film [film]  2009. március 20. péntek   11:45

nincsen hozzászólás

  Az üres tér sohasem elpocsékolt tér. Elpocsékolt az a tér, amiben sok művészi alkotás van.
  (Andy Warhol: Andy Warhol filozófiája /A-tól B-ig és vissza/. Ford. Halász Péter)
  
  A Chelsea-lányok (1-12. epizód)
  The Chelsea Girls (Episode 1-12).
  Fekete-fehér és színes amerikai film, angol nyelven, 197 perc, 1966
  Rendező: Paul Morrissey, producer, operatőr: Andy Warhol
  
  Andy Warhol (1928-1987) mintegy az amerikai tömegtársadalom Raffaellójaként a törmelékesség (klasztikus) művésze, aki fogyasztási tárgyainknak, mindennapi eseményeinknek, a trivialitásoknak a felhasználója. Warhol olyan új jelenséget teremtett, amelyet a tömegsznobizmus kifejezéssel írhatunk le talán a legszemléletesebben: a személytelenséggel, a neutralitással és az objektivitással való foglalatosságéval. E három általa felfedezett nézőpont már korai, alkalmazott művészeti tevékenységében is megjelent (gondoljunk csak cipőbolti ablak-dizájnjaira). Szitanyomatok készítésével kezdte (vászonra nyomtatott), hamarosan azonban figyelme a filmkészítés felé fordult. Az addig statikus kép kinetikussá vált a forgó, 16 mm-es Bolex kamera mozgása által , s ami végül (a párbeszédek és a zene révén) a művészet ikonografikus orgiájához vezetett. Andy Warhol filmjei a világról alkotott azon elképzelésnek a konceptuális gyümölcsei, amely már kiegyezett a klónozással és a standardizációval. Filmjei nem geometrikusan minimalisták, nem strukturalisták: néma képei (időnként azoknak a repetíció során lassan változó sorozatai) az időt adják hozzá a kép teréhez, ám ez a tér alapvetően a fogyasztási tárgyat a törmelékesség értékére emelő művész antropológiájával van kitöltve.
  
  Warhol Factoryja, a kreativitás-gyár, amely képes volt a produkciók folytonossága értelmében megvalósítani mindazokat a nélkülözhetetlen feladatokat, amelyek a fennmaradáshoz kellettek, önmagában nem állt másból, mint egy színésznőből, egy rendezőből és egy vágóból. Mintha csak azzal a szándékkal lett volna létrehozva, hogy édes anonimitásba burkoljon mindenkit, aki a Factoryval együttműködött, akik a feltűnésre és az eltűnésre, az élet szükségszerűségére vágytak. Ez közös vonás mindazokban, akik a Factoryhoz tartoztak Warhol pedig nem vádolható azzal, hogy bárkit is a háttérbe akart szorítani. A Factory terület volt, nem földrajzi territórium, hanem a kulturális csere virtuális területe. Ebben a kulturális cserében a nagyszerűséget reprezentáló pillanatok által megjelölve a jelen- és a távollét egyaránt létezett. Warholnak nem okozott nehézséget más jelentős művészekkel kapcsolatba kerülni (és ez a régmúlt korok művészeivel való kapcsolatára is vonatkozik), a Factory legfontosabb alakjai pedig egyforma büszkeséggel-önérzettel alá-fölérendeltségi problémák nélkül dolgozhattak ebben a sajátos kulturális cserében: és ez a valódi márkavédjegy, az igazi Andy Warhol. Egyre népszerűbb lettem, és egyre több barát vett körül. Szakmailag jól mentek a dolgok. Saját stúdióm volt, és néhányan már dolgoztak nekem, és valahogy úgy rendeződött el, hogy ott is laktak a stúdiómban. Abban az időben minden laza volt. Rugalmas. A stúdió tele volt emberekkel éjjel és nappal. Barátok barátai. Mindig Maria Callas ment a lemezjátszón, és sok tükör volt, meg alumíniumfólia. [] Az ellenkultúra, a szubkultúra, a pop, a szupersztárság, a drogok, a fények, a diszkó, akármi, amiről azt gondoltuk, hogy ťa fiatalsággal járŤ valószínűleg akkor kezdődött. Mindig volt valahol egy parti (Andy Warhol)
  Warhol magát különböző technikai eljárások felhasználásával fejezte ki: a cipőbolti ablaktól a szitanyomáson, a festészeten, a szobrászaton amikor átjutott a Brillo-kocka fázison, az akril színekkel megfestett Utolsó vacsoráén, Mao, Elvis, Jackie Kennedy, Marilyn Monroe portréin stb., hogy a kétszáz órásra tervezett Pork című performanszszínházi műről vagy önéletírásáról ne is beszéljünk , a fekete-fehér képeken át, amelyek TV-k képernyőjén ismétlődtek, a moziig, ahol a képek megmozdultak. Ez a működés a pop-art értékeinek a tisztelete: a mindennapok banalitásaié, amelyek azelőtt még nem voltak filmen megmutatva, csupán halványan felvázolva. A mozgás Warhol filmjeiben az élet prózaiságához tartozik, amelyben nincsenek költői testhelyzetek. A cselekmény nem-lineáris úton halad: a felvételekből ki- és később azokba megint minden valódi drámai erő nélkül visszacsúszva, vagy éppen a hagyományos mozi ideiglenes térszekvenciáiban fejlődik ki. Mintha csak minden kép az élet egy szelete, minden karakter, minden hős a megalopolisz-New York urbánus terében vándorló, a kémiai boldogság és a kétségbeesés között hányódó sajátos szexuális és élő objet trouvé lenne.
  Paul Morrissey szerint Warhol megnyitotta a kapukat. Élete legnagyobb szabású szociális-antropológiai-művészeti vállalkozásában, a Factoryban a háta mögött Drellának (összetétel a Cinderella, vagyis Hamupipőke és a Drakula szavakból) nevezték, ezzel mintegy a kedvességbe oltott érzelmi távolságtartást, autisztikus passzivitást, mások szellemi kihasználását rótták fel neki (ma már tudjuk, hogy a Factory történetét sok emberi tragédia is kísérte), miközben ugyanezzel a csoporttal együttműködve egy olyan szemléleti fordulatot idéztek elő a filmtörténetben, mint amilyen a Lumičre-testvérek fellépése volt az 1890-es évek közepén: a 20. század második fele egyik legnagyobb hatású és egyben egyik leghíresebb (és persze leggazdagabb) művészének valamint a Factory alkotóinak a tevékenysége nem csupán a filmidőt szabadította fel és tágította azt a lehető legszélesebbre a képi térkitöltés és térrendezés számára, hanem (a színészvezetés helyetti improvizációval, a fragmentált dramaturgiával, a kulturális idézetekkel, a minimalizmussal, a filmmédiumra magára közvetlenül vonatkozó metaeszközökkel Warhol pl. gyakran vetített a régi némafilmes, lassabb, 16 kép/másodperces sebességgel stb. ) ismételten végiggondolandóvá tette a filmet mint médiumot, miközben új alapokra is helyezte azt: A legjobb atmoszféra, amire gondolni tudok, az a film, mert fizikailag háromdimenziós és érzelmileg kétdimenziós. (Andy Warhol)
  
  A Láthatatlan Filmek Klubjában olyan filmeket vetítenek az érdeklődőknek, amelyek Magyarországon kevéssé ismert vagy elfeledett remekművek, mai és régebbi underground klasszikusok, avantgárd, absztrakt filmek, bizarr B-movie-k, mágikus-misztikus és pszichedelikus mozgóképes csodák, a filmnyelvet megújítani akaró metafilmek, kultikus filmszörnyetegek, vagy éppen olyan művek, amelyek önmagukon is túlmutatva testesítenek meg valamilyen víziót. Olyan filmeket kívánunk bemutatni a közönségnek, amelyek többsége vagy kimaradt a hazai filmforgalmazásból, vagy rekonstrukciójuk csupán a legutóbbi időkben történt meg.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: