beszámoló [fesztivál] 2002. december 12. csütörtök 13:39
nincsen hozzászólás
szerző: Podravka, Ervin és HiganyV. Nagyfül Fesztivál visszatekintő 2002 október 3-5, MU Színház
Új mérföldkő
Egy újabb fesztivál a művészetek nevében. Ez a háromnapos fesztivál előszele annak a kulturális pezsgésnek, aminek kiemelkedő eseménye az Őszi Budapesti Fesztivál, de igazából nem is előszele, hanem szerves része lett, ha a naptári napokat nem veszzük figyelembe! Ez nem a mindennapok kommerzitása a zenei művelők körében, hanem csak kizárólagosan az önkifejezés kifejezése. Mély gyökereket táplál a hangokkal való kísérletezés és a az értelem által diktált dallamok között, amit nem is olyan könnyű néha megérteni és feldolgozni magunkban. Ezért évről-évre újra el kell zarándokolni és megtekinteni a hangok és a zajok kapcsolatát!
Ismét egy új mérföldkőhöz érkeztünk, ezzel a fesztivállal. Egy új helyszínnel és új fellépőkkel. Természetesen nem hiányozhatnak az évek óta állandóan vissza térő fellépők közül Ted Milton, - szinte már itt él és alkotja újabb és újabb műveit. Inspirálodik dr. Máriással, akivel szinbiózissal együtt működve - a fesztivált szárnyaival, védelmezik és gondozzák a Tudósok házi költő és dallamkovácsoló zenekarával.
A színházlátogató barátok számára nem ismeretlen a MU Színház. Itt igazán a kortárs darabokból ismert műveket láthatunk túlnyomó részben, de azért néha/időnként egy-egy érdekesség is felszínre kerül, mert ez a fesztivál nem az olcsó és igénytelen tömegszórakoztatást tűzte ki célul, mint a „Pig Brother és a „Halo(dó)Világ hasonló társaival egyetemben, hanem belenyúl a művészetek legmélyére, a komikumtól egészen az ember pszihikus összeomlásáig, amiből megint kaphatunk egy háromnapos lenyomatot.
Az első fesztiválnap
Ez igazán a szólisták napja volt...
A világ-nomádnak aposztrofált személy már megjelenésében sem mindennapi. A harisnyához fehéringet ölteni nem szokványos dolog. Vagy fordítva? DJ Hermit odalép a világvevő rádiójához és az élet minden területébe bepillantást nyerhetünk. Az ütemtelen, ritmustalan hangrengeteg (hangfolyam) elröpít minket ha úgy gondoljuk, akkor egy halálraítélt utolsó perceibe, és annak villamosszék okozta szenvedéseibe; a város kemény és erőszakos jellegtelen sikátoraiba, vagy éppen az ideggyógyászati szanatórium egyik kortermébe.
DJ Hermit a szintetikus sámán elvarázsol minket. Ő adja a hangokat, de nem ő mondja meg, hogy mit gondoljunk és csináljunk. Nehezen befogadható, megismételhetetlen produkció.
Joseph Frusciante No Exit.
A legemberközelibb fellépő. Szaxofonjával és házi gyártmányú (nagyátmérőjű nádból készült egyhúros) hangszerével minden érzésvilágot képes megfogni. Keményen dolgozik azon, hogy folyamatosan egy hullámhosszon legyen hallgatóival. Ezt tökéletesen véghez is vitte. Fúvós játéka egyszerű és szép, húros hangszerén valami csodát csinált. Belehergeli magát a mind szaporább és keményebb húrszaggatásba, úgy hogy már vibrál a levegő. Azt gondoljuk, hogy addig húzza a húrt, ameddig el nem szakad, de időben befejezi és fenntartja, lebegteti a szabad gondolatokat. Ő Joseph Frusciante, akit órákig el lehetne hallgatni.
In memorian Peter Kowald
DPZN - Mérsékelt Fejlődés Barátainak Társasága.
Több perces intró, kivetített írások formájában. Itt többek között arra kérnek minket, hogy feküdjünk le, és csukjuk be a szemünket:) és még folytatódik az írásos instrukciók sora. Aztán bekapcsolóik egy gitáros és egy effekt gép. A háttérben szín kavalkád, vagy éppen futurisztikus elképzelések a múlt század első feléből. Gyors vágások, hatásvadász színek. Ének/szöveg, monoton zene. 8 perces „gondolat ráhatások”. Vagy nagyon fejbe vág a dolog, vagy kirohannál a nézőtérről. Vagy hagyod magad átengedni az ún. lágy terrorizmusnak, vagy elzárkózol előle, úgy hogy se a hang, se a kép ne gyakoroljon rád hatást. Ha már az egyik a székhez ragaszt, akkor előadóinknak nyert ügye van. Ráadásul ezt lehet nyitott szemmel, vagy éppen fél álomban is tenni, hiszen így, vagy úgy, de hat.
Alexander von Schlippenbach - In memorian Peter Kowald Peter Kowald a XX. század egyik legfontosabb zenésze volt. Sajnos csak volt. És a Nagy Fül Fesztivál közönsége már nem ülhetett egy teremben ezzel a nagyszerű német muzsikussal. A váratlan haláleset gyors beavatkozást igényelt, ami talán a legjobban sikerült, hiszen Kowald Globe Unity Orchestrabeli társát Alexander von Schlippenbachot kérték fel a megemlékezésre. A talpig úriember nem kezdett több perces beszédet tartani, hanem köszönt és leült a zongora elé. Úgy emlékezett meg pályatársáról, ahogy a legtöbbet kommunikáltak együtt, és ahogy a legtöbbet beszélgettek közönségükkel, a zenenyelvén. Ritmusok, dallamok, gyorsaság, lassúság, kompozíciók, töredezettségek. A legjobb módja egy megemlékezésnek, ha egy zenészről van szó. Önálló, néma megemlékezés kollektívan. Nehéz lenne átadni, és persze nem is lehet, mert biztos vagyok benne, hogy mindenkinek más képek peregtek a szemei előtt a zongora szóló alatt. Lehet, hogy Kowaldról
A fesztivál második napja
A fesztivál második napja a Holland Zenei Művészetek jegyében telt el. A pénteki kezdő zenekar S.Spier, felállása érdekesnek mondható a basszista személye miatt. A zene igen érdekes ötvözete volt a jazznek és a rocknak. A produkció maga volt a kottából és gondolatokból megkomponált káosz. Fúvós hangszerek intenzív használata igencsak a hatalmas tüdők kapacitásának dícséretére vált. A dobos vokálozott és kántált, mintegy fokozva az előadás amúgy sem lapos hangulatát. A feszes program miatt a fellépésűk elég rövidre sikerült.
A felszabadult színpadot Liana FluWings foglalta el. Ez is egy hangzásilag elég érdekes formáció volt. A billentyűs egy igazi Mambo Kurt utánzat volt, de nőből formálva meg a figuráját. Ez aztán rá is nyomta a bizarr bélyegét a produkcióra. Egyáltalán nem annyira sablonossan nyálas „tingli-tangli volt sok ideig, habár voltak arra utaló jelek, amelyekre először senki rá sem hederített. De aztán bekövetkezett a fordulat, ugyanis a legkommerszebb „Marina-Marina” című slágerek holland változatbába csaptak bele, hogy ezt egy hirtelen ötlettől vezérelve vegyítsék a punkkal, így víve stílustörést a zenébe...? Talán azért, hogy a giccset a punk zene tombolásával alázzák meg!? Ettől függetlenül amit és ahogy csináltak az rettentő élvezetes és profi tálalású volt. Ez megnyilatkozott abban is, hogy a színpadon lévők minden fajtahangszereket szólaltattak meg a legkülönféle módokon. A zene hullámzott és lüktetett, aminek eredményeként egy méltó befejezést hallhattunk.
Hatásmechanizmus
Kreuzfeld-Jacobs Syndicate a pénteki nap egyetlen magyar fellépője volt. Bebizonyította, hogy ebben a stílusban nálunk is vannak értékes és értékelhető dolgok, még ha néha esetleg más zenekarok behatását is lehetett érezni a zenéjükön. A hatásmechanizmusuk valahogy az Einstürzende Neubauten-t juttatta eszünkbe, de ez talán csak egy magán vélemény. Kezdetben kihasználták a színház adta teret és döbbent csendet mely ott lebegett valahol a közönség felett. Az összhang egy kis közös meditációra adott lehetőséget. Nyitóképként a zenészek egyenként a nézőkkel szembe, majd később háttal foglaltak helyet. A megkomponált képi világuk vezette a produkciót a kiteljesedéséhez. A háttérben mutatványkodó videópillanatképek és installációk alapjaiban határozták meg a zene építményét, ezzel erősítve a produkció teljességét. A megkomponált mű és a vetítés összhatása egy csodálatos testi és lelki megtisztulásra adott lehetőséget kellemes meglepetést okozva a nézőseregben (akik ezelőtt még nem ismerték a holland fellépőket).
A utolsó előtti nap utolsó fellépője, azaz Coolhaven szintén hollandus volt. Infantilizmusuk valami fergetegesen jól állt nekik. Ez megnyilvánult az öltözékükben, zenéjükben és a filmvetítésekben egyaránt. Már a nyitó aktus is pompásra sikeredett, mert a vetítővásznon Lenin és Csapatának hősi ünnepi felvonulásában gyönyörködhetünk (ez inkább volt groteszk, mint gyönyörű), miközben persze a zene is stimmelt. Majd ebbe a miliőbe egyszer csak betoppant három ember. Kinézetük igen-igen érdekes, a szintis úgy nézett ki, mint Waszlavik Gazember az ő fénykorában. A különbség annyi volt, hogy egy baromi hatalmas és randa csokornyakkendővel rendelkezett... amit aztán intenzív munkával sikerült magáról lerázni. Az „énekes” pompás és irdatlan hosszú haján egy divatjamúlt micisapkát viselt. A zenéjük amolyan játszunk mindent, aztán majd lesz valahogy... Persze ezt csak érzi át igazán aki látta és hallotta a produkciót. A hangszerek akkor és úgy szólaltak meg, ahogy azt ők akarták, ez egyéni teljesítményű kiváló szólókat eredményezett. Az egész látványt leírni szinte lehetetlen, ezért látni és hallani kell őket! Mindenesetr így összegzésül újra bebizonyosodott hogy „az írógépen nem csak írni lehet, hanem remek eszköz a zenéhez is” (Egy neves barátom: Ervin von Ervin).
A szombati nap
A szombati nap fellépői már (hála istennek) elég sok ember előtt játszhattak, ami nagyon is örömteli esemény volt a hallgató és a szervező szempontjából is. Az első formáció az Alice in Wonderland nevű családi vállalkozás, mely felvezetésnek egy jó választás volt, mert így legalább ki lehetett heverni az előzőnapi Coolhaven-t. Itt inkább a lágyabb, dallamosabb zene dominált, bár néha a szintetizátorharmóniák és az énekes lányok kara bátran „zsibbasztották” az ember agyát. A produkció szerves része volt a tánc, ami nemannyira a zenei, mint inkább a szövegi világot követte.
A második fellépő az osztrák Gelée Royale duó volt, mely később trióvá alakult át. Szigorú németséggel és nem kevés művészi előadásmóddal interpretálták programjukat, melyben felfedezhettünk komikumot és erőteljes melankóliát is. Összhangzásuk mély szövegvilággal kiegészítve vált teljessé.
Az est harmadik fellépőjeként és egyben a fesztivál házi zenekaraként a Tudósok koptatta picit a színpadot. Így szombat esti lázként a MU Színházba látogatóknak köszönhetően a teltház garantált volt. Ez jelentheti azt is, hogy a kezdeti sikerek után sok-sok évtized elteltével befutott végre a Tudósok zenekar. A zenei elképzelésük formája végleg kialakult Dr. Máriás vezetésével. Bravúros szaxofon-és trombitajátéka már-már a nagy klasszikusok magaságába emeli. A zenésztársainak alkotóközössége az állandóságot jelenti az underground-jazz szférában. Ebből következik, hogy sikerük töretlen és megváltozhatatlan. A számok sorrendje általában teljesen változatos, aminek rettegett következménye az, hogy nem lehet tudni, hogy mi csap le, hiszen bármelyik pillanatban focizhatunk egy jót a halállal. Esetleg még találkozhatunk Karcsi őrmesterrel és a többiekkel.
A fesztivál utolsó fellépője a zseniális Ted Milton volt. Szokásától eltérően nem nagyzenekarával, hanem csak szerényen Sam Brittonnal és bábszínházával lépett nagy nyilvánosság elé, indrustrial/jazz/punk/prózai műsorát így egészítve ki. Milton karizmatikus egyénisége, mindig megérinti az embert, de most szerintem még a „szokványosnál” is zseniálisabb volt. Mágikus szólói és hideg bábelőadása éles kontrasztban álltak egymással, aminek következménye egy rettenetesen varázslatos előadás lett. Ehhez magyban hozzájárult Milton arcmimikája, mozdulatai, míg a háttérben Sam Britton zseniális aláfestéseiben gyönyörködhetünk, amíg csak a szaxofon kíméletlen hangja bele nem sikított egyenesen hallójárataink legmélyét felizgatva. Hideg kemény világ ez, aminek hallgatása borzongató érzést kelt...