szerző: ArmaGedeonRichie Kotzen, Roy & Ádám 2009. február 18. A38
A szemöldököm nyomban felszaladt, amikor megtudtam, hogy a Roy & Ádám lesz a bemelegítő az idei Richie Kotzenen. Valahogy mindig úgy voltam velük, hogy ha a fene fenét eszik, akkor sem fogom őket megszeretni, mivel a hazai Viva tévés közeg kis kedvencei, azt pedig nem veszi be a jó ízlésű gyomor. Majd úgy alakult, hogy szinte jobban élveztem a bulijukat, mint a Kotzenét!
Tavaly már járt nálunk Richie, akkor egy kicsit többen voltunk, de a forint sem állt ily csehül, már ha ez számít ez esetben. A közönség tipikus: konszolidált családapa-figurák és hordóhasú zenészek, de kiszúrtam egy ex-megasztáros hölgyeményt is, hogy teljes legyen a kép. Megmondom őszintén, úgy látom, egyes körökben valahogy presztízs-dolog ott lenni egy Richie Kotzenen vagy egy Whitesnake-en, és ebben egyfajta hónaljszagú sznobizmust érzek; érdekes módon az úgymond underground bandák fellépésein sosem látom kis országunk celebmagját, noha sok esetben ezek a bulik lényegesen zamatosabbak.
Szóval Roy & Ádám. Az imént azt írtam, jobban élveztem őket, mint a főattrakciót; ez nyilván erős túlzás, hiszen az efféle kommersz, rockosított popzene oly messze áll tőlem, mint Kohánszky Roytól a Rob Halfordi sikolyok! Sosem láttam őket élőben (a médiában igen, de olyankor rögtön a távirányítóért ugrottam), és kissé pironkodva bevallom, kellemes csalódás ért; laza, könnyed, szórakoztató ezek a szavak jutnak most eszembe, ami nem kis dolog!
Bár a két héttel korábbi Volbeat-koncert fényében szentségtörés lenne azt állítani, hogy a Roy & Ádám kisujjból rázza ki a rock n rollt. A gitárszólók tetszettek a leginkább, de az ének is korrekt volt, jóllehet közel sem kimagasló. (Bizony, a szőrösszívű rockrajongó óhatatlanul is Glenn Hughes-hoz meg Jorn Landé-hoz mér mindenkit!) A dalszövegek hallatán pedig tíz körömmel kapartam a bőrt az arcomon kínos, ha csak egy szóval kellene jellemeznem. Végeredményben az ilyesféle muzsika nem üli meg a gyomrot, tizennégy éves lánykák házibulijában biztosan jó szolgálatot tesz, de mély nyomot nem hagy az emberben.
Próbáltam félreseperni a múltkori Richie Kotzen fellépés emlékeit (finoman szólva is sápadt produkció volt), és megfelelő nyitottsággal várakoztam, vajon meglep-e az amerikai zseni, vagy végleg eltaszít magától? A minap kóstolgattam, emésztgettem a dalait, de egyszerűen nem találtam bennük semmi vonzót. Ám egy élő produkció mindig magában hordozza azt a varázst, amit esetleg az album-felvétel nem nyújthat, így aztán csak azzal törődtem, ami a hajódeszkákon zajlott.
Szép csendben besétált a három zenész, illedelmesen köszöntek, ahogy jó rockerekhez illik. Kotzen a tévéjén felejtette a borotvát, ezzel a szépfiú-imidzsnek is lőttek, a mellettem fészkelődő alig-húszéves csajok szomorúan konstatálták, hogy de szarul néz ki; gondolom, nekik így már csak ablakon kidobott pénz a belépőjegy ára, és kénytelenek lesznek kizárólag a pengetési technikát figyelni, már ha. Ezen estén Richie a Karib-tengeri Jack Sparrow-nak öltözött, ha már hajóra szállt, és amúgy is itt a farsang.
És elmondhatom, hogy a koncert ismét csalódás volt! Hiába vérprofi minden, Kotzen hiába énekel fantasztikusan és hiába penget akkorákat, amelyektől a gitárosok 90%-a maga alá csinál, ha közben az egész oly szürke, mint az aszfalt. Persze ez erősen szubjektív, de az már tény, hogy egyre-másra jöttek a lassú, blues-alapú szerzemények, s ezek nélkülöztek mindenféle izgalmat, én pedig bármennyire is próbáltam ráhangolódni, próbáltam kifürkészni, hogy a technikai tudáson kívül mi olyan csodálatos ebben az emberben és a muzsikájában csak nem ment. Mondjuk Kotzen sem könnyítette meg a dolgunkat: hol opálos-kenderbódulatú tekintettel meredt előre, hol hisztis primadonnaként viselkedett, de a rock n roll-életérzés nagyon távol volt az A38-tól. Richie, koccan az áll a hajópadlón?
A lapos, egyhangú számok közül azért kiemelkedett egy-egy, például a Living Colour-ízeket rejtő So Cold vagy a közönség-énekeltető High. Amúgy meg a pazar riffek és szólók kivételével kevés emlékezetes énektéma akadt a repertoárban; az bizony elég soványka eredmény, ha egyedül a megszállott gitárbűvészek élveznek bele a gátyóba, az egyszeri ember pedig elpilled, mint Woody Allen a saját koncertjén. Csak ő vélhetően nem az unalomtól szunyókált el
16:18
