szerző: MorelloJon Oliva´s Pain, Ego 2009. június 10, Diesel Klub
Mindig ünnepnapnak számít, amikor a Savatage agytröszt Jon Oliva és csapata hazánkban koncertezik. Az ő bulija mindig mesés hangulatot, fantasztikus élményt biztosít, valami egészen különleges koncertélményt, amit nehéz szavakba önteni. Jómagam már harmadszor látom Jon Olivát, valamint a legendás Szigetes Savatage koncerten is jelen voltam, és ez a hihetetlen élmény minden esetben fennállt. Nem is volt kérdés, hogy június 10-én a Diesel Klubban ismét el fog kápráztatni minket a csapat, és előzetesen elmondhatom, hogy ez így is történt!
A Jon Oliva´s Pain elé számos hazai heavy metal alakulatot leszerveztek, ezáltal igen korán kezdődött el a program, ami a létszám szempontjából nem volt előnyös. Én az EGO projektnél kapcsolódtam be az eseményekbe, így a Morpheus, Krízis, Obstruction fellépéséről nem tudok nyilatkozni. Az EGO-ról azt kell tudni, hogy a Kalapács zenekarból ismert Beloberk testvérek projektje (István basszusgitár, Zsolt dob), kiegészítve Jung Norberttel szólógitáron, az Invader-es Puccerrel ritmusgitáron, a mikrofonnál pedig a lassanként minden heavy metal csapatban felbukkanó Kiss Zolival. A bandának ez volt az első nyilvános koncertje, tehát már csak emiatt is különlegesnek ígérkezett az esemény. Különösebben világmegváltó dolgokat nem kell várni az EGO-tól, hellyel-közzel azt a bejáratott heavy metal formulát viszik tovább, amit a Kalapács zenekarból is ismerhetünk, viszont valahogy mégis sikerült egy olyan izgalmas, speciális ízt belecsempészniük a nótáikba, ami által a végeredmény mégis figyelemfelkeltő és hangulatos lett. Ebben nagy szerepe van Jung Norbert szólójátékának, aki megdöbbentően lazán prezentálta az ízes gitárfutamokat. Kiss Zoli szokás szerint magas színvonalon énekelt, és a gyér létszámú, de a csapat ténykedése hatására egyre lelkesebb közönséggel is kedélyesen cseverészett a színpadról. A többiek kevésbé látványosan, de megbízhatóan oldották meg a feladatukat, szóval én látok létjogosultságot az EGO projektben. Kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatás.
Nem lehetett elvárni, hogy Jon Olivára megteljen a Diesel Klub, de egy használható létszám mégis összejött. Ők viszont szemmel láthatóan nem csak úgy az utcáról tévedtek be, hanem a Savatage illetve a Jon Oliva´s Pain ismerői és tisztelői voltak, avagy valamelyik korábbi koncert hangulata szippantotta be és rejtette rabul őket. A közönség tehát együtt lélegzett és együtt mozdult a csapattal, biztosítva ezzel, hogy a színpad minkét oldalán a jó hangulat legyen a meghatározó. Jon Olivát egyre brutálisabb termete már komolyan korlátozta a mozgásban, megfejelve még a Diesel kánikulájával nem is csoda, hogy a kedvességet sugárzó ember a koncert folyamán talán ha kétszer mozdult el elektromos zongorája mellől. De Olivának nem is kell körberohangálnia a színpadot, erre egyrészt ott vannak a társai, másrészt ő hangszerénél ülve, átszellemült arccal énekelve sugározza azokat az érzelmeket és azt az atomszférát, amelyet kivétel nélkül mindenkibe beférkőzött, aki a nézőtéren együtt élt a Jon Oliva´s Pain produkciójával.
Mióta Jon utoljára itt járt, újabb lemezek kerültek kiadásra, mégpedig 2006-ban a Maniacal Renderings, és 2008-ban Global Warning. A programban a Tage Mahal és Maniacal Renderings lemezek csak 1-2 dal erejéig kaptak szerepet, a műsor az új lemezre, illetve természetesen a Savatage életműre épült. Csodálatos volt Jon és csapatának előadásában hallani a City Beneath The Surface, Sirens, Through The Eyes Of The King, Heal My Soul, Tonight He Grins Again, Chance, Maniacal Renderings, All The Time, Stories, Gutter Ballet, Walk Upon The Water, Firefly, Hounds, Believe, Jesus Saves dalokat. Mind a Jon Oliva´s Pain számaiból, mind a klasszikus Savatage nótákból árad a monumentalitás, érzelemdússág, virtuozitás. És ahogy ezeket Jon Oliva a maga szívhez szóló módján prezentálni tudja, az tényleg egy körülírhatatlan zenei élmény.
Jon hősiesen tűrte a hőséget a klubban, a lassanként hasonló termettel bíró Matt LaPorte azonban izzadt és fújtatott mint az igásló, ami nem is túlzó hasonlat, ugyanis Matt-re rendkívül sok feladat hárult, és Jon mellett ő vitte a vállán az egész produkciót. Fantasztikus szóló-hegyeket kaptunk tőle, szinte nem volt egy olyan perc a koncerten, ami ne lett volna kiszínezve egy LaPorte szólófutammal. Elképesztő, mit gitározott össze ez a fickó, lenyűgöző teljesítményt nyújtott. Mint utólag a pultnál kiderült, saját szólólemeze is van már Matt LaPorte-nak, így aki érdekelt a virtuóz gitárzenékben, annak ajánlatos az utánajárás. A többiek kevésbé látványosan játszottak, Kevin Rothney például kis híján elaludt a fáradtságtól, erőtlenül simogatta a basszusgitárját. Tom McDyne még új fiú a csapatban, de a hosszú szőke hajú ritmusgitáros élvezettel játszott a többiek alá, mint ahogy a billentyűknél John Zahner is tette. Christopher Kinder dobos érdemel még külön figyelmet, rendkívül precízen és erőteljesen oldotta meg a feladatát.
A visszataps járt Jon Olivaéknak, így természetesen mosolyogva visszadöcögött a színpadra a Mountain King, és a csodálatos Sleep nóta után mi mással is búcsúzott volna a csapat, mint a Hall Of The Mountain King! Ezt az élményt újra elraktározta mindenki a többi eddig látott Jon Oliva fellépés mellé, és akik részesültek ebből a mai csodából, azok legközelebb is itt lesznek ennek a szeretetre méltó embernek a koncertjén, ebben tökéletesen biztos vagyok. Aki pedig még nem ismerné őket, de vevő az érzelemdús, monumentalitás, progresszív (de nem öncélú) power metal zenére, az a Savatage és a Jon Oliva´s Pain életműből csemegézzen, és utána nem is lesz kérdés, hogy velük is találkozni fogunk a legközelebbi koncerten.