beszámoló [fesztivál]  2009. július 3. péntek   10:16

nincsen hozzászólás

  Juhúúú, megkezdődött a fesztiválszezon!! Legalábbis azoknak, akik nem voltak restek már májusban nyakukba kapni a sátrat és a hálózsákot, majd pedig elzarándokolni egy olyan kellemes környezetbe, a természet lágy ölére, ahol zöld a fű, rügyeznek a fák, csiripelnek a madarak, és dübörög a metal...!
  Példának okáért rá lehetett bökni a térképen az Ausztria és Németország határán leledző Mining am Inn településre, ahol többek között a Kreator, Sodom, Arch Enemy, Ensiferum, Satyricon, Kataklysm, Eluveitie, Behemoth, Legion Of The Damned, Sabaton, Mercenary, Cataract, Aborted, Nearea, Keep Of Kalessin, Graveworm, Equilibrium, Alestorm zenekarok várták az érdeklődőket május 22. és 24. között. Talán ez egy olyan névsor, amire azt mondja az ember, hogy „a világ végére is...!”
  
  Május 22 péntek
  
  Nos, szinte valóban a világ végére kellett utazni, Mining am Inn ugyanis nem a legfrekventáltabb helyek egyike, de Google és a GPS is a barátunk, tehát az odajutással nem volt gond. Csak azzal, hogy a GPS egy hidat jelölt az Inn folyón Mining és a német oldal között, ami valóban létezett, de ez valójában egy duzzasztógát volt, amelyen egy vékony út vezetett végig, hogy a helyi lakosság biciklivel és autóval átjuthassanak a túlpartra.
  A fesztiválnak az volt a nagy érdekessége, hogy a színpadok és a fesztiválterület Ausztriában, Mining közelében volt, a kempingrész, a sátorozóhely, és a parkolók pedig a túloldalt, Németországban, Ering mellett. A híd azonban le volt zárva, és a német részre átjutni egy laza 30 km-es kitérővel kellett, ami miatt anyáztunk is kellemesen, mert nem lett volna ezzel gond, ha már előzetesen fel lett volna tüntetve, és akkor nem ezen az úton jövünk.
  
  Ráadásul ezen a pénteki napon az időjárás sem kedvezett, ugyanis a területet kíméletlenül sújtotta a zord eső, így a kemping egy sárdagonyához vált hasonlatossá. Sátrazzon ide, akinek hat anyja van... - gondoltuk. Így hát voltunk olyan pofátlanok, és a kavicsos, sóderes parkolóban vertük fel a sátrakat, ahol legalább a sártól megmenekültünk. Nem volt teljesen legális megoldás, a szervezők húzták is a szájukat, négyszeres figyelmeztetés után nagy kegyesen 50 méterre odébb vittük, onnantól meg már nem foglalkoztunk semmivel. Egyébként néhányan mások is ezt a megoldást választották az iszapbirkózás helyett.
  A körülmények egyébként sem voltak túlzottan ideálisak a Summer Nights fesztiválon. Mint már említettem, a kemping a német oldalon, a fesztiválhelyszín Ausztriában volt, ahová a duzzasztógát hídján keresztül lehetett átjutni. Ez bizony egy jó 20 perces sétának bizonyult. A fesztivál területén az ételekért és italokért igencsak borsos árat kértek, bár lehetséges, hogy ez nyugati árszínvonallal mérve korrektnek számított. Ilyenkor persze a jó magyar inkább a környező település szupermarketjében vásárol be, emberségesebb áron.
  A probléma csak az volt, hogy mind a fesztivál oldalról Mining, mind a kemping oldalról Erling szintén 20 perc sétába fájt. Márpedig ezt a sétát igenis meg kellett ejteni, hiszen a teljes fesztiválra jutó alig 15 toi-toi vécé helyett már csak nem is kérdés, hogy egy pizzeriában, étteremben, vagy más kulturáltabb helyen végeztük kevésbé kulturált dolgainkat. Hihetetlenül sokan voltak a fesztiválon, talán a szervezők sem számítottak ennyi emberre, és ez meg is látszott a körülményeken.
  
  A nagy esőzés természetesen a programot is felrúgta. Senki sem tudta, mikor fognak ténylegesen elkezdődni a koncertek, több órásra nyúlt a csúszás, de ilyen körülmények között szerintem ez megérthető. Bár két színpad ontotta volna a koncerteket, eleinte csak a kisebbik színpadot üzemelték be, és itt kezdhette meg a programját a Keep Of Kalessin Norvégiából. Sajnos nem voltak túl ideálisak a körülmények a koncertjükhöz. Bár viszonylag sokan összegyűltek a színpad előtt, de a zord idő nem kecsegtetett túl sok jóval, egy nagyobb zápor pedig be is űzte a jelenlévőket a standok és a fák alá. A többi bandánál sem volt jobb a helyzet, így inkább egy védettebb helyet kerestünk, és csak a távolból hallgattuk a Nearea és a Deadlock metalcore zúzdáját.
  
  Közben a nagyszínpad is lassanként felépült, a holland thrash brigád, a Legion Of The Damned már itt készülődött a koncertjére. A Malevolent Rapture album óta egyenletes színvonalat produkál a csapat, ízzé-porrá daráló thrash metaljuk gyakori vendég a lejátszómban. Már láttam egyszer őket élőben, és most is egy zúzós koncertre számítottam. Ez így is lett. A három tagú, (a dobos kivételével) derékig érő hajú banda elszántan reszelt, az énekes Eric pedig alaposan bejárta a színpadot, miközben a szövegeket süvöltötte.
  A számokat javarészt a Malevolent Rapture, Sons Of Jackal, és az új Cult Of The Dead albumokról válogatták össze, a Son Of The Jackal, Death´s Head March, Werewolf Corpse, House Of Possession, Feel The Blade, Legion Of The Damned dalok mindenkinek megedzették a nyakát. Én nagyon szeretem a csapat munkásságát, de élőben azért kiütközik, hogy szinte minden szám ugyanolyan... A csúszás ellenére viszonylag bő programot játszott a csapat, de a végére bizony már kezdett kissé egyhangúvá válni a koncertjük. Ettől függetlenül bármikor szívesen megnézem őket újra, mert mind lemezen, mind élőben alaposan hengerel a Legion Of The Damned.
  
  Egy kis kajaszünet után a Kataklysm-re igyekeztünk vissza a nagyszínpadhoz, de bosszúságomra az első 2-3 számról sikerült lemaradni. Pedig a kanadai death metal gépezet az egyik legnagyobb kedvencemnek számít, élőben pedig szintén óriásit alkotnak. Nekik még ez a korrektnek mondható egy óra is kevés ahhoz, hogy legnagyobb mesterműveik mind terítékre kerüljenek. A program az általam preferált, 2000 óta kiadott albumokról szólt, a hangulat pedig a tetőfokára hágott. Maurizio elég sokat magyarázott össze-vissza, és ecsetelte, hogy egyikük sem mondható kifejezetten józannak, de ettől függetlenül a koncertet korrektül lenyomták.
  A Crippled & Broken, Prevail, As I Slither, The Chains Of Power, Let Them Burn, Manipulator Of Souls, Taking The World By Storm, In Shadows & Dust, Like Angels (Weeping The Dark) dalok hangzottak el, plusz az a néhány, amiről az elején lemaradtam. Talán nem ez volt a legprecízebb előadás, amit láttam eddig tőlük, de a teljesítményükre így sem lehetett komoly panasz. Lehengerlő koncertet adott a Summer Nights fesztivál számára a Kataklysm, zseniális dalokkal. Persze hiányoltam még néhány nagy kedvencet, de a mai napba ennyi fért bele. Folyt. köv. a Metalcamp és a Hegyalja fesztiválokon.
  
  Szegény Sabaton-ékkal rendesen kiszúrt az időjárás és a szervezés tanácstalansága. Ők már délután 3-kor a deszkákra léptek volna a fő színpadon, de végül az esti órákba lettek áthelyezve, a kisebb színpadra. Végül is különösebb tragédiát nem okozott mindez, hiszen így is meglehetősen sokan tombolták végig az előadásukat, és maga a banda is szokás szerint rendkívül közvetlen és vidám volt.
  Nem túl rég már láthattuk őket hazánkban a Hammerfall vendégeként, különösebb meglepetést így nem okoztak, hiszen lényegében ugyanazt a programot játszották le. Tehát ma is zúzhattunk/énekelhettünk egy jót a Ghost Division, The Art Of War, 40:1, Cliffs Of Gallipolli, Attero Dominatus, Primo Victoria, Metal Machine dalokra. Joakim Brodén ezúttal is elsőrangú frontemberként vezényelte végig a bulit, sokat humorizált a közönséggel, a többiek pedig elszántan hegesztették a fület simogatóan dallamos témákat. Kellemes előadás volt, a Sabaton a kiválóan megszerkesztett nótáival sikerrel felzárkózott az európai power metal élvonalába.
  
  A Satyricon monumentális dobcuccot állított fel a nagyszínpadon, és a koncertjük is hasonlóképpen grandiózus volt. Satyr mondjuk érdekesen nézett ki: megvált hosszú hajától, és amolyan lenyalt frizurájú popfiúcska lett belőle, aki mondjuk Robbie Williams-et is sikerrel helyettesíthetné. Ám ez csak a vizuális szinten hatott röhejesnek, zeneileg a Satyricon nem hagyott kivetnivalót maga után. Változatos programot játszottak, az újabb irányvonalat képviselő Now, Diabolical és Volcano, valamint a régi klasszikusok a Nemesis Divina lemezről egyaránt sorra kerültek.
  Én sosem voltam nagy ismerője a Satyricon életműnek, nem követtem a banda munkásságát, de ez a koncert tényleg nagyon rendben volt. Satyr néhány dalban gitárt is ragadott, Frost pedig őrületes tempóban kezelte a dobokat. A többi zenész is szépen odatette magát, de ők ugyebár csak amolyan kiegészítő jelleggel vannak jelen. Sokan végignézték a Satyricon bulit, és szerintem mindenki jó szájízzel távozott.
  
  A koncert végeztével még megnéztük a kettes színpadon a nap utolsó koncertjét, amit az Aborted szolgáltatott. A belgák brutális előadással trancsírozták szét a hallgatóságot, még a szó szoros értelmében is, ugyanis az eddigiek során tapasztalt arányos hangzás itt nagyon elbillent, konkrétan fülsértően hangosak voltak, az amúgy is brutális zenétől rövid idő alatt megfájdult az ember feje. Az énekes elmeháborodott módon rohangált fel-le a színpadon, a gitárosok kíméletlenül reszelték a vadorzó témákat, a dobos pedig megállíthatatlanul darálta a blastbeat-eket.
  A Kataklysm legénység a színpad oldaláról nézte végig a kollégák ténykedését, Maurizio Iacono még egy kis vendégszereplésre is vállalkozott. Az Aborted súlyos pontot tett a mai nap végére, zúgó fejjel tért vissza mindenki a sátrához. A pénteki napot kissé szétbombázta a szeszélyes időjárás, a szervezés is fájó hiányosságokat produkált, személy szerint engem csak néhány banda érdekelt aznap, de ők viszont hozták a szintet. Így zárult a pénteki nap mérlege.

  Május 23 szombat
  
  Szombatra végre eltűntek a felhők az égről, tűző napsütést kapott osztályrészül a Summer Nights fesztivál lakossága. Ennek persze eredménye lett egy jó kis leégés alkar tájékon, meg persze a tikkasztó hőségben az átlagosnál is többször kellett folyadék után nézni. Amúgy ennek a napnak volt a legerősebb programja véleményem szerint, szinte minden nagyszínpados banda izgalmas volt számomra.
  A móka a 13.30-kor kezdődő Cataract-tal kezdődött részünkről. A svájci csapatot a metalcore címkével szokták bélyegezni, holott csak a legtávolabbi köszönőviszonyban van a Killswitch Engage, As I Lay Dying, és társai stílusától. Inkább a Slayert tekintik példaképnek (vagy mondjuk úgy: ötletgazdának?), megfűszerezve a hardcore-os breakdown-okkal. Szóval én inkább thrashcore-nak mondanám a Cataract-ot, és ez a fajta ötvözés számomra mindenképpen biztató.
  Ebben a korai órában még elég kevesen foglalták el a helyüket a nagyszínpad előtt, szembeötlő volt a szellős létszám. A svájciak ettől függetlenül meggyőző produkciót nyújtottak a tűző nap alatt. A főszerepben a Kingdom, With Triumph Comes Loss albumok nótái kapták, és persze a 2008-ban megjelent Cataract című lemez, ahonnan szintén több tételt lejátszottak. Mondjuk utóbbinak a csupa feldolgozást tartalmazó bónusz korongjáról is meglephettek volna 1-2 tétellel, például egy Postmortem-nek vagy egy Refuse/Resist-nek örültem volna. A Cataract-ot eddig még nem volt szerencsém élőben látni, de ezután is biztosan ott leszek, ha mifelénk támad kedvük koncertezni.
  
  A Graveworm volt a következő fellépő a nagyszínpadon. Őket nem olyan túl régen koncerteztek Magyarországon, így hát tudtam, hogy mire számítsak tőlük. A nagy forróság továbbra sem mérséklődött, érzékelhető volt, ahogy a színpad mindkét oldalán küzdenek az égető napsugarakkal. Korrekt előadást láthattunk a Graveworm-től, a rajongókat sikerült behergeliük. Azt azonban sosem bocsátom meg Stefan Fiori énekesnek, hogy ő volt az, aki először rávette a közönséget, hogy a vizes és saras földre leszórt szalmát a levegőbe dobálják. Innentől szinte minden egyes koncerten ez volt a tisztelt publikum fő szórakozása, hogy egymásra szórták a szalmát, úgyhogy köszi Stefan...
  
  A Mercenary zenéjét már régóta szeretem, otthon is többször láthattuk már a dán csapatot. A korai időpont ellenére élvezetes előadást vártam tőlük, és bár a csapat oda is tette magát alaposan, valahogy mégsem volt az igazi ez a koncert. Talán szerepet játszhattak a technikai problémák, Mikkel-nek ugyanis állandóan elromlott a mikrofonja, ezért szegény hiába sikította szét az agyát, ezt csak látni lehetett, mintsem hallani. Másrészt ugyan az Arch Enemy előzenekaraként turnézó csapat játékidejére nem lehetett panasz, 40-45 percet játszottak, de talán egy kicsit jobb setlist-et is összeválogathattak volna. Valahogy annyira nem ütött be a program nekem. Kimaradtak olyan nagy kedvencek, mint a New Desire, Redefine Me, World Hate Center... Nem mondom, hogy a Black And Hollow, Bloodsong, The Endless Fall, This Black And Endless Never, Execution Style, Soul Decision, Firesoul gyenge számok lennének, sőt épp ellenkezőleg, gyönyörű szerzemények, és meggyőzően prezentálta őket a csapat. Különösen Martin eregetett szemet gyönyörködtető szólókat. A basszusgitáros René Pedersen vette át részben a frontemberi teendőt, amikor Mikkel a mikrofonokat cserélgette, közvetlen és humoros volt, tökéletesen beilleszkedett a csapatba, ahol szemmel láthatóan egyre komolyabb feladat jut neki.
  
  Szintén nagy kedvencem hosszú ideje a svájci Eluveitie. Egyedi folk/death metaljuk mind lemezen, mind koncerten tűzbe hozza a rajongókat, nem történt ez másképp most sem. A nyolctagú brigád alaposan belakta a színpadot, de a koncert intenzitására nem lehetett panasz. A nagy slágerek természetesen terítékre kerültek, mint az Inis Mona, Gray Sublime Archon, Bloodstained Ground, The Somber Lay, Slania´s Song. A nemrég megjelent akusztikus lemez, az Evocation I The Arcane Dominion is képviselte magát egy blokk erejig, vagyis a Brictom, Omnos, Memento dalokkal. Ezek a nóták jó választásnak bizonyultak, mert kellemes, fülbe simuló hallgatnivalók, és élőben is át lehet adni a hangulatukat. Anna Murphy csodaszép hangja itt most igazán kibontakozhatott.
  A végére persze újfent zúzós dalokkal zártak, a Uis Elvet és Tegernako hangzott még el. Remek koncert volt a csapattól, bár Anna folyamatosan problémázott a tekerőlantja hangosítása miatt, és Meri Tadic sem mindig volt megelégedve hegedűje hangjával, kifelé jól szólt minden. Az új tagok viszont kissé passzívak, a Kirder tesók hiányát érzékelni lehet.
  
  Nem hagyott alább az élvezet, a nagyszínpadon a veterán thrasherek, Sodom-ék készülődtek. Kissé sokáig nyúlt a beállás, de végül a Napalm In The Morning-gal belecsapott a húrokba a háromtagú csapat. Mindig is kedveltem a zenéjüket, kivéve pár gyengébb albumot, és láttam már tőlük odasújtós koncertet, ez a mostani viszont inkább csak a habbal (bocsánat, sörrel) elmegy kategória volt.
  A legzavaróbb az volt, hogy Onkel Tom arra használta a számok közötti szüneteket, hogy hosszú percekig sütkérezzen a „Sodom-Sodom!” skandálás kereszttüzében. Összességében simán kijött volna belőle még 1-2 teljes szám, így sem hinném hogy kihasználták a rendelkezésre álló 55 percet. Másrészt pedig a setlist-et is kicsit jobban összeválogathatták volna.
  Így sem volt rossz a Wachturm, Outbreak Of Evil, Agent Orange, City Of God, The Saw Is The Law, Obsessed By Cruelty, Blasphemer, Remember The Fallen, Bombenhagel sorozat, pláne az Obsessed By Cruelty okozott nagy meglepetést, ezt speciális ajándékként vezették elő Angelripper-ék. De sok fontos és ütős alkotás kimaradt, például a kiváló Code Red albumról semmit se játszottak, de az Agent Orange, Persecution Mania, M-16 lemezek is sokkal hangsúlyosabb szerepet kaphattak volna. Jó volt ez a koncert, de talán még jobb is lehetett volna.
  
  Közben nagyjából besötétedett, így a nagyszínpadon a Behemoth már rendes fényjátékkal készülhetett. Engem különösebben sosem izgatott a banda munkássága, így távolról figyeltük az eseményeket. Mint említettem, az Inn folyó feletti gát/híd a helyi gyalogosoknak, bicikliseknek volt fenntartva, és még ilyenkor is kerekeztek arrafelé a helyi középkorú vagy idősebb urak, hölgyek. Persze többen leálltak, érdeklődve figyelték a készülődést, kérdezgették a sok sötét tekintetű, pentagrammás, fekete pólós egyént, hogy mi készül itt. Aztán mikor belecsapott a lecsóba a Behemoth, elkezdődött a zúzás, hörgés, nem lehetett nem észrevenni a kaján vigyort a helyiek arcán... Egy darabig jól szórakoztak, aztán (gondolom a mamikák nyomására) lassanként elkerekeztek.
  A Behemoth vége felé átnéztünk a kisszínpadhoz, ahol a mai nap számomra nem hozott kifejezetten érdekes bandákat, de a Varg nevű germán pagan metal bandát mégis úgy döntöttük, hogy megnézzük. Nem is bántuk meg, ugyanis remek koncertet láthattunk. A Turisas-hoz hasonló módon vörös-fekete maszkírozással felálló csapat zenéjét és kiállását, fogós témáit talán az Amon Amarth-hoz lehetne hasonlítani. Egy teljesértékű sorlemezük van, a Wolfszteit, érdemes ezt meghallgatni a pagan metal kedvelőinek.
  
  A fő színpad utolsó fellépője az Arch Enemy volt, természetes, hogy meg kell nézni őket, noha pár nap múlva Magyarországon is találkozhattunk a csapattal. A svéd csapat hírnevéhez méltóan óriási koncertet adott, kiváló hangzással, remek számokkal, szóval kiváló zárása volt az estének. Angela Gossow kisasszony példamutatóan kommandírozta a fiúkat, és a közönség is élt-halt érte persze. A Blood On Your Hands, Ravenous, Taking Back My Soul, Dead Eyes See No Future, The Last Enemy, My Apocalypse, Revolution Begins, I Will Live Again, Dead Bury Their Dead, Heart Of Darkness, Snow Bound, Nemesis, We Will Rise dalokat óriási tombolás kísérte, a közönség kifulladásig tombolt.
  Daniel Erlandsson dobos még egy észveszejtően jó (afféle szintivel megtámogatott instrumentális számnak is beillő) dobszólóval is megörvendeztette a jelenlévőket. Aki látta a Live Apocalypse dvd-jét a csapatnak, az tudja miről beszélek. Daniel talán nem az első, aki a metal dobosok élvonalát emlegetve eszébe jut az embereknek, noha egy olyan elképesztő képességű, atompontos ütős, aki párját ritkítja a színtéren. Mind az Arch Enemy-nek, mind mostanság a Carcass-nak egyik húzóereje ő. A gitárszólókért jelentős részben Chris Amott felelt, ő is kapott egy kis saját blokkot, ahol kiélhette magát. Teszem hozzá, gyönyörűen varázsolta elő a kellemes melódiákat, melankolikus gitárfutamokat a hangszeréből, és amikor Mike Amott is beszállt, az tényleg csodaszép élmény volt, a két tesó tagadhatatlanul a nagymestere a műfajnak.
  Sajgó nyakkal tértünk vissza a kempingbe, ez a nap azért rendesen lefárasztotta az embert a számtalan zúzós koncert, és a kíméletlen tűző napsütés miatt. De hát ezért zarándokoltunk ide Magyarhonból. A zenei program pedig minden kellemetlenségre gyógyírt jelentett.

  Május 24 vasárnap
  
  A harmadik nap is tartalmazott még csemegéket, bár a tegnapi tűző nap után délutánra újra borongóssá, kiszámíthatatlanná vált az idő. 13:30-kor az Alestorm előadásába néztünk bele, kíváncsiak voltunk, mit alkot élőben a kalóz-metalnak dedikált csapat. Nos, még ilyen korai időpontban is képesek voltak jó hangulatot teremteni, bár a forróság és a napsugarak szemmel láthatóan kínozták őket. Emiatt a banda nem keltett igazán autentikus látszatot, ugyanis félmeztelenül álltak ki a színpadra, pedig sokat lendítettek volna a beleélésen a kalóz maskaráik. Persze a hőség miatt ezt el lehet fogadni nekik. Programjukban elég szélesen válogattak az eddig megjelent lemezeikről, érdemes volt velük megismerkedni.
  
  Aztán egy nagyobb szünet következett a részünkről, mert a következő bandák nem érdekeltek különösebben egyik színpadon sem, így egyéb elfoglaltságok után néztünk... Később a kisszínpad feletti padoktól szaladtunk le néhány varacskosabb riff hallatára, és jól tettük, mert megismerkedtünk a Bitter Piece nevű zenekarral. A név talán sokaknak szöget üthetett a fejébe, és nem tévednek nagyot, hiszen a fiatal osztrák csapat valóban a Slayert tekinti példaképnek, és oldschool thrash metalt játszanak. Persze távol állnak attól hogy egyediségben és kiállásban a legnagyobbak között keressük őket a későbbiekben, de nagyon ízes thrash riffeket reszeltek elő gitárjaikból. Az énekes nem szégyellt dobozos söröket dobálni a közönségnek, összességében tehát frankó koncertnek lehettünk szemtanúi, a nyakak bejáratására legalábbis ideális volt.
  
  Belenéztünk az Equilibrium előadásába is a nagyszínpadon, ami szintén jó volt, bár engem annyira nem ragadott magával. Pár jó téma, ütősebb dal, de ezt a pagan/folk metalt például az előző este látott Varg zenekar sokkal hatásosabban játszotta, legalábbis számomra.
  Újabb szünet jött, a sok Eisregen pólóban mászkáló egyed azt sejttette, hogy a csapat nagy népszerűségnek örvend errefelé, számunkra inkább az Ensiferum jelentette a vonzerőt, akik 21 óra után indították útnak elsöprő koncertjüket. Finn barátainkban ezúttal sem kellett csalódni, mindössze talán a játékidő tűnt kevésnek, vagy legalábbis hamar elröppent, noha majdnem 1 óra rendelkezésére állt a csapatnak. Tőlük nagyjából lehet tudni, mely dalokat fogják előhúzni a kalapból, Hero In A Dream, Guardians Of Hate, Ahti, Lai Lai Hei, One More Magic Potion, Iron, Battle Song, Victory Song például mindig várható a koncerten. Petri Lindroos nem sokat beszélt félre, inkább száguldoztak a kezeik a húrokon, valóban őrületes intenzitású koncert volt, ahogy az Ensiferum-tól megszokhattuk. Ők Magyarországon is újra és újra felbukkannak, kihagyni a koncertjüket sosem érdemes.
  
  A nagyszínpad programját a zseniális Kreator zárta, viszont meglepő volt, hogy milyen jelentősen megcsappant a jelenlévők száma a színpad előtt. Ez nem a bandát minősíti, hiszen akármennyire hihetetlen, még Ausztriában is meló és suli van hétfőn, így a vasárnap késő esti koncertek előtt már elkezdtek szállingózni az emberek hazafelé, hiszen Bécsbe, vagy Németország távolabbi részeire is jó pár óra autózás a hazaút.
  A Kreator 23 órakor kezdett, és a fő színpad adottságait tekintve, jó ha „félház” előtt játszottak. Mille Petrozza azonban nem csinált ügyet ebből, a tőlük megszokott módon kérlelhetetlenül ledózerolták azokat, akik így vasárnap késő este is végigtombolták a programjukat. Ezek közé tartoztunk természetesen mi is! A német banda nagymértékben koncentrált új albumára, de persze sok régi klasszikust is felvonultattak.
  
  Ahogy tőlük megszokhattuk az utóbbi években, és a debreceni koncerten is, kivetítőn is rendkívül hatásos háttereket szolgáltatnak a daloknak. Így kezdésként a Hordes Of Chaos klipje forgott le, majd pedig folytatták tovább az oldschool klasszikusnak is beillő Warcurse-szel, a gyilkolásra felbujtó Pleasure To Kill-lel, és a kiabálós Phobia-val. A csapat magas fordulatszámon pörgött, sajnos a hangzás egy kicsit gyengélkedett, mert Sami gitárja nem nagyon hallatszott kifelé, Christian pedig befelé elégedetlenkedett a basszus megszólalásával, de alapvetően korrekt volt.
  A Terrible Certainty, Enemy Of God, Extreme Aggression, Impossible Brutality, Coma Of Souls, Amok Run dalok nagy őrjöngést és pogót váltottak ki a közönségből, noha szellősebb volt a létszám, és minden bizonnyal fáradtak is voltak már valamelyest a jelenlévők. A libabőr megint a Voices Of The Dead közben szaladgált rajtam fel-le, a nyomasztó hangulatú háttérvetítés ismét nagyon betett. Komorsága ellenére mégsem lehetne lassúnak nevezni ezt a számot, mint ahogy a Betrayer, Destroy What Destroys You, Violent Revolution, Flag Of Hate, Tormentor kombinációt se, tehát a Kreator még úgy utoljára földbe betonozta a Summer Nights hallgatóságát. Jöttek, láttak, győztek.
  A Kreator koncert után egyszerűen már lehetetlen volt ráhangolódni még valamire. Ez volt a tökéletes lezárása (mit lezárása, megsemmisítése!) a Summer Nights fesztiválnak, egyszerűen nem „illett” már máshol feloldani ezt a hangulatot. Pedig még a kisszínpadon zúzó Arsis-t megnéztem volna, de ez már talán a jövő zenéje lesz, talán elcsípem még őket más alkalommal. Széjjelroncsolt nyakkal, fáradtan, koszosan, sarasan, de maximális közérzettel tértünk nyugovóra.
  
  Bár előtte volt még egy vicces esemény. A fesztiválon amúgy is jellemző volt, hogy boldog-boldogtalan zenekar wall of death-re hergelte a közönséget, ami egyébként baromi látványos és hangulatos, de már egy kicsit túlzásba vitték. Mint az elején említettem, egy jó 200 méter hosszú duzzasztógát hídja választotta el a fesztivált a kempingtől. Amikor véget értek a programok, a fiatalság megindult visszafelé, ám a hidat éppen lezárta a biztonsági személyzet, mert néhány járműnek engedtek utat. A feltorlódott arcok erre a másik oldalt várakozók felé kezdték el skandálni: „Wall of death! Wall of death!” Nohát, ha ez tényleg összejött volna, és a 200 méteres híd két oldaláról egymásnak rontanak az emberek, az egyrészt tutira a világ legnagyobb wall of death-e lett volna, másrészt az is biztos, hogy néhányan a vízbe hullanak... De mivel mindenki a kemping felé tartott, visszafelé pedig csak pár ember várakozott a túlsó parton, így a „rekordkísérlet” meghiúsult.
  
  Nem bántuk meg, hogy kilátogattunk a Summer Nights fesztiválra, ebbe a 3 napba olyan szinten lettek besűrítve a jobbnál jobb zenekarok, hogy egyszerűen kihagyhatatlan volt ez a rendezvény. Sajnos a körülményekről és a szervezésről nem tudok sok jót elmondani, de a zenei élmény mindenért kárpótolt. Ez a példa is azt bizonyította, és minden kedves Olvasó számára is azt tudom javasolni, hogy érdemes körülnézni a környékbeli és egyéb európai fesztiválok programjai között, mert a nevesebbek mellett a kevésbé közismertek is tudnak olyan összeállítást prezentálni, amely bárki elégedettségére számot tarthat. Az évértékelőmben biztosan emlegetni fogom még a Mining-ben töltött szép napokat.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: