beszámoló [koncert] 2009. február 28. szombat 12:43
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloDragonForce, Turisas 2009. február 12, Diesel Klub
Gondolom kisebb korában mindenki játszott olyan játékot a régi kazettás magnójával, hogy csak félig nyomta le a Play gombot, csúsztatva a szalagot, ezáltal a rögzített zene hipersebességre felgyorsított, cincogós őrületté változott, amin jókat lehetett nevetni. A brit DragonForce zenekar azonban úgy vélte, minek ehhez régi magnó, amikor ezt saját kezűleg is össze lehet hozni? Nem kell ehhez más, csak két szélvészgyors gitáros, egy hasonló képességű dobos, egy megbízható basszusgitáros, és nem árt, ha egy őrült billentyűs is közreműködik. A cincogó, nyüszítő énekhang mégsem lehetne komolyan vehető, így egy jó képességekkel megáldott, igazi heavy metal torok teheti valóban színpadképessé a bandát.
Mindez a DragonForce-ban rendelkezésre állt. Hiszen itt van a villámkezű Herman Li és Sam Totman, a duplázók bajnoka Dave Mackintosh, a kemény kiállású Frédéric Leclercq, a bolondos Vadim Pruzhanov, végül de nem utolsósorban pedig ZP Theart, aki az együtténekelhető, megjegyezhető énekdallamokért felel. A DragonForce-ra igencsak felkapta a fejét az utóbbi időkben a színtér, hiszen a viszonylag „begyöpösödött”, szokatlan ötletektől és innovációktól mentes power/heavy metal színtéren ők felrúgtak minden szabályt.
Múlt héten sikerült több órán keresztül unatkozni a Diesel Klubban, amíg a Volbeat színpadra penderült, így most a tapasztalatokból okulva annyira nem siettük el a bejutást, noha a meghirdetett kezdés időpontjában már ott akartunk lenni. Bezzeg most nem várattak meg minket, ugyanis bejutásunk pillanatában éppen a Turisas kezdte meg a koncertjét a deszkákon. Ha folk-metal, akkor az szinte csak és kizárólag Skandináviából érkezhet, azon belül is Finnországból, ott van nagy kultusza az ilyesminek. Számos és különféle banda tenyészik ott, az epikus Moonsorrow vonaltól kezdve egészen a bulis hangulatú Korpiklaani-ig, a Turisas azonban az általuk „battle-metal”-nak nevezett irányvonalat tűzte a zászlajára. A pörgős ritmusok, ökölrázós refréneknek, lelkesítő dallamok a fő építőelemei a Turisas zenéjének.
Koncertjükről őszintén szólva felemás véleményem alakult ki. A csapat példaértékűen megteremtette a hangulatot, vidámak voltak, közvetlenek, sokat kommunikáltak a közönséggel. Az énekes nem fukarkodott lejmolni egy laposüveget az első soroktól, és kipróbálni a helyi itóka bódító hatását. Ezen kívül persze a sör is patakokban folyt le a gigáján, próbált kedves gesztusokat tenni a közönségnek, hogy az itteni márkát preferálja, a többi cseh, osztrák, stb. fajtákat a háta mögé dobálta. Persze ne legyenek kétségeink, hogy más országban pedig valószínűleg a miénket is ugyanúgy elhajítja, de így sikerült kiváltani a közönség vidám kacaját, tehát showelemnek tökéletesen megfelelő volt a jelenet. Szóval akárcsak a küzdőtéren, a színpadon is jó hangulat uralkodott. A zenészek nem mozogtak túl sokat, de látszott, hogy élvezik a bulit. Különösen a harmonikás lány volt elemében. A zenei része viszont annyira nem hatott meg a Turisas nótáknak, nem éreztem komoly kapaszkodópontot, fogósságot a dalaikban, csak hömpölyögtek egymás után az északi harci indulók. A Battle Metal, A Portage To The Unknown, One More, The Messenger, In The Court of Jarisleif, Rasputin, To Holmgard And Beyond szerzeményeiket játszották, de ezek közül talán egyedül a Rasputin feldolgozás emelkedett ki a sorból. Összességében nem éreztem azt, hogy rendíthetetlen rajongójává váltam volna a bandának...
A vidám hangulat a DragonForce-tól sem idegen, mert akármennyire is vérprofin és technikásan adják elő a nótáikat, a csipetnyi (ön)irónia és humor mindig jelen van náluk, ami egy ilyen bandánál szerintem elismerésreméltó. A hat srác teljesen megőrült a színpadon, egyedül a dobos Dave Mackintosh kényszerült helyhez kötöttségre, mindenki más bejárta, beugrálta, körbeszaladta a színpadot rengetegszer. Herman Li és Sam Totman kérlelhetetlenül ontották a szólókat, őrült sebességű virgáikat tátott szájjal bámulta a nézőtér. Persze egymás cukkolásáért se kellett a szomszédba menniük. Frédéric Leclercq magabiztosan, és közel sem a háttérbe vonultan alapozott, olykor még pár hörgősebb énektémát is bevállalt. Sőt az egyik nótában hangszert cseréltek Sam-mel, és Frédéric immár gitárosként teperte végig a számot, szólóval együtt! Na ez igen! Nem néztem volna ki belőle, noha belegondolva, hogy a Machine Head turnén Phil Demmel rosszulléte miatt ő vállalt gitáros kisegítő szerepet, ennek fényében talán mégsem olyan meglepő. A doboknál Dave tartotta a sebességet a gitárosokkal, fáradhatatlanul trappolta a talpalávalót.
A legőrültebb figurának kétségtelenül a szintis Vadim Pruzhanov bizonyult, ő a szórakozott bölcsész alkatával (bocsánat!) hol a statikus szintetizátorait püfölte, hogy egy botrányosan rikítózöld színű szinti-gitárral ugrabugrált a nézők előtt. Még egy meglehetősen különleges magánszámot is előadott, amolyan electro-diszkó (?) hangzásvilágú szintiszólóval kápráztatta el a jelenlévőket, amely amennyire készületlenül érte a jelenlévőket, olyannyira hatásosan sikerült. Még a Turisas-os harmonikáslányka is becsatlakozott, talán ezek voltak a legemlékezetesebb percei az estének.
Számomra az énekes ZP Theart volt az, aki nem okozott egyértelmű lelkesedést. Lehet szeretni és utálni a klasszikus heavy metal énekstílust, de az tagadhatatlan, hogy neki kiváló hangi adottságai vannak. És mindez a zenéhez tökéletesen passzol, ebben tehát hiba nincs. Frontemberi tevékenységét figyelve azonban már többször ráncoltam a homlokomat. A megszólalásig Kalapács Józsi fazonú, ámbár annál foghíjasabb énekes NAGYON túljátszotta a szerepét, ez a megjátszott rocksztár allűr az én szememben nem volt túl szimpatikus. Persze példaértékűen lelkesítette a közönséget, próbált mindenkit bevonni, de ezt is túlzásba vitte. Gondolom (remélem) azért ő sem vette annyira komolyan magát, poénnak fogta fel (angol humor, tudjuk...), de engem már bosszantott, amikor unos-untalan „beszólt” azoknak, akik nem kellő lelkesedéssel figyelték a koncertet, vagy zsebre vágták/karba fonták a kezüket. Meg azok a pózok amiket bevágott. Összességében azért dicséret illeti a dalnokot, mert a feladatát kiválóan megoldotta ZP Theart.
A DragonForce-ot rendszeresen az a kritika éri, hogy klinikai precízségű lemezeiken hallható gyorsaságot és színvonalat nem tudják élőben hozni. 2007-ben Bécsben a Black Crusade fedőnevű turnén egyszer már láttam a fellépésüket, ahol bár szintén jók voltak, de az élő produkció valóban alatta maradt a lemezminőségnek. Nos, a mai estén a Diesel-ben a csapatot nem érheti komoly vád, mert tényleg olyan precizitással játszottak, hogy a kétkedők most szerintem egy időre el fognak hallgatni. Kiváló hangulatot teremtettek, négy megjelent lemezükről egyaránt szemezgettek. Kezdésnél az új lemez klipes nótája, a Heroes Of Our Time hasított bele a levegőbe, majd pedig jöttek szép sorjában az Operation Ground And Pound, Reasons To Live, Fury Of The Storm, The Warrior Inside, Revolution Deathsquad, Soldiers Of The Wasteland, The Last Journey Home, Valley Of The Damned, és végül az áttörést hozó Through The Fire And The Flames. Ez utóbbinál még egy ifjú rajongót is felrángattak a színpadra, akinek megadatott a lehetőség, hogy tombolásra és éneklésre biztassa a közönség többi részét.
Ettől az estétől szerintem mindenki megkapta, amit várt. Feltűnő volt, hogy többen kifejezetten a Turisas miatt jöttek, az igényeket pedig ki is elégítette a finn zenekar, bár talán még a játékidejüket megtoldották volna még egyesek. A DragonForce pedig egész egyszerűen hengerelt, meggyőzően prezentálták tehetségüket, kiváló színpadi produkciójukat. Egy hagyományőrző heavy metalos fülnek lehetséges, hogy már túl vad volt, amit leműveltek, de én úgy gondolom, hogy van potenciál ebben a csapatban. Nem is kicsi!