beszámoló [koncert]  2009. július 29. szerda   14:52

nincsen hozzászólás

  Tényleg az új Black Sabbath akar lenni az Arctic Monkeys? Az elmúlt hónapok fő híre a sheffieldi zenekarral kapcsolatban az volt, hogy új albumuk producerének, a Kyuss-szal, és a Queens of the Stone Age-dzsel a stoner-rock trónját elfoglaló Josh Homme-ot kérték fel. Ha ez még nem lett volna intő jel, akkor azt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a tagok hosszú hajat növesztettek, és egyikük Black Sabbath pólóban fotóztatta magát! A brit indie szcéna zászlóvivő bandája hátat fordít az angol beat gyökereknek? Mi lesz a szűk nadrágokkal, és az itthoni indie bulikkal, ahol az I Bet You Look Good On The Dancefloor, még mindig aktuális? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a bécsi Arena-ban , ahova Alex Turnerék nyári európai turnéjuk keretében látogattak el.
  
  Félreértés ne essék, cirka 4 éve, én is ugyanúgy odavoltam a fentebb említett dalért, meg úgy nagyjából az egész debütáló lemezért. A 2007-es második Favourite Worst Nightmare méginkább tetszett, sőt az is kiderült, hogy ebbe a zenekarba azért lényegesen több tehetség szorult, mint kor-, és stílustársaikéba (The Kooks, Razorlight, Kaiser Chiefs). Bizonyítékot vártam tehát élőben is erre a tehetségre, hogy végleg eldőljön bennem a kérdés, vajon fontos együttese-e ennek az évtizednek az Arctic Monkeys, vagy csak egy divathullám feledhető képviselőiként emlékezhetünk majd rájuk.
  
  Az Arena szabadtéri színpada szinte tökéletes helyszínnek bizonyult. Itt abszolút megmarad a klubkoncert hangulat, hiszen nem férnek be olyan sokan (kb. 3000 ember), mégsem kell a tetőről csöpögő izzadságtól tartani. Még mielőtt elfoglaltuk volna helyünket a nézőtéren, gyors pillantást vetettünk a merch-pultra, ahol aztán arra lehettünk figyelmesek, hogy pár magyar rendkívüli szellemes módon, azon élcelődött, hogy ezek (értsd osztrákok) úgysem értenek semmit, és ezt a gondolatmenetet egy hangos kurva anyátok!-kal zárták le. Pechük volt, mi értettük.
  Négy nap Volt fesztivál után társammal inkább a nyugodtabb hátsóbb régiót választottuk a nézőtéren, innen is mindent tökéletesen láthattunk. Bár kicsit kétségbe estem, amikor megjelent mellettem egy 30-as osztrák informatikus, aki negyedórán át fényképezte a holdat, a vigyázállásból és fapofából pedig csak akkor engedett fel, amikor a warm-up során elhangzott egy Interpol szám.
  
  Néhány Ottakringer-rel később aztán végre színpadra lépett, az erre az alkalomra az előzenekari szerepet betöltő The Kills. Számomra külön öröm volt az ő szerepeltetésük, ám koncertjük sajnos csalódást okozott. Tipikusan a rossz időben, rossz helyen, előadott műsor volt ez. Az még csak hagyján, hogy gyalázatosan halkan szóltak (bár lehet hogy az előző napi, soproni Art Bruthoz képest volt ez halk koncert), de a közönség is teljesen hidegen fogadta a kéttagú bandát. Eljátszották az összes fontos szerzeményüket, Alison Mosshart is elég szexi volt, ahogy az tőle elvárható, de a műsor felénél ők is belátták, ebbe a fellépésbe kár több energiát fektetni az épphogycsak elegendőnél.
  
  Az Arctic Monkeys azonban mindjárt az elején felszámolta minden csalódottságomat. Pofátlan módon, egy az eddigi életművükbe nehezen beilleszthető új dallal kezdtek, a másfél perces Pretty Visitors-szal, ami aztán rendesen kétségek között hagyta az egybegyűlteket. A zenekar mintha a 70-es évekből lépett volna elő: farmerdzsekik, hosszú, középen elválasztott frizurák, és a tetejébe, még egy zsíros, hosszú riff. Szóval első blikkre igaznak tűntek az előzetes híresztelések. Sokáig azonban ez maradt az egyetlen meglepő mozzanat a koncerten. A következő percekben sorban jöttek a lendületes szerzemények, főként a második albumról. Érezhető, a zenekar is inkább a Favourite Worst Nightmare-t preferálja, az első LP, a Whatever People Says I Am, Thats What Im Not inkább csak arra volt jó, hogy felcsillantsa a lehetséges potenciált a négy pattanásos suhanc zenéjében. A pattanások azóta eltűntek, és a szigetország talán legnagyobb nemzedéki hőse, Alex Turner profihoz illő rezzenéstelen arccal vezeti elő csipkelődő, kifejezetten színvonalas szövegeit.

  Apropó szövegek: ha már a kortársakkal szemben szerzett tehetségbeli előny fentebb szóba került, meg kell jegyezni, a legnagyobb különbség az Arctic Monkeys javára, hogy Turner szövegei valóban példaképeihez (Jarvis Cocker, Mike Skinner) méltóak, nagy szó ez olyankor, amikor ilyen refrént hallok úton-útfélen, hogy Are We Human, Or Are We Dancers?.
  
  De visszatérve a koncerten történtekhez, szerencsére a közönség a Brianstorm alatt már végre megfelelően heves hangulatba kerül, főleg az első sorokban masszívan tomboló junge österreichische indie gruppénak köszönhetően. Egész koncert alatt egyetlen lassú szám hangzik csak el (Only Ones Who Know), ezelőtt le is kell csendesíteni a visítozó első sort ( Calm Down For a Minute, Please!).Nem irigylem azokat, akik mondjuk WC-re sietnének egy lehetséges akusztikus műsorrész alatt, de szerencsére nincs összeborulós, telefonnal világítós rész, rosszul is állna ez ennek az együttesnek.
  
  A koncert felétől egyre sűrűbben kerülnek terítékre az új album dalai, elsőként az első kislemeznek választott Crying Lightning, ami ugyancsak felvillant valamit a lehetséges új irányvonalból. Ezen kívül még három új szerzeményt játszanak el, de a Potion Approaching, a Dangerous Animals, és a Secret Door kevesebb újdonságot hordoz magában. Ettől függetlenül, első hallásra mindegyik ígéretesnek tűnik, főként a koncertzáró Secret Door, amely az Arctic Monkeys középtempós dalainak sorát folytatja. Azt már az előző album, és a mellék projektként működő The Last Shadow Puppets is bebizonyította, hogy Alex Turner akkor tud igazán emlékezeteset villantani, ha kicsit visszavesz a tempóból, és nem feltétlenül sodró lendületű indie-himnuszt akar írni. A koncert végéhez közeledve kerülnek elő, ezek a finomabb, de összetettebb dalok, Leave Before The Lights Came On, Do Me A Favour, és a ráadás egyetlen száma, a 505, ami szimplán a legjobb dolog amit eddig ez az együttes eddig elkövetett.
  
  Fontos tanulsága még ennek a fellépésnek, hogy az is megmutatkozott, hogy az Arctic Monkeys másik alappillére Matt Helders. Az ő dobjátéka csak most élőben tűnt fel igazán. Vitathatatlan, hogy neki is nagyban köszönhető, hogy ez az együttes nem szürkült el. Mindig van egy aprócska csavar a játékában, ami különlegesebbé, ezáltal megjegyezhetőbbé teszi a majmok dalait.
  A másfél óránál egy perccel sem játszanak többet, az Arctic Monkeys már kilépett a tinédszerkorszakából, és felnőtt produkcióvá nőtte ki magát. Felnőtt produkción itt tökéletes hangzást, jól felépített setlistet, és kevés mellébeszélést értek. Igaz, ezáltal a fiatalos báj, és a spontanitás tűnt el, de nem maradhat mindenki örökké tinédszer, ez talán csak Eddie Argosnak sikerülhet.
  Az is egyértelművé vált, hogy az augusztus 24-én megjelenő Humbug nem stoner-lemez lesz.
  Ennek ellenére úgy tűnik, az Arctic Monkeys tudott váltani az eddig bevált recepthez képest, és újragondolta saját zenei alapjait. Az csak külön dicséretes, hogy szembe mennek az árral, ami napjaink popzenéjében a 80-as éveket, és a szintetizátor előtérbe kerülését jelenti.
  Ha igazán kúlnak akarsz tűnni a következő teszkódiszkón, keresd elő apád ruhásszekrényéből a farmerdzsekit, és míg felöltözöl, hallgasd meg a War Pigs-et!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: