beszámoló [fesztivál] 2009. július 27. hétfő 15:19
nincsen hozzászólás
szerző: KKVolt fesztivál 3-4. nap 2009. július 1-4., Sopron, Lővér Kemping
Brazil metal, Francia techno, magyar eklektika, Art Brut vs. a Sátán maga: Volt 2009, folytatása következik.
3. nap
Korábban már volt szó arról, hogy mennyire kuszán alakult a nagyszínpad műsora, de talán annyira, mint pénteken, egyik nap sem volt rossz a helyzet. Ekkor viszont nagyon. Hozzá kell tenni, hogy ez a nap produkálta talán a leggyengébb felhozatalt is, de ez még így is kevés magyarázat. Sajnos nem maradt meg költői kérdésnek, hogy hogyan léphet fel hét órán belül a Beatrice, a Freestylers, Laurent Garnier, a Sepultura és a Tankcsapda egy színpadon, ennek ellenére válaszunk nincs. A végeredmény végül az lett, hogy leginkább hazai zenekarok kisszínpados produkciói győzedelmeskedtek és csábították magukhoz a nézőket a nagyszínpados külföldi előadóktól.
Talán megbocsátható, de a fenti program felépítésre (másról nem szólva) való tekintettel inkább hanyagoltam a Beatrice nagyszínpados produkcióját és kapásból a Sepulturával indítottam. Nem hiszem, hogy különösebb szükség lenne a bemutatásukra és azt sem értem, hogy arra még mindig miért van, hogy a Max Cavalera utáni életművűket mosdatni kelljen. Különösen az az érthetetlen, hogy erről a zenekarról így beszélünk, (Max) Cavalera után, miközben az új énekes Derrick Green már több mint tíz éve a banda tagja. Pont az ilyen hozzáállás miatt fáztam nagyon a koncerttől, hiszen, délután fél hatkor úgy, hogy a Freestylers követi őket (és nem valami torokszaggató banda), nem tűntek különösebben közönség csalogató fogásnak. Végül, feleslegesnek bizonyult az aggodalom, a nézőtér egyik fele (szellősen ugyan, de) megtelt és a másik oldalon is voltak annyian, hogy ne legyen vállalhatatlanul kínos a helyzet. A bitang erős nyitány után sem veszítettek semmit a lendületből, maximum szándékosan, mikor Derrick Green visszavett kicsit az ugrálással egybekötött ordításból, majd szelíd óriássá változott és Louis Armstrongként énekelt egy rövidet. A programot nagyjából fele-fele arányban alkották a régi (Arise, Territory, Refuse / Resist, Roots Bloody Roots) és az új(abb) (Moloko Mesto, What I Do!...) számok. Utálom ezt mondani, de tényleg nagyon együtt vannak most a zenészek, emellett tele vannak erővel, egyszerűen jó volt nézni őket, ennyi.
Ezután gyorsan menekülőre fogtam és meglestem, mit művelnek a Fiáth-nővérek, azaz a Ludditák, egy sátorral odébb. A két lány műsora megbízható ökörködés és akármennyire röstellem, ha meghallom őket, nem bírok nem Chip és Dale-re gondolni. Nem csak a hangjuk az, ami ezt okozza, ahogy a színpadon pattognak vigyorogva, tényleg olyanok, mint valami rajzfilm hip-hop banda. Ami elég jónak számít nálam, és nemcsak a hazai hip-hop kínálatot elnézve. Kicsit fáradtnak tűntek, de (pont jókor) volt No Feng Shui, úgyhogy még mindig rendben vagyunk.
Az a sors jutott nekem, hogy Lovasi András hangjával nagyon nehezen (többnyire sehogy sem) bírok kibékülni, ami gondolom, mindenkit legalább annyira megvisel, mint engem szokott. Ezen felbuzdulva el is látogattam a Kiscsillag koncertre, ami azon kívül, hogy (tényleg) rengeteg embert vonzott, (komolyan) összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az előző esti Kispál és a borz produkció. Ha megpróbálok elvonatkoztatni a Lovasi hangjáról fentebb megfogalmazottaktól, akkor én is belátom, hogy ebben a bandában (most még) van kraft és azt is, hogy ez egy nagyon is működőképes dolog.
De sajnos nem nálam, ahogy az őket követő Irie Maffia sem (pedig).
Így, két színpad közt várakozva néztem, felváltva az Irie Maffia és a Tankcsapda beállását. Előbbieknek elég nehézkesen sikerült színpadképessé válni, ennek oka lehet, hogy tényleg nagyon sokan vannak. Ezután viszont, nem túl meglepő módon, el is kezdtek zenélni, ami minden próbálkozásom ellenére, most sem tudott meggyőzni. Túlzsúfolt és nehézkes nekem, mindig azt érzem velük kapcsolatban, hogy sokkal több féle dolgot akarnak belerakni egy számba, mint amit az képes elbírni. Ettől pedig, ez az amúgy a létező leglazább stílusokból összepakolt muzsika, fárasztóvá és megterhelővé válik. Olyan, mint a cukorkákkal duzzadásig telepakolt (szülinapi) zsák, ami robban, mikor a gyerekek szétütik, csak itt nincs senki, aki csökkenteni akarná a cukorka-nyomást.
A Tankcsapda név az aznapi felhozatal fényében különösen jól csengett, (az összes közelmúltban elkövetett tettük ellenére,) legalábbis a nagyszínpad előtt megjelentek számából erre következtettem. Sejtettem, hogy nem lesz egy egyszerű menet ez a buli, de a dicső múltba kapaszkodva, azért bizakodtam. Ez a bizalom akkor kezdett először meginogni, mikor a környezetemben lévő (jobb és bal oldalamon álló) apukák az első taktusnál a nyakukba kapták három éves(nek látszó) gyermeküket és velük együtt kezdtek tombolni. Aztán meg ott volt szegény Lukács Laci, aki lehet, hogy kicsit sok szelet kapott a gépből, mert minden konferálása annyira esetlenre sikeredett, hogy az a bizonyos költőnek titulálás még az eddigieknél is valóságtól távolibbnak tűnt. Ráadásul nem csak a színpadon tombolt a szél, így rettenetesen hullámzó lett a hangzás is. Pont, ahogy a műsor. Annak ellenére, hogy a már megszokott pózokon kívül nem erőltettek újabbakat és hogy az ünneplésre való tekintettel játszottak jó számokat (Gyűrd össze a lepedőt, Voltam már bajban, A legjobb méreg) olyan volt a műsor, mintha csak új dalok szólnának, nyomát nem láttam annak a Tankcsapdának, amit jó lett volna nézni. Ráadásul nem nagyon tudtam mit kezdeni az apukákkal sem, akik gyerekkel a nyakban énekelték a Szextárgy szövegét és nem csak azért, mert ez már tényleg olyan volt, mint egy rossz vicc. Nem tetszett, az Ez az a ház pedig el is üldözött, ennek ellenére nem vették el a kedvem véglegesen maguktól, nem a koncert miatt, de (érthetetlen módon) a bizalmam nyomokban még létezik.
4. nap
Az utolsó nap egy különleges élménnyel indult, képes voltam különösebb görcsök és maradandó károsodások nélkül végignézni Péterfy Bori koncertjét. Még most sem tudom hova tenni ezt az eseményt, bár szerencsére mikor az énekesnő leöntötte magát vízzel és produkálta az általam hiányolt görcsöket (ő a sajátjait táncnak nevezte) akkor már kezdtem aggódni, hogy nincs semmi nézhető sehol, ami megnyugtató. Ahogy az is, hogy a Vámpír legalább annyira rossz volt élőben, mint a rádióból.
Ezután az Earth Wind & Fire experience, Esclin Syndo, Turbo hármas között ingáztam, remélve, hogy látok valami jót, nem sikerült. A nagyszínpadnál időztem a legkevesebbet, csicsás zajongás, néhány fehérbe öltözött, egyszerre táncoló embertől. Unalmas és giccses volt, nem tudtam átérezni a lényegét, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy az ilyen zenének mi lehet a lényege, már ha van egyáltalán.
Így megpróbálkoztam az Esclin Syndoval, de ők meg csak nem akarták elkezdeni, hosszasan hangoltak.
Ekkor a harmadik versenyzőt választottam, még időben oda is értem a Turbora. Az alapkoncepció elég jó, ahogy a zenészek is, de ennek ellenére nem voltam még jó Turbo koncerten. A tálalási mód az talán, ami a legfőbb probléma, ugyanis annyira sajnos nem működik a zene, hogy ezt a fajta előadást elbírja. A magabiztosság szintén klassz dolog, a színpadon sem árt belőle nyilván, de ha ennyi van, az már ijesztő. Mindenesetre, mikor elkezdődött a koncert és ezzel együtt az első sikkantás elhagyta az énekes száját, én is elhagytam a terepet.
Visszatértem az Esclin Syndohoz, ami kellemesen monoton zene, nem sok egyediséggel, szép háttérvetítéssel és egy átlagos énekesnővel, akivel kicsit többet foglalkozik a média mint az érthető lenne. Nagyjából ugyanannyira túlértékelt zenekar ez, mint a Turbo. Érdemes lenne gondolkodni azon, hogy egyediségüket az okozza-e, hogy még nem lepték el hasonló bandák a hazai piacot vagy az, hogy tényleg van bennük valami különleges. Többet ésszel, mint hype-al.
A következő Art Brut, szintén kicsit túl van izgulva, de ők legalább viccesek Hozzáteszem, a Volt programjából a koncert kezdetéig ők ígérkeztek az egyik legizgalmasabb fellépőnek. Sőt, a koncert első részében is, mikor a kevéske összegyűltet sikerült alaposan átmozgatniuk és dalra fakasztaniuk az olyan számokkal, mint: DC Comics, Emily Kane, St Pauli, Alcoholics Unanimous A mókás szövegek és konferanszok sokat lendítenek a bulin, és naná, az sem rossz, ha a frontember bemerészkedik a nézők közé és velük együtt ropja. Viszont jóból még mindig megárt a sok, pláne, hogy az egy idő (7-8 szám) után semmit sem változó ritmus, iszonyúan monotonná vált, amin a jópofáskodás már csak rontott. Hiába a bohóckodás meg a napközis punk, kicsit több tempóváltás, illetve változatosság elférne a zenében is, nem csak a szövegkönyvben.
Na és akkor a „méltó befejezés”. Teltházas utolsó nap, és zsúfolásig teli nézőtér. A fesztivál kezdete előtt ment a már a jól megszokott szájtépés Marilyn Manson érkezése miatt, de ez most a korábbihoz képest egész hamar elcsendesedett. Ahogy a közönség is, várva magát a Sátánt. A közönség összetételét felesleges taglalni, nem hiszem, hogy van egyértelműbb annál, hogy ide túlnyomó többségben érdeklődök és kíváncsiskodók jöttek el. Aztán jött a sötétség is, amit néhány pislákoló vörös fény(pont) tört meg, majd lehullott a színpadot takaró lepel és elkezdődött valami. Jó ideje lehet tudni, hogy MM egy elhízott, mindenféle szenvedélybetegségtől sújtott rockzenész, aki nem az ördög, aki már viszonylag kevés undorító dolgot csinál a színpadon és aki többnyire az éppen aktuális (ezúttal jó) lemezéről játszik, megspékelve a műsorát néhány régi, tényleg igazán jó számmal. Ez az ember (vagy produkció) nem arról szól már, hogy gólyalábakkal csámborásszon, hogy mindenféle dolgokat dugjon különböző testnyílásaiba vagy, hogy különböző váladékokat ürítsen a színpadon. De itthon ő még cirkuszi mutatvány, akinek produkálnia kell a fertőt, hogy lehessen kellőképpen undorodni, és mesélni az unokáknak, de legalábbis a haveroknak, hogy gatyában turkált vagy csinált bármit, amit más nyilvánosan nem (vagy amúgy sem). Dühítően rossz volt a közönség, lehet sajnálkozni, hogy nem volt lendületes meg gyors a zene és hogy még a Tainted Love is kimaradt, és lehet mondani, hogy a Rock N Roll Nigger lassú (bármelyik Napalm Death számra szintén lehet ezt mondani), de akár tapsolni is lehet, mikor a zenekar ezt kéri, pláne ha szóval is meg fényjelzéssel is teszi. Na, tehát a műsor főleg új számokból állt, de volt többek közt: The Dope Show, Love Song, Great Big White World és zárásként The Beautiful People. Közben volt show is, de csak visszafogott, forgó reflektorok, oltár, gyertyák és a Great Big White World alatt a fehér lepel meg átlátszó dobozból előmászás. Ó és volt Sweat Dreams is, ezt szerették. A szél itt is betett a hangzásnak, ráadásul még hangos sem volt igazán. Nem volt letaglozó a műsor, viszont, hogy félbehagyjanak egy számot és hogy úgy kelljen visszahozni az elvonult énekest a színpadra, olyat még ilyenkor sem szívesen lát az ember. Ha kicsit többet sikerült volna nekünk is produkálni, közel sem lett volna ez ilyen rossz élmény. Mikor Budapesten lépett fel, akkor azt gondoltam, hogy az ottani közönség teljesítménye után biztos nem jön többet ide, de nem lett igazam. Reméljük most sem ez lesz a: vége.
15:19
