitárerősítő problémái miatt így is sok volt az üresjárat. De alapvetően jó hangulatban zúzta a talpalávalót Onkel Tom, Bernemann, és a T.A.N.K. pólós Bobby Schottkowski is jó hangulatban zakatolta végig a koncertet a dobok mögött. Ideje lenne már egy magyarországi, headliner koncertnek, ahol számos további csemegét is előhúzhatnának életművük kalapjából.
  
  Az időjárás továbbra sem kedvezett, ráadásul újabb bonyodalmak tetézték a napot. A Satyricon a rossz időjárási viszonyok miatt csak jelentősen késve tudott megérkezni Tolminba, így az esedékes koncertjük a program végére tolódott, tehát a Testament készülődhetett. Eléggé elhúzták a beállást, már lassan kezdett idegesítő lenni, hogy minden más banda el tudott készülni időre, de ők még mindig vacakoltak.
  De csak addig kellett várni, amíg fel nem hangzott az Over The Wall riffje, innentől már nem volt megállás. A bay area thrasher csapat óriási koncertet adott, a klasszikus felálláshoz természetesen a klasszikus számok dukáltak, így érthető, hogy a ´80-as évek szerzeményeire koncentrált a program.
  A The New Order, Practice What You Preach, The Preacher, Souls Of Black, Into The Pit közé becsúszott még a tavaly megjelent The Formation Of Damnation lemezről a More Than Meets The Eye és a The Formation Of Damnation, az ugyancsak zseniális The Gathering albumról pedig a D.N.R. és a 3 Days In Darkness. Meglepetésemre a fantasztikusan jó Burnt Offerings-et is előkapták, hatalmas élmény volt, mert ritkán játsszák élőben. A csodaszép The Legacy is terítékre került, a koncertet pedig a Disciples Of The Watch zárta.
  
  Elképesztően intenzív, zúzós, de mégis technikás thrash metal jellemzi a Testament-et, élőben is nagyon átjön ez a bődületes energia. Köszönhetően a nagydarab indiánus Chuck Billy-nek, aki thrash-es szövegdarálás mellett bivalybömböléshez hasonló üvöltéseivel rengeti a dobhártyákat, de a The Legacy dalban azt is megmutatja, hogy lágy melódiákat is képes elénekelni.
  A doboknál Paul Bostaph a csapat motorja, ő bármelyik bay area thrash zenekarban megállja a helyét (meg is fordult már szinte az összesben...). Egy thrash dobosnak úgy kell működnie, mint ő: tökéletesen érzi az ütemeket, és megvan az a zsigeri lüktetés a játékában, amely életet lehel a dalokba is. Emellett a pergőn és a cineken is képes bármilyen díszítésre.
  Alex Skolnick szintén legendás zenész, jazz-es kalandozásai után is tökéletesen prezentálja, milyen egy tökéletesen képzett thrash metal gitáros. Szólói szinte minden esetben a nóták csúcspontját jelentették. Eric Peterson nagy beleéléssel reszelte a ritmusgitár témákat, és olykor a vokálokba is besegített. Tökéletesen és precízen működő gépezet ők, akik nem csak a múltjukból élnek meg, hiszen újkori lemezeik is bivalyerős nótákkal vannak tele. Remek koncert volt, itt aztán kitombolhatta magát mindenki.
  
  A hosszas beállás után Testament-ék attól se voltak szívbajosak, hogy még egy kicsit ráhúzzanak az időrendjükre, ami azért meglehetősen bunkóság volt. Féltünk, hogy a soron következő Blind Guardian-ék isszák meg a levét, de ők olyan hamar felálltak, hogy szerencsére nem sérült a menetrend. A német power metal csapat varázslatos hangulatot teremtett. Az az elképesztő technikai fölény, amellyel kezelték a hangszereiket, valamint a csodálatos hangulatú, de a keménységet mégsem mellőző nótáik a magyarázat a sikereikre.
  Hazájukban, Németországban ők már élő legendák, de a világ többi részén is elismerés és tisztelet övezi a csapatot. Imaginations Through The Looking Glass című anyaguk a tökéletes koncert DVD-jük mintapéldája, ennek szellemét próbálták megidézni a koncertjükön, és bizony sikerült!
  A setlist a War Of Wrath, Time Stands Still (At The Iron Hill), Born In A Mourning Hall, Nightfall, The Script For My Requiem, Blood Tears, Fly, Turn The Page, Welcome To Dying, Valhalla, Sacred, And Then There Was Silence, Bard´s Song, This Will Never End, Imaginations From The Other Side, Mirror Mirror dalokból áll, az előadás és a hangulat tökéletes volt. A Valhalla dal refrénjét akárcsak a DVD-n, most is szinte végtelenítve skandálta a közönség, Hansi Kürsch meg is dicsérte a jelenlévőket. Ő egyébként nem az a színpadot ötvenszer körbefutós fajta, lassan, komótosan járt-kelt, eleresztett egy-egy félmosolyt, már szinte sznobnak is tűnhetett annak, aki nem ismeri. Talán egy kicsit rekedtebb volt a megszokottnál, de remekül vezényelte le a koncertet.
  
  Ahol minden szem elidőzött, az André Olbrich gitárjátéka volt, hiszen egyszerűen nem telt el olyan perc, ahol valamilyen virgonc szólót ne eresztett volna el. Szenzációsan játszott, Marcus Siepen-nel karöltve elsőrangú a gitárjátékot mutattak be. A többi tag is magas színvonalon teljesített, ők nem voltak az előtérbe tolva, de munkájuk nélkülözhetetlen a Blind Guardian-ben. Fantasztikus hangulatú, együtt éneklésektől és zúzásoktól sem mentes koncertet láthattunk a germán csapattól, nagyon jó lenne most már itthon is vendégül látni őket!
  A Belphegor koncertjére nem voltunk kíváncsiak, a hajnali 3 felé sorra kerülő Satyricont pedig ugyancsak nem vártuk meg. Láttuk már a Summer Nights fesztiválon az előadásukat, az igen jóra is sikeredett, abban a cikkben lehet olvasni róla, Satyr-t is mostanság jobban el tudnám képzelni Robbie Williams pótlékaként, szóval inkább mentünk aludni. Utólag nem is bántuk ezt a választást, mert állítólag talán csak fél órát ha játszott a csapat, nem is voltak túl jó hangulatban, amit a körülményeket figyelembe véve meg is értek.
  
  Július 5 vasárnap
  
  Ez a nap igen erősnek ígérkezett, de aki végig akarta tombolni a koncerteket, az maximum bőrig ázva, és agyig sarasan tehette meg. Mi a Legion Of The Damned előadásától kezdve kapcsolódtunk be a programba, vagyis rögtön egy bivalyerős thrash bulit láthattunk. Az utóbbi 1 évet tekintve ez a harmadik koncert, amit láttam tőlük, nagy meglepetésekkel nem szolgálnak, de egy ordas nagy zúzásra mindig számítani lehet tőlük.
  Egész sokat játszottak, a setlist-jükből a Werewolf Corpse, Death´s Head March, Bleed For Me, Sons Of Jackal, House Of Possession, Diabolist, Slaughtering The Pigs, Legion Of The Damned dalokra emlékszem. Nem egy túl változatos zenekar, mondjuk úgy, hogy szinte egy számot darálnak le újra és újra, szóval jó lenne néhány kevésbé tipikus, szokatlannak ható ötlet. Bár a figyelmet fenn tudták tartani végig, a nyakak edzésére tökéletesen jó volt a koncertjük, akinek pedig kedve volt, még egy wall of death-ben is részt vehetett.
  
  Nagyon vártam az amerikai Lamb Of God koncertjét, hiszen tengerentúli bandák viszonylag ritkán jutnak el hazánkba, a Lamb Of God pedig a mostanság eléggé pörgő amerikai modern thrash metal vonal egyik vezető csapata. Szóval látnom kellett ezt a koncertet.
  Nem is okozott csalódást a csapat, csak maga a hangzás, ugyanis a legtöbb fellépővel ellentétben a Lamb Of God-ot nem sikerült igazán jól megszólaltatni, túl zajos, kásás volt a hangzás, nem lehetett tisztán kivenni a témákat. Kár érte, mert a banda nagyot zúzott a színpadon.
  Természetesen a 2000 utáni kiadványaikról szemezgettek, a setlist megfelelő volt, név szerint az In Your Words, Set To Fail, Walk With Me In Hell, Hourglass, Now You´ve Got Something To Die For, Ruin, Dead Seeds, Laid To Rest, Contractor, Vigil, Redneck, Black Label dalokat játszották.
  A hangulatot sikerült megteremteni, Randy Blythe fáradhatatlanul rótta a köröket a színpadon, és hergelte a közönséget, amikor csak tudta. A többiek kevesebbet mozdultak el a helyükről, inkább túrtak becsülettel. A húros hangszerek birtoklói mellett Chris Adler dobost kell még megemlíteni, hihetetlen vehemenciával és ötletességgel játszott, kétségtelen, hogy az amerikai modern metal bandák dobosai között az egyik legképzettebb ő.
  A hangzásbeli problémák sajnos sokat rontottak a koncert élvezhetőségén, de mindezzel együtt nagyszerű, intenzív előadást láthattunk a Lamb Of God-tól. Remélem, hogy rövidesen ismét átruccannak az öreg kontinensre, és Kelet-Európa is jobban megismerheti őket.
  
  Az Amon Amarth tavalyi Metalcamp-es fellépése érdekes módon valahogy annyira nem ütött be, kicsit lélektelen rutinmunkának érzékeltem azt a produkciót. Akkor még nem jött ki az új Twilight Of The Thunder God lemez, azóta viszont tudjuk, hogy a 2008-as év egyik legerősebb metal kiadványa lett ez az alkotás, szóval most már mindenképp elvártam, hogy az új nótákkal felvértezve kiküszöbölik a tavalyi csorbát. És ez valóban így történt, az Amon Amarth bombasztikus koncertet adott, a Metalcamp egyik legnagyobb élménye volt, az biztos.
  Látványos, pirotechnikával dúsított, zúzós produkciót kaptunk, ahol Johann Hegg acsarkodó üvöltése mellett a fantasztikus gitármelódiák adják meg a zene sava-borsát. Számos tételt húztak elő az új albumról, aminek rendkívül örültem, de a korábbi alkotások közül is több ismert, és ritkábban játszott csemege is előkerült. A Twilight Of The Thunder God, Free Will Sacrifice, Asator, Runes To My Memory, Varyags Of Miklagaard, Live For The Kill, Guardians Of Asgaard, Where Is Your God, Pursuit Of Vikings, Thousand Years Of Opression, Victorious March, Cry Of The Blackbirds, Death In Fire tételekből álló setlist szerintem mindenkinek kielégítette az igényeit. Tűzvihar, lobogó hajak, remek kiállás mellé tökéletes hangzás párosult, és az idő rövidségére sem lehetett panaszkodni. Kiváló buli volt, ráadásul nem sokra rá az Amon Amarth a Rockmaraton fesztiválra is áthajózott, és a magyar rajongókat is igájukba hajtották.
  
  A változatosság kedvéért ezen a napon is kavarás volt a sorrendben, most a Dimmu Borgir-nak sikerült később megérkeznie, így ők kerültek a set végére, így a Deathstars állhatott neki a készülődésnek. Mivel ez a flitteres, csillámos gay-metal nagyon nem az esetem, sőt magát a Dimmu Borgirt sem volt kedvem kivárni (az ő munkásságuk is távol áll tőlem), így ezt a napot befejezettnek nyilvánítottam.

  Július 6 hétfő
  
  Hát ez se semmi nap volt... Már 17 óra előtt siettünk a fő színpadhoz, ugyanis a Vader játszott. Meglepő, hogy ez a nagy múltú banda ilyen korai időpontban kapott helyett, bár elmondható ez az utánuk következő, szintúgy legendás Destruction-ről is. Ezen a napon mindegyik zenekar megérdemelte volna a főzenekari státuszt, de végül is így alakult a sorrend, inkább örüljünk, hogy ennyi jó bandát látunk ma.
  A Vader tagság teljesen lecserélődött Peter körül, kíváncsi voltam, milyen kiállása van így a bandának. Nos, az kiderült, hogy jól válogatott Peter barátunk, az új csapat is rendesen odasújtott. Lengyel neveiket persze most se vállalja egyik se, így hát a kiejthetőbb beceneveik alapján lehet elmondani, hogy a srácok precízen darálták a programjukat. Vogg végigheadbang-elte a koncertet, és a szólók terén is besegített, bár a java részét Peter játszotta. A kopaszodó Reyash kimérten szállította a basszustémákat, a doboknál pedig Paul méltó utódnak bizonyult Doc-hoz és Daray-hoz mérve is. Nem tűnt hosszúnak a koncertjük, pár újabb és régebbi szerzemény (a Xeper, Lead Us, Carnal, Silent Empire dalokra emlékszem), aztán se szó se beszéd, levonultak a színpadról. A közönség hüledezve, kicsit csalódottan kezdte tudomásul venni, hogy ennyi volt a Vader koncertje, de ekkor még visszatért egy ráadásra, a This Is War-ra a csapat. Nem éreztem, hogy annyira jó hangulatban lett volna Peter, de korrekt koncertet adtak.
  
  Régóta vártam már, hogy élőben is láthassam a Destruction-t, a nagy germán thrash titánok közül eddig ők voltak az egyedüliek, akiknek még nem tomboltam végig a koncertjét. Szerencsére az idei Metalcamp-en úgy jött ki a lépés, hogy titántársaik, a Kreator és a Sodom is a fellépőgárdát gazdagítja, szóval ez igencsak kellemes társaság volt így.
  A Destruction sem tudott teljesen kibontakozni, tőlük is el tudtam volna még viselni minimum további fél óra játékidőt, de a programba így is beválogatták a legismertebb számaikat. A Curse The Gods-zal kezdtek, majd jött a Bestial Devastation, utána pedig váltakozva a régebbi klasszikusok és újabb szerzemények közül a Nailed To The Cross, Devolution, Metal Discharge, Mad Butcher, Thrash Till Death, The Butcher Strikes Back. Ekkor (meglepő módon) éppen erős napsütés kényeztette a Metalcamp látogatóit, de a bólogatás, pogózás így is nagyüzemben ment a zakatolós ütemekre. Se a Vader, se a Destruction koncertjén nem voltak olyan bődületesen sokan, amennyit ezek a bandák megérdemelnének, talán ha headliner szerepben lettek volna, akkor többen a színpad elé fáradnak. Mindenesetre Schmier, Mike és Marc nem sajnálkoztak emiatt, hanem mellébeszélések nélkül, kíméletlenül szállították a rájuk jellemző, szikár thrash témákat. Jó koncertet adott a Destruction, így már végre őket is kipipálhattam, de azért jó lenne egy hosszabb programmal is megtekinteni őket valamikor.
  
  A brit DragonForce egyre nagyobb ismertségre tesz szert. Sokan ezt nem nézik jó szemmel, komolytalan, bohóc brigádnak tartják őket. Abba nem lehetne belekötni, hogy a zenészek fölényes technikai tudással rendelkeznek, Herman Li és Sam Totman félelmetesen képzett gitárosok, ZP Theart kiváló kvalitású énekes, ők a fő motorjai a csapatnak. A színpadi kiállásuk már képezheti vita tárgyát, elfogadom, hogy sokaknak nem tetszik az a bohóckodás amit leművelnek. Én valahogy úgy érzem, hogy ők az újkori Helloween, akik viszont tényleg viccesek és jópofák, legalábbis számomra nem hatnak fárasztóan, mint mondjuk olykor Andi Deris-ék vagy Tobias Sammet. A koncerten is megtapasztalhattuk, hogy ezeknek a srácoknak tényleg nincs ki a négy kereke, folyamatosan ment a bohóckodás, egymás ugratása és kifigurázása. Tehát számomra azért szimpatikusak, mert saját magukat sem átallanak kifigurázni, ez a fajta lazaság sok más bandának is jól állna, akik ezzel szemben... Mindegy.
  
  Hasonló setlist-el jelentkeztek, mint év elején a magyarországi koncerten, négy nagylemezük legtechnikásabb anyagait szedték elő, mint az Operation Ground And Pound, Heroes Of Our Time, Valley Of The Damned, vagy a mindenki által ismert Through The Fire And Flames. A banda ezúttal is úgy viselkedett a színpadon, mintha egy maroknyi kényszerzubbonyos őrültet engedtek volna szabadon. A két gitáros minden alkalmat megragadott, hogy ugorjanak egyet a pódiumról, kifigurázták parodizálták egymást és a dalokat is, de persze alapvetően a szuperszónikus sebességű szólóikra koncentráltak. A bohóckodásba besegített néha Frédéric Leclercq és ZP Theart is, a billentyűs Vadim-ról pedig egy külön esettanulmányban kellene értekezni, jó pénzt fizetnének érte a pszichiáterek... Ukrán barátunk félig zöldre festett frizurával, és irritálóan rikító-zöld, bokavillantós csőnadrágban lépett színpadra, és egy percig nem tudott nyugton maradni. Szaladgált, ugrált, fetrengett a földön, teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett. Viszont a közönséget mindig meg tudta nevettetni, és hát ez is volt a cél. Ez a koncert is meggyőző volt a csapattól, akármennyire is viccesek és lazák, a dalszerzést kőkeményen veszik, és ennek meg is van az eredménye. Rengeteg rajongó és érdeklődő összegyűlt, és szerintem mindenki jó élményekkel távozott.
  
  A DragonForce koncertje után maradt nagy vigyorokat rögtön ledorongolta a Hatebreed, az amerikai hardcore, illetve újabban már inkább thrashcore legsúlyosabb és legjobb csapata nem viccel. Már nagyon vártam ezt a koncertet, a magyarországi A38-as bulijukat sajnos kihagytam, a szép(?)emlékű Slipknot-os Sport szigetes koncert pedig már igen régen volt. Azóta még profibbá és kíméletlenebbé vált a csapat, kijött néhány ordas lemezük, szóval egy betonkemény bulit vártam tőlük. Nem is csalódtam.
  A színpadról mindenhonnan a For The Lions című feldolgozáslemez borítója vicsorgott felénk, ennek ellenére erről a kiadványról nem játszottak, csak a Black Flag feldolgozás került elő, de arról még később. Egyelőre a 2000 utáni lemezekről válogattak, amelyek talán még metalosabbak, thrash-esebbek a korai, vérbeli hardcore-os alkotásaiknál, de megmondom őszintén, a sok brutális, technikás, stb. death/thrash/black metal banda közül a kőegyszerű Hatebreed az számomra, akiknél súlyosabbat, brutálisabbat még nem hallottam. Komolyan, az ember úgy érzi magát, mint akit egy bálnaf.szal nyomnának agyon...
  
  Ha nem is a legtisztábban, de kellően súlyosan szólalt meg a banda, iszonyatos tombolás kezdődött a nézőtéren a Doomsayer, Perseverance, To The Threshold, Last Breath, Live For This, Defeatist, Beholder Of Justice, Never Let It Die, Destroy Everything dalokra, illetve a Tear It Down és Straight To Your Face párosra, amelyhez kellemes emlékeink fűződtek a tavalyi Metalcamp-es út során, hehe...! Még egy vadiúj számot is elővett a csapat, amely a Pollution Of The Soul címet viseli. Kell egyáltalán mondanom, hogy igencsak várom az új lemezt...? A tökéletes frontembert megtestesítő Jamey Jasta (tudtátok egyébként, hogy a rendes neve James Shanahan?) hiba nélkül kommandírozta a csapatot és a közönséget, egyetlen intésére és ordítására több száz kéz lendült a magasba. A Hatebreed sosem kispályázott, Jamey most is tanújelét adta ennek. Kérte a közönséget, hogy tegyük egészen emlékezetessé ezt a fellépést, és a Black Flag feldolgozás számára egy óriási circle pit-et akar látni, mégpedig egészen a keverőpultig, sőt akörül! Ezt meg is cselekedték a jelenlévők, az óriási sárban bokáig süllyedve hatalmas rohangálás kezdődött, szinte kiürült a nézőtér, mindenki a keverőpultot kezdte el kerülgetni egy óriási circle pit keretében. Valami elképesztő jelenet volt ez! Jamey a „legendary!” szót használta, és igaza van, ezt nem fogom egyhamar elfelejteni...! A végére még az I Will Be Heared-et végigüvöltözte mindenki a zenekarral, aztán véget ért a koncert.
  
  Fantasztikus élmény volt, ez a csapat mindent letarol akár élőben, akár lemezen. Jamey-t már elégszer méltattam, de zenésztársairól is csak jókat lehet elmondani. A basszusgitáros Chris Beattie és a gitáros Frank Novinec kérlelhetetlenül döngették a súlyos témákat, nagy bólogatások közepette. Matt Byrne megbízható tag a dobok mögött, bár nem a technikás játékáról híres, a súlyos pakolások miatt ő is a csapat motorjai közé tartozik. Ráadásul úgy érzem, technikailag is több van benne, mint amit a Hatebreed zenéje megkíván, talán a következő lemezen hallhatunk tőle pár érdekességet. Nekem személy szerint hiányzott a színpadképről a brutálitást megtestesítő Sean Martin gitáros, aki a csordavokálokban is hallatta az üvöltéseit. Igaz, az alapítótag Wayne Lozinak érkezett vissza, ő nem mondható egy nagy darab embernek, de zeneileg mindig egy hullámhosszon volt a többiekkel. A Hatebreed jött, látott, és rombolt.
  
  Tudom, hogy sokakat totális mértékben elkapott a Down láz (pláne a budapesti koncert után), de őszintén szólva nekem igazából sosem ütött be igazán a munkásságuk. Tudom-tudom, Phil Anselmo egy legenda, és persze a csapat többi tagja is, de zeneileg ez mégsem az én világom. A Pantera persze nagyon is az, de a Down nekem mégsem ugyanazt adja. Hülyék azok, akik azt mondják, hogy a Pantera egyenesági folytatása a Down.
  Dilemmát okozott, hogy a tehetséges ifjú amerikai thrash banda, a Warbringer egy időben lépett fel a Down-nal a kisszínpadon. Úgy voltam vele, hogya Down koncertjét nézem végig, mégis látni kell őket egyszer élőben. Aztán kiderült, hogy a Warbringer már jóval hamarabb elkezdődik (vagy csak a nagyszínpad programjában volt csúszás), így inkább azt a koncertet tomboltam végig, és a thrasherek végeztével néztem vissza a Down-ra, így kb. a felét még annak is végignézhettem. De továbbra is azt érzem, hogy nem nekem találták ki ezt a zenét, magabiztos dalszerzői fölény ide, különleges hangulat oda. Sokan végigtombolták az előadásukat, Anselmo elégedett volt a közönséggel.
  
  A Warbringer viszont nagy vehemenciával csapott a húrok közé, maximális fordulatszámon pörögtek a fiatal srácok. A két nagylemez, a War Without End és a Walking Into Nightmares nótáit reszelték, mint a Total War, Shoot To Kill, Living In A Whirlwind, Prey For Death, Abandoned By Time, Jackal. John Kevill teljesen mániákusan acsarkodott a színpadon, nem csak a dalszövegekben, hanem a közönség fanatizálásában is. Minden módon próbálta rávenni az embereket a tombolásra, és sikerrel is járt. Mondjuk már túlzásba vitte a rikácsolást, engem már kezdett idegesíteni. A zene viszont nem, az utóbbi évek nagy thrash metal felfedezettjei ezen a koncerten is bizonyították, hogy még nagy jövő áll előttük.
  
  Július 7 kedd
  
  Hopp, ez már az utolsó koncertes nap! Mennyi jó buli volt eddig, és még van hátra néhány. Ekkora viszont már mindenki egyre jobban besokallt az óriási sártengertől, és a folyamatosan szakadó esőtől. A fesztiválozók kedvetlenül mászkáltak fűzőig sáros bakancsban, összeázott hajjal és ruhában, vagy a sátorban gubbasztottak, és tervezgették, vajon hogyan jutnak ki ebből a sártömegből. Vagy csak vedeltek és dajdajoztak folyamatosan, és tettek az egészre...
  Ezen a napon olyannyira esett az eső, hogy még délután is a sátorhoz szegezte a legtöbbeket a zuhé. Igaz, csak estefelé voltak olyan koncertek, amik érdekeltek, szóval nem csináltam nagy ügyet belőle, hogy a Sons Of Seasons, Extrema, Mystic Prophecy, Die Apokalyptischen Reiter, My Dying Bride koncertjéről lemaradtam. Utóbbi rajongóinak kedvéért azért hozzáteszem, hogy a set a Fall With Me, Bring Me Victory, From Darkest Skies, And I Walk With Them, Turn Loose The Swans, She Is The Dark, The Cry Of Mankind, My Body A Funeral nótákból állt.
  
  Az Edguy volt az első, akiknél már alábbhagyott az eső, így már volt értelme bemenni. Nem különösebben szívügyem a brigád, de hangulatos bulik fűződnek a nevükhöz, amikor nem marháskodják el túlzottan. Az új Tinnitus Sanctus-t egyöntetűen gyengébb eresztésnek tartja mindenki, bár az a néhány szám, amit előhúztak róla, egész rendben volt. Igyekeztek az ismertebb nótákra szorítkozni, volt többek között a Lavatory Love Machine, Superheroes, Tears Of A Mandrake, Mysteria, King Of Fools. A Mysteria-nál benne volt a pakliban, hogy akárcsak a lemezen, a Kreator-ös Mille Petrozza is megjelenik a színen egy kis együttműködésre (Tobias Sammet-tel ugyanis országos cimborák), de végül kimaradt ez a ziccer. Tobias megint sok sületlenséget magyarázott össze-vissza, az égieket is befenyítette az eső miatt, amivel végül is hangulatot teremtett, de annyira azért nem volt vicces, mint ahogy azt ő gondolta. Felix Bohnke dobost is többször szívatta a koncert alatt, biztos nagyon örült neki... A többiek, Jens Ludwig, Dirk Sauer, és Tobias Exxel megbízhatóan végezték a dolgukat, és a kórusokban is mindig számítani lehetett rájuk. Jó volt a koncert, kifejezett panasz nem lehet rá, de semmi különleges.
  
  Akárcsak a Summer Nights fesztiválon, itt is a Kreator volt a záróbanda. Ez pedig azt jelenti, hogy innentől kő kövön nem marad. Mille Petrozza-ék felépítették a látványos színpadképüket, bár most a kivetítőt nem középen helyezték el, hanem két oldalt, a hivatalos kivetítőkön futottak a videók. Ez kicsit megosztotta a figyelmet, de a germán thrash brigád ezúttal is hengerelt. Ebben az évben ez a 3. Kreator koncertem, szóval nagy meglepetés nem ért a Hordes Of Chaos, Phobia, Betrayer, Extreme Aggression, Pleasure To Kill, Terrible Certainty, Voices Of The Dead, Coma Of Souls, Enemy Of God, Destroy What Destroys You, Violent Revolution, Amok Run, Warcurse, Flag Of Hate, Tormentor dalokkal, de persze nem is kérdés, hogy harmadszor is előkerült a léggitár és a vad headbang-elés. Nem volt tömve a nézőtér, az elmúlt napok viszontagságai miatt kicsit fásult is volt a közönség, de a lelkesedésben így sem volt hiány. Mille pedig különösen ért ahhoz, hogyan tüzelje fel a rajongókat a hisztérikus kommentárjaival. Mindegyik szám tökéletes választás volt, viszonylag jól is szólt a koncert, szóval még így a feszt végére tombolhattunk egy nagyot a Kreator-rel. Ők nem tudnak hibázni, ez a fellépés tökéletes zárása volt a Metalcamp fesztiválnak.
  
  No és hogy fogunk hazajutni? Másnap már inkább ez a kérdés foglalkoztatott mindenkit. Az óriási sártenger áthatolhatatlannak látszott, az autók kíméletlenül elakadtak. Traktorokkal és dzsipekkel siettek a fesztiválozók segítségére a helyiek, és potom 10 euró fejében ki is vontatták. Számoljunk csak: ha csak 10 autót kivontatnak egy órában, az már 100 euró. És hát tömve volt az egész fesztivál, a legtöbb kocsi meg kizárt, hogy a saját kerekein elhagyja a területet, a lakóautók meg pláne... Szóval nem volt rossz biznisz idén ez a Metalcamp nekik, talán így már jövőre is szívesen fogadják a feketébe öltözött, hosszú hajú, bakancsos tömegeket (bár a helyiek jellemzően amúgy sem sápítoznak a sok metalos dominanciája ellen, valószínűleg rájöttek, hogy ennek a pár napnak a bevételéből élnek az év további részében...). Szerencsére mi ügyesek voltunk, addig taktikáztunk és dózeroltuk a sarat, hogy nagy lendülettel és padlógázzal sikerült kievickélni a legzűrösebb részekről, onnantól pedig már gyerekjáték volt. Legalább 10 eurót megspóroltunk.
  
  Sajnos felemás érzésekkel utaztunk hazafelé, és ezzel gyanítom, hogy mások is így voltak. A fellépőgárda telitalálat volt, jobbat elképzelni sem lehetett volna. De az örökös esőzés és a vállalhatatlanná vált sártenger olyan kihívások elé állították a szervezőket, amiken nem voltak képesek úrrá lenni. Amúgy a kezdetektől fogva egyre profibb a Metalcamp szervezés, sajnos ez most így jött össze, remélem a rendezők tanultak az idei esetből, és jövőre felkészültebbek lesznek a természeti csapások ellen. Remélem 2010-ben is hasonlóan jó programmal kedveskedik majd nekünk Tolmin, és akkor végre tényleg átélhetjük az igazi Metalcamp hangulatot.


Kulcsszavak:
  alestorm     keep of kalessin     death angel     kataklysm     nightwish     tarja     hollenthon     suidakra     sodom     satyricon     testament     blind guardian     legion of the damned     lamb of god     amon amarth     dimmu borgir     deathstars     vader     destruction     dragonforce     hatebreed     down     anselmo     warbringer     edguy     kreator 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Metalcamp

 kapcsolódó előadók: 

Satyricon (NOR)
Anselmo Crew

 kapcsolódó cikkek: 

K.K. Downing csődben: már 136 Judas Priest szerzeményének jogdíját árulja

Az Appetite For Destruction bónuszokkal telepakolt újrakiadását takarta a rejtélyes hirdetés

Tarja + Stratovarius a Barba Negra Music Clubban

Kataklysm és Hyporcisy közös koncert a Barba Negrában

Kataklysm: az első dal az új albumról
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Ensiferum, Ex Deo
A jó, a rossz és az Ugly Kid Joe
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies
An Evening with Machine Head 2018
Királyi portya Budapesten - Royal Hunt
Első napsugarak Brazíliából - Angra
Metallica, Kvelertak
Dark Tranquillity, Equilibrium
Trivium, Power Trip, Venom Prison
Therion - The new metal opera: Beloved Antichrist
Satyricon, Suicidal Angels
Orphaned Land, Lunarsea, Subterranean Masquerade
Rhapsody, Beast In Black, Scarlet Aura
 kapcsolódó fotók: 

Keep of Kalessin (NOR) - 2009. január 26. Diesel

Tarja Turunen (FIN) - 2009. június 20., Petőfi Csarnok - Summer Storm 2009

Satyricon (N) - 2009. augusztus 10-16., Sziget Fesztivál 2009

Deathstars (S) - 2009. augusztus 10-16., Sziget Fesztivál 2009

Down (USA) - 2009. június 23. Petőfi Csarnok
 kiemelt 
Jethro Tull 50th Anniversary - Tour Budapest 2019
  
Idén volt éppen 50 éve, hogy 1968

Rockmaraton a Szalki-szigeten
Nazareth: 50-es jubileum az A38-on
Uriah Heep az Akvarium Klubban
Megint Budapesten az Exodus
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (1)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 rosario dawson    máté bence    tony soprano    moby    nightwish    keleti nyugalom    kovács attila    the konincks    surface festival    pearl jam    evanescence    alcest    bonecrusher    asphyx    tony iommy    jim carrey    coen    monolith    adam young    profane omen    karinthy frigyes    tales of evening    novarock 2012    fred durst    inferia  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!