szerző: BarnaDream Theater, Cynic 2009. július 1., Budapest, Papp László Sportaréna
A Dream Theater nem hanyagolja el a magyar rajongóit, ugyanis a két évvel ezelőtti koncertje után ismét hazánk színpadán köszönthettük a progresszív metal muzsika nagymestereit. Immár a Papp László Sportaréna színpada szolgált helyszínül a koncerthez az eddigi években megszokott Petőfi Csarnok szabadtéri színpada helyett. A jó félháznyira duzzadó nézőközönség megalapozottá tette a nagyobb helyszín kiválasztását, amely egyben kényelmesebb körülményeket is teremtett a Pecsa szabadteréhez képest.
Az Álomszínház eljövetele előtt az amerikai Cynic együttese lépett a sznípadra. Az 1987-ban alakult bandának eddig mindössze két lemeze jelent meg, és az 1994-es feloszlásukat megelőző, 1993-as kiadású Focus albumuk rögtön a progresszív death metal egyik definitív alkotása lett. Paul Masvidal-ék 2006-ban újjáalakultak, és 2008-ban Traced In Air címmel adták ki második lemezüket. Az itt leadott háromnegyed órás produkciójukról lerítt a felsőbbrendű zenei tudás és a transzcendentális, magasztos áhitattal kísért hangulat, de a környezetemet figyelve látszott, hogy rengeteg jelen lévő nem tudja igazán hová tenni a zenekart. Az elvont, jazzes témákból építkező zene általában nem első hallásra nyeri meg az embert, és a zenekar visszafogott színpadi előadása sem segített a muzsika befogadásában. Paul nem sokat kommunikált a közönséggel, inkább a zene átélésére koncentrált, ahogy a dobosisten Sean Reinert, a turnébasszer Robin Zielhorst, valamint a hörgős énektémákat hozó Tymon Krudenier gitáros is inkább magának zenélt. Nekem nem tetszett, hogy túlzottan a Traced In Air-re koncentráltak, és hanyagolták a Focus-t, de összességében így is egy jó koncertnek lehettünk tanúi. Egy kisebb helyen, a zenéjüket jobban ismerő közönség körében biztosan egy magával ragadóbb élményt tudnak nyújtani.
Egy fél órás átszerelés után felhangzott az intró, és az In The Presence Of My Enemies Pt. 1-al belekezdett a koncertjébe a Dream Theater együttese. Már az első hangokból hallatszott, hogy a zenei tudás nem kopik az évekkel: ugyanolyan precízen játszotta végig a Dream Theater legénysége a koncertet, ahogyan a lemezeikre rögzítve lettek a megidézett progresszív dalmonstrumok. James LaBrie énekes hangja ugyan általában hullámzó teljesítményt mutat, most tisztán, erőteljesen törtek elő belőle a magasak is, így mindenképpen dícséretet érdemel. Mike Portnoy játékára sem lehetett panasz, bár a zenekar valódi frontembereként néhol már túlzásba viszi a bohóckodást. Volt dobverő dobálás, állva dobolás, vízköpködés: igazi showman a lilára festett szakállú, tetőtől talpig tetovált Mike barátunk. A zenekar másik motorja John Petrucci gitáros, aki most is bámulatos gitárszólókkal és hajszálpontos játékkal kápráztatta el a közönséget. Mindemellett visszafogott, de barátságos viselkedése is szimpatikus figurává teszi. Jordan Rudess szintis a forgó állványával, és nagy szakállával feltűnő jelenség volt, John Myung basszer pedig szokásához híven a háttérben meghúzódva játszotta a hibátlan basszusfutamokat. Tehát a zenészek előadásában nem volt hiba, élvezetes tálalásban adták elő a dalokat. És ezen az estén a dalok összeválogatásánál is jól jártunk, mivel egy régi klasszikusokkal telepakolt setlist-et kaptunk. Az Images And Words-ről hallhattuk a Pull Me Under című nagy slágert, az Awake-ről elhangzott a Caught In a Web, az Erotomania és a Voices, a Falling Into Infinity-ről az együtténeklős Hollow Years, a Scenes From A Memory-ról a Beyond This Life, a Six Degrees Of Inner Turbulence-ről a Misunderstood és a vidám Solitary Shell. Továbbá a nemrég megjelent Black Clouds And Silver Linings-ot is bemutatták a Dimmu Borgir-os részeket és blastbeat-et is tartalmazó A Nightmare To Remember-el, valamint a klipes A Rite Of Passage-el. A két órás koncert ráadása pedig egy dalkeveréket tartalmazott a Metropolis Pt. 1, Learning To Live, A Change Of Seasons című dalokból. Itt John és Jordan gitár/hordozható szinti párbajának is részesei lehettünk, amely üde színfoltként járult hozzá a gigantikus lezárás mesés élményéhez. Nekem nem hiányoztak az utóbbi lemezek (Train Of Thought, Octavarium, Systematic Chaos), és az apróbb negatívumoktól eltekintve egy zseniális Dream Theater koncertnek lehettünk tanúi. A negatívumokat illetően azért megemlíteném a nem tökéletes hangzást (recsegő hangfal, halk gitár), és a színpadi fények változatossága mellett a két oldali kivetítőn látott kép minősége is lehetett volna jobb. De ezek tényleg csak apróságok voltak, amelyek eltörpültek a magával ragadó produkcióhoz képest. Legutoljára még 2005-ben láttam a zenekart a Pecsa szabadtéri színpadán, és ahhoz képest ez a fellépés vitathatatlanul jobb volt.
Szerintem senki nem távozott csalódottan a Papp László Sportarénából, ugyanis a Dream Theater egy élvezetes, színvonalas koncerttel kápráztatta el a rajongóit, valamint a Cynic sem vallott szégyent. Úgy érzem, a Dream Theater kezd újra magára találni az utóbbi pár gyengébb lemez után, és ezt a jóra sikerült új album mellett ez a fellépés is bizonyította. Ennek alapján várjuk az Álomszínház legközelebbi hazai előadását is!