beszámoló [koncert]  2009. július 13. hétfő   13:36

nincsen hozzászólás

  Így teljesüljön be minden kívánságom! A 2007-es Underground Magazin évértékelőmben többek közt ilyeneket írtam a következő évre szóló kívánalmaimban: „Jöhetnének továbbá amerikai bandák, akiket itthon (de Európában is) méltatlanul kevesen ismernek (God Forbid, DevilDriver, Lamb Of God, ... Shadows Fall, vagy a már említett Chimaira és Killswitch Engage)”.
  Nos, legközelebb talán a lottó számokat fogom megjövendölni magamnak, ugyanis ami 2007 előtt még szinte elérhetetlen álomnak tűnt, azóta egymásnak adogatták át a klubok kilincseit az amerikai modern thrash/groove metal és metalcore stílusok új reménységei.
  Az Unearth, Killswitch Engage, Shadows Fall őrületesen jó bulikat nyomtak nálunk 2008-ban és idén, sőt a Killswitch újbóli eljövetele ugyebár el is maradt. Most júniusban a DevilDriver és a God Forbid tette tiszteletét, az év későbbi felében pedig számíthatunk még a (már egyszer elmaradt) Chimaira-ra, és újfent az Unearth-re. Nem csúnya ez az időszak...
  
  A Dieselben először a Slytract nevű miskolci thrash/death metal formáció izzította be a deszkákat. Ifjú versenyzők még, nem örvendenek közismertségnek, noha jómagam már egy jó ideje köszőviszonyban vagyok a csapat Explanation: Unknown című debütalbumával, így hát örömmel töltött el, hogy előzenekari státuszt kaptak a bulira.
  Bár kezdésük idején még elég gyér létszámú közönség gyülekezett, és még kevesebben voltak hajlandók megmozdítani a nyakaikat egy kissé, a kb. félórás előadás szerintem mégis új érdeklődőket hozott a csapat zenéje iránt.
  Gyors őrlések, ízes díszítések, szélvész dobjáték adták az alapját a durvulatnak. Talán frontemberi teljesítményük vár még fejlesztésre, és élőben a hörgését is kissé erőtlennek, jellegtelennek érzem. Mondjuk a hangzás is hozzájárult ahhoz, hogy a vokálból és a szólógitárból ne sokat lehessen hallani... Már láttam korábban is koncerten a Slytract-et, nekem meggyőző a teljesítményük, remélem sokan mások is így vannak vele.
  
  Különleges eseménynek ígérkezett a God Forbid koncertje, az amerikai modern metal vonal bandái nem mindennap járnak errefelé. Bár pont az utóbbi időket tekintve nem szenvedhettünk hiányt ezekből a csapatokból. A God Forbid viszont mára annyira kinőtte magát a metalcore skatulyából, hogy képes volt kialakítani saját jellegzetes, fogós ám mégis komplex zenei világát. A IV: Constitution Of Treason és főleg a legutóbbi Earthsblood lemezük páratlan alkotások, amelyek megalapozhatják a banda jelenlegi és jövőbeli sikereit.
  Véleményem szerint most áll az áttörés küszöbén a banda, a közeljövő fogja eldönteni, élő legendává válik-e a New Jersey-ből származó csapat, vagy megmarad underground hősnek a God Forbid.
  
  Sajnos ezt a közeljövőt az alaptagnak számító Dallas Coyle gitáros már nem éli meg a csapat kötelékében. Ő idő előtt túlságosan sokat akart markolni a sikerből, és amikor mégis úgy érzékelte, hogy keveset fog, egy vita során kilépett a bandából. Hiányzott is a jelenléte a koncerten, a vibráló összjátéka tesójával, Doc Coyle-lal, és a dallamos vokálozásban vállalt szerepe. Így most a dallamos részek, és a gitármunka lényegi elemei Doc-ra hárultak, aki nagy átéléssel oldotta meg a feladatát.
  Az egyelőre beugró jelleggel jelenlévő Matt Wicklund játéka még nem bír egyéniséggel a God Forbid-ban, de ettől függetlenül nem lehetett rá panasz. John Outcalt basszert „cops suck cock” feliratú pólója miatt rögtön a szívembe zártam, ő nagy átéléssel headbang-elte végig a koncertet. A két nagy termetű fekete, az énekes Byron Davis és a dobos Corey Pierce szintén kiválóan oldották meg a feladatukat. Byron bejárta a színpad minden zugát, fanatizálta a közönséget, és dobálta méretes rasztáit. A színpadmászók sem zavarták meg, barátságosan pacsizott és ölelkezett velük is.
  
  Az eddigi legnagyobb slágerüknek számító Antihero-val kezdtek, aztán az Earthsblood album percei következtek a War Of Attrition és az Empire Of The Gun erejéig. Sajnos mindössze talán 40 percig álltak a színpadon, így a Determination Part 1 mellett az általában nyitónótaként funkcionáló Force-Fed hangzott még el, zárásként, továbbá véleményem szerint a koncert csúcspontjaként a Dimebag Darrell emlékének ajánlott To The Fallen Hero, és az őrületesen szép introval bíró The End Of The World dalokat játszották le.
  Fantasztikus számok ezek, aki már ismeri a God Forbid életművet, az mélyen át tudja élni ezeket a nótákat. Sajnos a jelenlévők döntő többsége nem rendelkezett ezzel a képességgel. Nem igazán ismerték a csapatot, és az aktivitás legkisebb jele nélkül, karba font kézzel követték végig a koncertet, Byron Davis biztatása ellenére is. Többet vártam a hazai közönségtől, bár lehetséges, hogy a kiváló koncert hatására később többen is késztetést éreztek a God Forbid életmű megismerésére, és a következő koncerten már ők is az első sorban fognak tombolni.
  
  A DevilDriver-en viszont már aktivizálták magukat a tisztelt jelenlévők, szemmel láthatóan őmiattuk töltődött fel a Diesel Klub. Dez Fafara-ék amúgy is híresek arról, hogy hatalmas mosh-t, circle pit-eket, és hasonló népitánc elemeket képesek generálni a közönség soraiban. A nyitó Clouds Over California például tökéletesen alkalmas volt arra, hogy beindítsa az őrületet. Mike Spreitzer és Jeff Kendrick könyörtelenül szállították a szigorú riffeket, Jon Miller pedig bőszen pörgette a haját a színpad minden pontján, és fanatizálta az első sorban tomboló rajongókat.
  Dez Fafara kiváló frontembernek bizonyult, hálát adhatunk, hogy az egyre elborultabb Coal Chamber helyett már ebben az agyat gyaluló modern thrash/groove metalban éli ki magát. Egykori önmagára már csak vad, arcot is elborító tetoválásai emlékeztetnek, egyébként pedig egy teljes életnagyságú (vagy „életapróságú”), hosszú hajú thrash metal frontembert láthattunk a színpadon.
  
  Dez remekül kézben tartotta a közönséget, akik minden mondatának engedelmeskedtek. A DevilDriver leginkább hatalmas circle pit-jeiről vált híressé, itt a Diesel-ben is sikerült mozgásba lendíteniük az embertömeget. Sokan még a színpadra is felmásztak stagediving-olni, néhányat maga Dez Fafara lökött bele a tömegbe. Aki még őrületesen jó formát nyújtott, az John Boecklin dobos. Eszméletlen, milyen tökéletes precizitással döngette az ütemeket, a csapat igazi motorja volt ő. Az első cinütéstől az utolsó lábgépes trappolásig maximális teljesítményt nyújtott.
  Másodikként a debütalbum talán legütősebb nótája következett, a Die (And Die Now), majd pedig a 2005-ös The Fury Of Our Maker´s Hand és a 2007-es The Last Kind Words album nótái adták a koncert gerincét, mint a Not All Who Wander Are Lost, Hold Back The Day, These Fighting Words, Before The Hangman´s Noose, Grinfucked, Meet The Wretched, de a debütről is elhangzott még az I Could Care Less, Nothing´s Wrong, I Dreamed I Died. A rövidesen boltokba kerülő Pray For Villains lemezt mindössze a címadó képviselte a koncerten, pedig ahogy azt már tudni lehet, egy lórúgás erősségű lemezt hoztak össze Fafara-ék, amelyet már most a legjobb alkotásai egyikeként jellemezhetünk.
  
  A nagyjából egy órás koncertet a jól ismert End Of The Line zárta, és hiányérzet valószínűleg senkinél sem jelentkezett. Tömény, zúzós, igazi energiabomba volt ez az este, nyakfájást, zúzódásokat, lila foltokat szerintem minden jelenlévő szerzett. Örömteli, hogy egyre több banda jut el hozzánk a tengerentúlról, a DevilDriver és a God Forbid példája is azt mutatja, hogy (Európában, de lényegében Amerikában is) viszonylag kevéssé ismert csapatok micsoda elképesztő intenzitású, precizitású és hangulatú bulit tudnak adni.
  Egy következő turnén szívesen venném a God Forbid-ot főbandaként, hosszabb programmal, és talán addigra már megszilárdult felállással, mert míg ma a DevilDriver hiánytalanul prezentálta munkásságának legjavát, addig a New Jersey csapattól is szívesen látnék egy hasonló tartalmas műsort, legalább egy órában.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: