Most már tudom, hogy nagy hibát követtem el, amikor valamelyik fagyos októberi nap hajnalán (negyed hétkor) Fiala János kezébe nyomtam a ´POP84´, avagy ´Iron Madien vagy Judas Priest´ című számot tartalmazó kedvesen sérült borítójú cd-t, amit Bébé nevű kollégámtól kaptam meghallgatásra és kritizálásra, aki a Hippikiller nevű formáció teste, lelke, megalkotója és mozgatórugója egyetlen személyben, amely apró ugyan, de gyönyörű. Azóta érlelődnek bennem ezek a szavak, lévén, hogy hallgatni nem tudom a remekművet, minekután állítólag bekrepált a szerző cd-írója, s nem tudja tovább terjeszteni eme csodát. Egyelőre. A Budapest Rádióban viszont állítólag le lett játszva, ami még jó, mert fölöslegesen nem szívesen vártam volna a rádiózás nagy mesterére majd´ 50 percet, hogy saját egyetlen, eredeti, s mindezidáig pótolhatatlan Hippikiller cédémet ráruházzam. Azzal a céllal persze, hogy meghallgassa és meghallgattassa ezt a hibátlan nosztalgiával bíró egyetlen számot.
Nos, amit eddig tudunk: adott egy banda, amely a Hippikiller nevű (reméljük) fantázianevet viseli, és adott egy szám, amelyet pop84-re kereszteltek. A dal a zenekaré, az emlegette borító pedig a cd-é, ami szintén a zenekaré. Tudjuk továbbá, hogy a borító sérült, és a dal nosztalgikus, és még a Budapest Rádió is játszotta (egyszer legalábbis bizonyíthatóan).
Akkor szép lassan menjünk tovább. Mikor megkaptam a pop84-et, kíváncsian kezdtem habzsolni a borító (ha jól emlékszem) fehér betűit. A vörös háttér előtt egy összeroncsolódott, agyonhasznált walkman látható, természetesen lejáró elülső résszel. Olyan szerkezet ez, amelyet csak a tulajdonos bír működtetni, hiszen csak ő ismeri azt a kombinációt, ami a play-gomb nagyon érzékeny lenyomásának plusz a kazettát takaró burkolat erőteljes becsapásának mértékét és egymáshoz való viszonyát jelenti, amitől végre lejátszódik a rongyosra hallgatott szalag, amelyen esetünkben a pop84 hallható.
Elsőre értetlenül álltam a probléma előtt. Olyan hamar vége lett a dalnak, hogy elfelejtettem figyelni, meg különben is belemélyedtem a borító tanulmányozásába. Ami nem csoda, mert a következő nevek bukkannak föl az előadók között: Bihari Balázs (a test, a lélek, az ének, a gitár meg a többi), Gerdesits Ferenc (dobok - Quimby, Üllői Úti Fuck, Marlboro Man, Wanted Zkr), Mezei András (basszusgitár - Üllői Úti Fuck, Marlboro Man), Szöllősi Lajos (gitár(szóló) - ex-Grund, ex-Chanel Surfer, ex-Superbutt, Wanted Zkr), és a neodadaista kommandó képvieletében: Donáth Csaba, Zsolnai Rita, Pozsonyi Ádám (vokálok).
Változnak az idők!
A második meghallgatáskor már emlékszem a refrénre, s mire vége a számnak, már meg is tanultam. Ez az (fejből idézem): Iron Madien, vagy Judas Priest. Maga a dal pedig a bátyámról szól, aki annak idején próbált beilleszkedni általános iskolai osztályába: aktatáskát kért karácsonyra, amit teleaggatott mindenféle matricával (szomorúan jegyzem meg, hogy volt, amit tőlem csent el), tolltartó nélkül hordta a körzőt, és engem cikizett, amiért Donald rágót eszem (pedig tudom, hogy titokban ő is sokszor vett a 100 darabos dobozból, persze csak ha senki nem volt otthon). Én, mint jól nevelt hugica, nem igazán tudtam mi is az az Iron Madien, de azt sejtettem, hogy valami fontos dolog lehet, ha a tesóm minden szamárfüles füzetébe lemásolta a tenyérnyi, aktatáskás matricát. Kérdeztem tőle mi az, de mindig csak annyit mondott: ha szerzel nekem egy plakátot, elárulom. Mindig lehetetlen feladatok elé állított.
Később a bmx-én is feltűnt a matrica, és folyton számon kérte rajtam a plakátot. Én pedig - miután az első, utólag persze letagadott házibuliba mindenki aktatáskával érkezett hozzánk - úgy döntöttem, hogy a továbbiakban nem veszek részt ebben a titkos szövetségben, s nem asszisztálok hozzá még egy árva plakáttal sem. Csak ezután jöttek a meztelen nők. Akkor a bátyám már nem járt aktatáskával, viszont folyton valami playboy című újságot olvasott. Legalábbis nézegetett. Pár év múlva előkerült a megtöredezett táska, de az öcsém már nem volt hajlandó azzal menni a suliba. Ő inkább apám régi katonahátizsákját választotta. Változnak az idők.
Szó, mi szó, a pop84 remek alkotás. S bár az alkotók nem slágernek írta, attól tartok, mégiscsak az lett. Attól persze nem félek, hogy a kereskedelmi rádiók majd ezt a gyengéd-metálnak, vagy zúzóspopnak titulálható dalt játsszák a negyedórás útinform előtt. Attól viszont meglehetősen tartok, sőt mi több, rettegek, hogy még sok-sok hónapot ki kell bírni anélkül, hogy ez a titokzatos formáció, ez a Hippikiller, végre önnön valóságában bemutatkozzon valami cigifüstös apró színpadon. Az bíztató, hogy próbák (állítólag) vannak, sőt, még egy több számos félkész állapotban lévő demo is ott pihen valamelyik apró stúdió fiókjában, arra várva, hogy valaki ne csak a száját nyissa ki, hogy ez állati jó, hanem a pénztárcáját is.
Viszont nem tudom, hogy ez tud-e működni így minálunk. Hogy gyakorlatilag semmit sem tudni a zenekarról, ami pedig nagyon is létezik, hiszen ilyeneket, hogy „Tulajdonképpen egész héten / Köpködtem ki az ablakon. / Kvarcjátékkal lövöldöztem terád. / Kilőttelek, nahát.” csakis egy létező zenekar képes zenével együtt produkálni. Egyszóval izgalommal várom a további fejleményeket, a robbanásszerű feltűnést a hazai popzenei élet pódiumán, a hirtelen sztárráválást és a „csapból-is-ez-folyik”-ot. Remélem így lesz, ha már elvonási tüneteim vannak egy sosem látott zenekar, sosem látott koncertjének hiányától. Mert meg kell hagyni, hogy a pop84-ben az első tamtól az utolsó refrén utolsó szótagjáig, sőt a tusig, minden ugyanolyan: imádnivaló és bájos.
14:35
