szerző: KKHellhounds Fest: Tiamat, The 69 Eyes, Ava Inferi Petőfi Csarnok Február 17.
A Hellhounds fest névre keresztelt utazó cirkusz fellépőgárdája az utolsó pillanatig variálódott, a budapesti porondra végül három zenekar jutott el: az Ava Inferi, a The 69 Eyes és a Tiamat zenélt február 17-én a Pecsában.
A kezdés időpontja az egyre fogyatkozó zenekarok számával arányosan tolódott későbbre, de még ez az átszervezés is kevés volt az Ava Inferi műsorának lekéséséhez. Szemtelen dolog így kezdeni a megemlékezést, de az ő produkciójuk az, aminek semmi más nem áll olyan jól, mint a feledés. Alapvető információ a zenekarral kapcsolatban - és talán az egyetlen lényeges is -, hogy a Mayhem-ben még Blasphemerként tevékenykedő Rune Eriksen tehető felelőssé mindezért. Az északi klímától való távolodás kicsit megviselhette szervezetét, hiszen teljes odafordulást vállalt új bandája felé, sőt ez volt az ok, amiért kiszállt Csiharéktól. Mindenesetre megismertük kreatív írói képességeit, és találkozhattunk egy teljesen jellegtelen, gótikus, doom metal bandával. Ami, tegyük hozzá, legalább egy dologban nem nyúlt teljesen mellé, a női énekes ellenére nem süllyedtek Nightwish-i mélységekbe. Talán inkább a másik alapvető, énekesnős metálzenekar a példakép, és emiatt Anneke van Giersbergen (The Gathering) énekstílusát próbálta hozni sikertelenül - az énekelni kevéssé, de tekeregni kiválóan tudó Carmen Simoes. Az áriázós giccsmetál helyett egy hosszú, vontatott, minden egyediséget nélkülöző élményt kínáltak, ami tökéletes altatózenének bizonyult a kinti mínuszok utáni ernyedés mellé.
Aztán a kábulatból magunkhoz térve, máris nagy dózisban kaptuk a finn gothnroll-t. Mivel a helsinki vámpírok már nem szívták annyira a vérünket, mint portugál barátaik, kapásból roppant szimpatikussá váltak. A bandának jót tett a négy fal is, hiába tapasztalt fesztivál banda, azért mégiscsak jobban mutattak egy füstös klubban, mint mondjuk legutóbb Tokajban. Náluk pedig nagyon is fontos, hogy hogyan mutatnak, glam gyökerű brigádról lévén szó. Ebben a bandában a kúlság alapkövetelmény, mindenki skatulyából előrántott rocksztár, kisujjában ennek minden csínjával, legalábbis ezt sugallják, tehát pont azt, amit akarnak. Ez persze nem gond, sőt. Főleg nem az erre fogékony, érzékeny lelkű női rajongóknak, akik persze ezúttal sem okoztak csalódást és hiába a jeges február odakinn és a szárazjeges gótika idebenn, sikításaikkal a pálinkagőzös disznótorok idilli hangulatát idézték. (A néhány fiún látott The 69 Eyes póló még most is összezavar, de a pálinkagőz azért náluk is stimmel.) A Jussi 69 fantázianévre hallgató dobos amellett, hogy egy kupac dobverőt szétdobált még egy szoft-sztirptízzel is megajándékozta a közönséget, tehát maximálisan hálásak lehetünk. Jyrki 69-re sem lehet panaszkodni, kifejezetten közlékeny hangulatban volt az este folyamán, és amellett, hogy riszált, még kedves is volt. A The Cult-on szocializálódott zenekarral nincs gond tehát, megbízhatóan hozzák a bugyihúzogató gótrockot, és ha nem foglalkozunk vele, hogy ezt sokkal előbb, sokkal jobban már sok más zenekar megcsinálta, akkor kifejezetten jót szórakozhatunk az olyan dalokra, mint például (az elhangzott): Stolen Season, Betty Blue, Perfect Skin, Devils, Never Say Die, Feel Berlin, Brando Lee, Gothic Girl bármelyikére nekünk nem ment.
Az elnyúló ráhangolódás után végre elértünk az este lényegi részéhez. Nagyon kevés olyan zenekar van manapság, ami több mint egy (pláne két) évtizede létezik és még mindig nem okozott igazi csalódást. A Tiamat ilyen. Hosszasan lehetne ódákat zengeni a Wildhoney vagy A Deeper Kind of Slumber zsenialitásáról, meg persze Johan Edlund félemetes szuggesztivitásáról, de ezt most (még) mellőzzük és cserébe elmondjuk, hogy svéd barátaink 2008-ban kiadtak egy Amanethes című albumot, ami nemcsak az előbb említett két lemez mellett törpül el, de ez az oka a fent leírt csalódás szót megelőzőigazi jelzőnek is. A színpadképet nem szokásuk túlbonyolítani, ezúttal egy szolid, másfél méteres, izzókból készült fordított keresztet választottak dekorációként. A koncert leginkább a két utolsó lemezre építkezett, ami nem meglepő egy lemezbemutató turnén (most azért tehettek volna kivételt). A szokásos Tiamattal kapcsolatos közhelyek és (a szokásos) mélyebb filozófiai elemzés nélkül azért el lehet mondani, hogy egy érett, összeszokott társaságról van szó (a váltakozó turnézenészek ellenére) és ez piszkosul meg is látszik az előadáson: náluk a profiság a higgadtságban nyilvánul meg, a mostani estét (is) ez jellemezte leginkább. Amellett, hogy Edlund a tekintetével (és jellegzetes gesztikulációjával) képes úgy rabul ejteni az embert, hogy az még az új számok alatt is ellenáll a természet hívó szavának, még ott van ez a különös nyugalom a zenekarban, amitől aztán végképp félelmetessé válnak. Persze, a higgadtságot foghatjuk arra is, hogy az amúgy nyilván nem grindcore-járól híres banda az átlagos középtempós számai közül is a kevésbé slágeres, lassabb darabokat választotta. Ezért, ha valamibe muszáj lenne belekötni, az a setlist lehetne, na de nem muszáj és ráadásul visszaemlékezve nem is nagyon lehetne, még a jobb számokból sem, jobb listát összeállítani. Azt viszont tényleg kötelező megemlíteni, hogy a frissen csatlakozott Johan Niemann (például Therion) milyen elképesztő hangon énekelte a női vokálokat egyes számokban (Divided) és arról is érdemes szót ejteni, hogy mit bohóckodott össze Anders Iwers meg Johan Edlund azalatt a párperces funky betét alatt, ami mindekit váratlanul ért és ami leginkább a Another One Bites To Dust (Queen) volt. Amiket játszottak: Will They Come, Raining Dead Angels, Cain,Until The Hellhound Sleep Again, Wings Of Heaven, Brighter Than the Sun, Vote for Love, Cold Seed, Do You Dream of Me?, Divided, For Her Pleasure, Sleeping Beauty, Gaia. Nem volt földöntúli élmény, de mint minden Tiamat koncertnek, ennek is megvolt a varázsa, jellegzetes atmoszférája, és ez az többek közt, ami magasan kiemeli őket a szürke ( vagy fekete) tömegből.
13:28
