beszámoló [koncert]  2009. március 20. péntek   13:25

nincsen hozzászólás

  Miközben a 90-es évek közepén csúcsra jutó angol gitárzenekarok közül többen is (The Verve, Blur) évtizednyi hallgatás után próbálják meg magukat visszaimádkozni az azóta nagy változáson átesett popelitbe, itt van egy sokat megélt együttes, az Oasis, akiket a kritika a Be Here Now óta darabokra szedett, koncertjeik ennek ellenére a világ bármely nagyvárosában még mindig fontos társadalmi események maradtak. Tavaly megjelent Dig Out Your Soul című albumuk európai turnéjának egyik utolsó állomásaként Bécsig merészkedtek. Az osztrák szervezők valószínűleg tanultak három évvel ezelőtti hibájukból, és a Gasometer helyett ezúttal Bécs legnagyobb fedett koncerthelyiségébe, a Stadthalléba hirdették meg a bulit, a csurig telt aréna végül őket igazolta. (Ehhez kellett a kelet-európai rajongók nem elhanyagolható létszáma is.)
  
  
  A jó állóhelyért, ahogy az várható volt, időben meg kell kezdeni a harcot, már csak azért is, mert a színpad meglepően alacsonyan állt. Így aztán az előzenekar, a semmitmondó nevű Free Peace, már félház előtt kezdte rövid programját. A hírek szerint a Free Peace Noel Gallagher választása volt az előzenekari posztra, és a közös származástól eltekintve (ők is manchesteriek) első blikkre nem sok értelmét látom szerepeltetésüknek (főleg, hogy a következő, düsseldorfi koncerten a jóval érdekesebb Glasvegas az előzenekar). A háromtagú Free Peace, összeségében mégis kellemes meglepetést okozott. Úgy néztek ki mintha épp akkor érkeztek volna Manchester egy külvárosi pubjában zajló legénybúcsúról. Férfias, erősen blues-os, klasszikus rockzenéjük tökéletes felvezetésnek bizonyult, a közönség is illedelmesen figyelte a félórás mini-fellépést. A Free Peace előreláthatólag soha nem lesz világhírű banda, ám a saját legénybúcsúmon azért szívesen megnézném őket újra.
  
  Amíg a színpadon a szokásos sürgés-forgás zajlott, mi képzeletbeli hármas úthoz értünk: sör, WC vagy jó állóhely, ezek közt kellett dönteni... Végül a jó hely a nyert, ugyanis aki megmozdult, a sűrű Schuldigung-ok ellenére is olyan pillantásokat kapott, melyek akár a koncertélményt is tönkretehették.
  Félórás átszerelés után, jött a libabőr, amikor felhangzott a 2000-es Standing On The Shoulder Of Giants óta minden egyes alkalommal teljesen jogosan - intróként szolgáló Fuckin In the Bushes. Aztán szép sorjában megjelentek a zenekartagok, és egyedül Liam Gallagher frissen nyírt frizurája kelthetett meglepetést. Ahogy az elvárható, angolos hidegvér és faarc jellemzi őket, egyértelmű hogy koncert közben nem fognak lyukat beszélni a hasunkba. Anybody from England?- köszöntésképpen ennyi volt Liamtől, azt hiszem ez, őt ismerve, már szinte túlzásnak is nevezhető. Nos, igen, nála nehezen találhatnánk megosztóbb figurát a könnyűzene világában, főleg mióta Bono eltűnt, és a szakmájával foglakozik, azaz dalokat szerez.
  Rockn Roll Star, Lyla, aztán az új, agyonjátszott sláger a The Shock Of The Lightening hivatott, hogy megadja az alaphangokat. Csak a Cigarettes & Alcohol alatt esett le, hogy hol is voltam igazából; ezt a dalt az átlag európaihoz képest jóval visszafogottabb osztrákok is torkuk szakadtából énekelték. Lehet, hogy ez a szám jóval hitelesebben hangzott a zenekar kezdeti angliai klubkoncertjein, nekünk most meg kellett elégedni egy sportcsarnok steril környezetével. A kedvező pozíciót kihasználva, most jobban megfigyelhettem a kiegészítő embereket, akik közül leginkább az új turnédobos, Chris Sharrock nyújtott emlékezeteset. Amikor először kiderült, hogy az Oasis Robbie Williams korábbi dobosát szerződtette a következő turnéra, az az ortodox rajongók számára olyan szentségtörést jelenthetett, mintha Noel annak idején Graham Coxont a Blurből kérte volna fel, a másik gitárosi pozíció betöltésére. Sharrock végig kezében tartotta a gyeplőt, néhol még pluszt is adott az élményhez, ezt az ifjabb Gallagher is komoly fejbólogatással nyugtázza, úgy tűnik ő is végleg megbékélt, és elismerte, hogy e rossz előéletű zenész bizony megéri a pénzét. Gem Archer továbbra is aktív részese az Oasis univerzumnak, több gitárszoló is az övé. Az új albumra írt dala, a Beatles indiai ihletettségű szerzeményeit továbbgondoló To Be Where Theres Life el is hangzott, amit ráadásul itt élőben egy kis pszichedelikus lezárással toldottak meg.

  A fő negatívum számomra Andy Bell leplezetlen életuntsága. Azt elismerem, nem az Oasis dalaiban hangzanak el a legtechnikásabb basszus-témák, de azért az elég lelombozó tud lenni, ha azért kell egy koncert alatt izgulni, hogy Andy Bell el ne ásítsa magát. Méghozzá úgy, hogy a két Gallagher magához képest elég beszédes kedvében van, és láthatóan jól érzi magát (nem csoda, a fellépés előestéjén az egész turnécsapattal együtt, Bécs egyik kocsmájában ünnepelték a Liverpool győzelmét a BL-ben). Pár szót megérdemel még a billentyűk mögött meghúzódó, a harmincon túli Jézus Krisztusra emlékeztető figura, aki kinézete alapján inkább a Fleet Foxes-ba illene. Félő, hogy annyira elege lesz előbb-utóbb az Oasis-szel való turnézásból, hogy pár év múlva kijön vagy egy botránykönyvvel, vagy egy csendes, zongorázós szólólemezzel.
  Ahogy az várható volt, best of műsort kaptunk, a setlist az egész európai turné során ugyanaz. Az előttem álló pár, szépen fel is készült belőle, a koncert vége felé egyre sűrűbben kapták elő a kis papirost, onnan kipuskázva mi lesz a következő szám, hogy még időben tárcsázhassák a koncertről le-, egyébként otthon maradó barátok számát. Így mulat a mai tizenéves, én meg zavartan ropogtattam tovább kezemben a söröspoharat. Az egyetlen kilógó dal, Liam rövid, dühös szerzeménye a The Meaning Of Soul, aminek én nagyon örültem, bár a körülöttem állókat nézve enyhén szólva nem ez volt a koncert csúcspontja. Ha már a kisöcsi szóba került, érdemes megfigyelni, hogy az ő általa írt dalok egyre nagyobb szerephez jutnak a koncerteken, eléggé érik már az a beígért szólólemez
  A Slide Away alatt azon somolyogtam magamban, hogy annak idején a Definitely Maybe nekünk másolt kazettán volt meg, és én véletlenül rávettem a szólórészre egy Sláger rádiós szignált, és aztán ezt a részletet csak évekkel később hallottam teljes valójában, így élőben tehát dupla öröm volt ez a szívnek.
  A rendes műsor a Wonderwall-al, és a Supersonic-kal végződik, hogy aztán a ráadás elején jöjjön az este csúcspontja: a Dont Look Back In Anger, amit most halk, akusztikus formában vezetett elő Noel Gallagher. Bevallom, ezzel az egyetlen slágerükkel nem tudtam megbarátkozni soha, most azonban kirázott a hideg, amikor a közönség túlénekelte Noelt. Az idősebb testvér percei folytatódtak, a Falling Down következett, ami évek óta messze a legjobb Oasis dal.
  Végül, lezárásképpen jött a jó 7-8 percig húzott I Am The Walrus, hogy aztán egy percre se feledje senki, melyik az az (egyetlen) együttes, amit a nagypofájú Gallagherek maguknál is többre becsülnek. Illedelmesen még mindenki elhintett egy visszatapsot, de ennyi volt, az egyenruhás szervezők félóra alatt kiürítik a csarnokot, itt rend van kérem szépen, a történteket már csak a fagyos bécsi éjszakában lehet megbeszélni.
  Azon gondolkodtam, mennyire valószínűtlen, hogy az Oasis lassan 15 éve őrzi pozicióját a legtöbb embert megmozgató zenekarok között. Mindenki tudja, mire számíthat, az összes (igaz nem sok), grimasz, gesztus ismerős már, a nagy slágerek is kopottabbnak tűnnek, főleg, hogy azóta átestünk egy újabb brit gitárzenei forradalmon(Arctic Monkeys, Franz Ferdinand, Editors, Bloc Party, stb. ). Szinte kötelezővé vált azt mondani, hogy az első két lemez után abba kellett volna hagyniuk, és a nagy példakép Stone Roses-hez hasonlóan makulátlan életművel elbúcsúzniuk a popbiznisztől. Igaz, ami igaz utolsó öt nagylemezük hullámzó minőséget hozott, és nem sok újdonságot mutatott fel, de kérdem én, ki az, aki nyugodt szívvel be merne vállalni, mondjuk egy elektronikával megfűszerezett Oasis albumot? Az Oasis koncertre járók többsége (elnézve a nézők átlagéletkorát), inkább tiszteletét rója le e zenekar előtt. Volt nyilván sok olyan, aki még alig múlt pár éves a Definitely Maybe megjelenésekor, de az biztos, hogy közülük sokan éppen emiatt a manchesteri együttes miatt ragadtak gitárt. Nagy elvárásokat már épeszű ember nem támaszt feléjük, élő fellépéseik mégis igazi ünnepszámba mennek, és egyáltalán nem csak egy kellemes nosztalgiaérzetről szólnak. Személyes gyermekkori fogadalom kipipálva, az ember maradjon hű az őt ért hatásokhoz.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: