szerző: Sőrés Zsolt„´Songs for Drella´ - Andy Warhol és a Silver Factory 1963-68” című sorozatának nyolcadik vetítése 2009.június 5. 18:00., Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Művészetek Palotája (IX. Komor Marcell u. 1.)
Belépő: 600 Ft
Szopás Blow Job. Fekete-fehér amerikai némafilm, 26 perc, 1963-64 Rendező: Andy Warhol Szereplő: Willard Maas
Warhol ismét az élet egy szeletét mutatja be. A tárgy-színész alapvető inzultációja, emberi méltóságában való megalázása folyamatában Warhol kiterjeszti és felismeri az extrém emberit az egyik legemberibb szituációban, miközben mindvégig csak Willard Maas arcát látjuk...
Rossz Bad. Színes amerikai film, angol nyelven, 100 perc, 1977 Rendező: Jed Johnson, producer: Andy Warhol, Jeff Thornberg Szereplők: Carroll Baker, Perry King, Susan Tyrrell, Stefania Cassini, Cyrinda Foxe, Mary Boylan, Charles McGregor, Tere Tereba, Bridgit Polk
Susan Blond Az őrült háziasszonyról szóló pszichohorror-komédia, amely talán a leginkább emlékeztet egy hagyományos filmre, Warhol Factoryjának utolsó produceri vállakozása. Másrészt a „Bad” bizarr szatíra mindennapi gyilkos vágyainkról, arról, amit szeretnénk megtenni, de amit az együttélés morális gátjai nem engednek meg. A film Jed Johnsonnak, több korábbi kultikus Morrissey-film vágójának és operatőrének az egyetlen rendezése, mesteri tobzódása a gyilkos-bizarr fekete humorban.
”Songs for Drella” - Andy Warhol és a Silver Factory, 1963-68
”Az üres tér sohasem elpocsékolt tér. Elpocsékolt az a tér, amiben sok művészi alkotás van.” (Andy Warhol: Andy Warhol filozófiája /A-tól B-ig és vissza/. Ford. Halász Péter)
Andy Warhol (1928-1987) mintegy az amerikai tömegtársadalom „Raffaellójaként” a törmelékesség (klasztikus) művésze, aki fogyasztási tárgyainknak, mindennapi eseményeinknek, a trivialitásoknak a felhasználója. Warhol olyan új jelenséget teremtett, amelyet a „tömegsznobizmus” kifejezéssel írhatunk le talán a legszemléletesebben: a személytelenséggel, a neutralitással és az objektivitással való foglalatosságéval. E három általa felfedezett nézőpont már korai, alkalmazott művészeti tevékenységében is megjelent (gondoljunk csak cipőbolti ablak-dizájnjaira). Szitanyomatok készítésével kezdte (vászonra nyomtatott), hamarosan azonban figyelme a filmkészítés felé fordult. Az addig statikus kép kinetikussá vált a forgó, 16 mm-es Bolex kamera mozgása által , s ami végül (a párbeszédek és a zene révén) a művészet ikonografikus orgiájához vezetett. Andy Warhol filmjei a világról alkotott azon elképzelésnek a konceptuális gyümölcsei, amely már kiegyezett a klónozással és a standardizációval. Filmjei nem geometrikusan minimalisták, nem strukturalisták: néma képei (időnként azoknak a repetíció során lassan változó sorozatai) az időt adják hozzá a kép teréhez, ám ez a tér alapvetően a fogyasztási tárgyat a törmelékesség értékére emelő művész antropológiájával van kitöltve. Warhol Factoryja, a kreativitás-gyár, amely képes volt a produkciók folytonossága értelmében megvalósítani mindazokat a nélkülözhetetlen feladatokat, amelyek a fennmaradáshoz kellettek, önmagában nem állt másból, mint egy színésznőből, egy rendezőből és egy vágóból. Mintha csak azzal a szándékkal lett volna létrehozva, hogy „édes anonimitásba” burkoljon mindenkit, aki a Factoryval együttműködött, akik a feltűnésre és az eltűnésre, az élet szükségszerűségére vágytak. Ez közös vonás mindazokban, akik a Factoryhoz tartoztak Warhol pedig nem vádolható azzal, hogy bárkit is a háttérbe akart szorítani. A Factory terület volt, nem földrajzi territórium, hanem a kulturális csere virtuális területe. Ebben a kulturális cserében a nagyszerűséget reprezentáló pillanatok által megjelölve a jelen- és a távollét egyaránt létezett. Warholnak nem okozott nehézséget más jelentős művészekkel kapcsolatba kerülni (és ez a régmúlt korok művészeivel való kapcsolatára is vonatkozik), a Factory legfontosabb alakjai pedig egyforma büszkeséggel-önérzettel alá-fölérendeltségi problémák nélkül dolgozhattak ebben a sajátos kulturális cserében: és ez a valódi márkavédjegy, az igazi Andy Warhol. „Egyre népszerűbb lettem, és egyre több barát vett körül. Szakmailag jól mentek a dolgok. Saját stúdióm volt, és néhányan már dolgoztak nekem, és valahogy úgy rendeződött el, hogy ott is laktak a stúdiómban. Abban az időben minden laza volt. Rugalmas. A stúdió tele volt emberekkel éjjel és nappal. Barátok barátai. Mindig Maria Callas ment a lemezjátszón, és sok tükör volt, meg alumíniumfólia. [...] Az ellenkultúra, a szubkultúra, a pop, a szupersztárság, a drogok, a fények, a diszkó, akármi, amiről azt gondoltuk, hogy ´a fiatalsággal jár´ valószínűleg akkor kezdődött. Mindig volt valahol egy parti...” (Andy Warhol) Warhol magát különböző technikai eljárások felhasználásával fejezte ki: a cipőbolti ablaktól a szitanyomáson, a festészeten, a szobrászaton amikor átjutott a „Brillo-kocka fázison”, az akril színekkel megfestett Utolsó vacsoráén, Mao, Elvis, Jackie Kennedy, Marilyn Monroe portréin stb., hogy a kétszáz órásra tervezett Sertéshús (Pork) című performanszszínházi műről vagy önéletírásáról ne is beszéljünk , a fekete-fehér képeken át, amelyek TV-k képernyőjén ismétlődtek, a moziig, ahol a képek megmozdultak. Ez a működés a pop-art értékeinek a tisztelete: a mindennapok banalitásaié, amelyek azelőtt még nem voltak filmen megmutatva, csupán „halványan felvázolva”. A mozgás Warhol filmjeiben az élet prózaiságához tartozik, amelyben nincsenek „költői testhelyzetek”. A cselekmény nem-lineáris úton halad: a felvételekből ki- és később azokba megint minden valódi drámai erő nélkül visszacsúszva, vagy éppen a hagyományos mozi ideiglenes térszekvenciáiban fejlődik ki. Mintha csak minden kép az élet egy szelete, minden karakter, minden hős a megalopolisz-New York urbánus terében vándorló, a kémiai boldogság és a kétségbeesés között hányódó sajátos szexuális és élő „objet trouvé” lenne. Paul Morrissey szerint Warhol „megnyitotta a kapukat”. Élete legnagyobb szabású szociális-antropológiai-művészeti vállalkozásában, a Factoryban a háta mögött Drellának (összetétel a „Cinderella”, vagyis „Hamupipőke” és a „Drakula” szavakból) nevezték, ezzel mintegy a kedvességbe oltott érzelmi távolságtartást, autisztikus passzivitást, mások szellemi kihasználását rótták fel neki (ma már tudjuk, hogy a Factory történetét sok emberi tragédia is kísérte), miközben ugyanezzel a csoporttal együttműködve egy olyan /szemléleti/ fordulatot idéztek elő a filmtörténetben, mint amilyen a Lumičre-testvérek fellépése volt az 1890-es évek közepén: a 20. század második fele egyik legnagyobb hatású és egyben egyik leghíresebb (és persze leggazdagabb) művészének valamint a Factory alkotóinak a tevékenysége nem csupán a filmidőt szabadította fel és tágította azt a lehető legszélesebbre a képi térkitöltés és térrendezés számára, hanem (a színészvezetés helyetti improvizációval, a fragmentált dramaturgiával, a kulturális idézetekkel, a minimalizmussal, a filmmédiumra magára közvetlenül vonatkozó metaeszközökkel Warhol pl. gyakran vetített a régi „némafilmes”, lassabb, 16 kép/másodperces sebességgel stb. ) ismételten végiggondolandóvá tette a filmet mint médiumot, miközben új alapokra is helyezte azt: „A legjobb atmoszféra, amire gondolni tudok, az a film, mert fizikailag háromdimenziós és érzelmileg kétdimenziós.” (Andy Warhol, az idézetek Halász Péter fordításai S. Zs.)
A Láthatatlan Filmek Klubjában olyan filmeket vetítenek az érdeklődők számára, amelyek Magyarországon kevéssé ismert vagy elfeledett remekművek, mai és régebbi underground klasszikusok, avantgárd, absztrakt filmek, bizarr „B-movie”-k, mágikus-misztikus és pszichedelikus mozgóképes csodák, a filmnyelvet megújítani akaró „metafilmek”, kultikus filmszörnyetegek, vagy éppen olyan művek, amelyek önmagukon is túlmutatva testesítenek meg valamilyen víziót. Olyan filmeket kívánunk bemutatni a közönségnek, amelyek többsége vagy kimaradt a hazai filmforgalmazásból, vagy rekonstrukciójuk csupán a legutóbbi időkben történt meg.
A filmek megtekintését felnőtt nézőiknek ajánljuk.
A filmek információs vetítések keretében kerülnek bemutatásra. A filmeket DVD-ről vetítjük.
16:35
