szerző: atonikAl Jarreau 2009. április 16. Millenáris
Ki az a jazz ikon, aki egyetlen hangszeren sem játszik, és négy évtized leforgása alatt három kategóriában 7 Grammy-díjjat nyert? A megfejtés: Alwyn Lopez Jarreau, ismertebb nevén Al Jarreau. Mondandómat folytathatnám jelzőhalmozással is, hiszen ez a majd hetvenéves úriember a zenei pályán mindent elért, amit csak lehetett. Fellépett a Broadway-n, együtt zenélt Miles Davies-szel és George Bensonnal. Milliónyi albumot adott el a 1965-től 2008-ig, bejárta a Föld golyót, nevét világszerte ismerik, dallamain lágyan ringatóznak az igényes zene szerelmesei.
Április 16-án este a csordultig telt Millenárison varázsolt immár negyedik alkalommal. A tömeg magyarázata többek között az, hogy Al nemcsak a jazz rajongókat ejtette rabul művészetével, de behálózta a pop és a blues kedvelőket is. Idősebbek, fiatalok, ismert közéleti személyiségek, hazai zenészek jöttek el, hogy ezt a sokan egyedülálló természeti kincsként számon tartott legendát meghallgassák.
Az Annie Lennox-ot idéző Debbie Davis felvezetője után lépett színpadra Al Jarreau, ezúttal svájci sapkában, lazán, bár a kortól kissé megviselve. Fel is merült bennem rögtön a kérdés, vajon meddig érdemes koptatni a deszkákat, nem kellene-e már visszavonulnia, és a jól megérdemelt babérokon ücsörögnie. És bizony a hang, az a mágikus hang sem a régi már, megfáradt kissé, de ezt a tényt jól ellensúlyozza sziporkázó személyisége, és profi zenészei. És itt újra ki kell emelnem a fent említett Debbie-t, aki oly alázattal és óvón nézett az öreg mesterre, mintha a saját lánya volna. A gitáros John Calderon, a dobos Mark Simmons, a basszusgitáros Stan Sargeant, valamint a két billentyűs Larry Williams és Joe Turano, aki szaxofonon is játszott az est folyamán, egytől-egyig kimagasló művészek, és ott az énekesnő, aki a vokális hangzást teljessé tette és jól ellensúlyozta Al hangjának hiányosságait.
A koncert mindemellett élvezetesre és magával ragadóra sikeredett. Elhangzott sokunk kedvence, a My Funny Valentine és Elton John szépséges Your Songja is. A dinamikusabb daloknál ízelítőt kaphattunk az Al Jarreau grimaszgyűjteményéből, az improvizációkat pedig mekegés, kukorékolás és trombitaimitálás tette még szórakoztatóbbá, a közönség nagy-nagy megelégedésére. Igen, a közönség. Az ültetett koncert valahogy nem illett a zenéhez, mindenki izgett-mozgott a szűk székeken, dobolt a lábával, ütötte a ritmust a kezével. Irigykedve néztem azon szerencséseket, akik a széksorok mellett végigtáncolták a teljes koncertet. Mert tánczene ez bizony, mondhat bárki bármit. Hol egyedül, elmerülve a zene mélységeiben, hol a pároddal összesimulva, hol vadul, a tagjaidat dobálva, de táncolnál, táncolnál A mellettem ülő, jól szituált ötvenes férfi az első pár taktus után levedlette hétköznapi arcát, és utazott, csak a dallam, a ritmus, az érzés számított. És az emlékek, amelyeket ezek a gyönyörű melódiák felidéztek.
Egy gitár és egy dobszóló között hangzott el a klasszikus Take Five, melynek szövegét Al Jarreau írta, és mint minden alkalommal, most is mást énekelt ki belőle, kedvére játszott a dallamokkal, kifordította, majd újra összerakta. Igen, koncertjeinek különlegessége is ebben rejlik, sohasem tudhatod, mire számíts, igazi meglepetés-parádé minden dala, hiszen a mester az összes nótáját másként prezentálja, mint ahogyan azt az albumon rögzítették annak idején.
Persze Al beszélt tanítójáról is, Zimber Lászlóról, aki utat mutatott, és rávette, improvizáljon nyugodtan, és lám, így utólag mindannyian köszönetet mondhatunk hazánk szülöttének, hiszen nélküle talán nem is jöhetett volna létre a csoda. Meghallgathattuk még az After Allt, a Boggie Downt, melyek saját szerzeményei, és az est legvégén jött a mindenkit magával ragadó latin-amerikai blokk, az Agua De Berber és a Mas Que Nada, melyre szinte elindultak a széksorok, és a publikum együtt énekelt a művésszel. Fergeteges volt a befejezés! Al jellegzetes énekét hallgatva az jutott eszembe, hogy a jazz nem valami megfoghatatlan, nehezen emészthető massza, elég csak eljönni egy ilyen koncertre, kinyitni szemet, fület, szívet, és hagyni, hogy a mester elvarázsoljon. Mert varázslóról van szó, nem vitás.
És amikor mosolyogva elhagytuk a termet, mindent átszőtt az a megmagyarázhatatlan torokszorító érzés, hogy egyszer majd elmondhatjuk, igen, én láttam a színpadon Al Jarreaut. És jól volt. Nagyon jó.
13:59
