beszámoló [koncert]  2009. január 15. csütörtök   15:55

nincsen hozzászólás

  Lemaradtam a Kiuasról. Bosszantó. Mondjuk a pénzügyi világválság ennél azért bosszantóbb dolog, de amikor a bürokrácia indiszkrét bája diadalmaskodik, hogy az ember ne tudjon időben elszakadni a munkájától és ennek okán lekési a várva-várt koncertet az bizony szar ügy.
  
  A finn Kiuas szimpatikus banda. Úgy játsszák az izmos power metált, hogy nem halljuk a lánccsörgést meg a varázslók mormogását, zenéjükben mégis ott van a férfias heroizmus. Tökös macsómetál ez, mit szépítsük! Három lemezzel a hátuk mögött csak arra várnak, hogy felkarolja őket a Jósors meg az MTV, és a népek úgy vegyék a CD-iket, mint a cukrot. Persze, valahol mindegyik zenész erről álmodik éjjelente a paplan alatt, de a Kiuas valóban megérdemelné. Mert bár merítenek a tradicionális heavy metálból, csipegetnek a gonosz, setét északi muzsikákból, lefejtenek egy-egy szeletet az európai power/thrash-ből a végeredményt tekintve mégis saját hanggal rendelkeznek. Ezért bosszant, hogy lemaradtam a bulijukról. Üres perceimben sűrűn szurkálom a tűt a bürokrácia vudubábujába
  
  Amikor utoljára hallgattam Eldritch-et, akkor bizony még egyessel kezdődött az évezred. Az az idő tájt dúló progresszív metál-láz (na, mondjuk ki: Dream Theater Láz!) hatására hirtelen minden második együttes a korai Genesisre meg a Yesre kezdett hivatkozni, a számaikba az addigi három téma helyett harminchármat pakoltak, majd ez a hullám döglött hal módjára a felszínre hozott unalmas kópiabrigádokat, és így szép lassan elveszítette eredeti jelentését a progresszív kifejezés. Az Eldritch viszont más úton járt, a 98-as El Nino albumukat annak idején szanaszéjjel dicsérte a sajtó, rá is csaptam, és valóban: a helyenként igen súlyos power metalos elemekhez egyfajta modern, elektro-szimfonikus hangzást házasítottak, ami által egy izgalmas, invenciózus és innovatív (hmm) zenei világ született.
  
  Ugyan e koncertet megelőző napokban gyakrabban írtam be a YouTube-keresőbe az eldritch szót, hogy valamelyest képet kapjak a mostani ténykedésükről, de arra gondoltam, majd a buli fogja eldönteni, újfent összebarátkozunk, avagy sem. Már az első dalnál eldőlni látszott a kérdés: szürke, arctalan zene hömpölygött felém, amely igencsak híján volt a fentebb említett izgalomnak meg a két i-betűs társának. A muzsikusok lelkesek voltak, még úgyis, hogy szinte üres nézőtérnek játszottak: olyan kevesen voltunk, hogy ennyiért még az Átkosban sem oszlattak! Ám mit ér a lelkesedés, ha maga a produkció oly harmatos, mint egy kezdő megasztáros pöcse hajnalban! A hülyehajú énekes pedig úgy nézett ki, mint egy leamortizált Camoranesi, miután abbahagyta profi labdarúgó pályafutását; önmagában ez még nem volna baj, de Terence Holler valószínűleg hiányzott a Hogyan Adjuk El Magunkat A Koncerteken Frontemberként? kurzusról, mert fájdalmasan nem tudott mit kezdeni magával a színpadon. Legalább a hangja kárpótolt volna mindezért! Azonban énekteljesítménye abszolút nem volt meggyőző kettes alá, ha témánál akarunk maradni. Egyedül a Portrait lemezes The World Apart-ot és a friss korong címadóját, az Evergrey-re hajazó The Blackened Day dark metál slágert tudnám pozitívumként elkönyvelni, nem többet. Kár.
  
  A Firewindről korábban mindössze annyit tudtam, hogy egy, főként görög zsenik alkotta banda, akiket jószerével csak körüldicsérnek minden fórumon, majdhogynem felszólítva a Hammerfallt, ugyan tessék már átadni a Heavy Metal Trónját őnékik. Amikor annakidején belefüleltem egy-két dalukba, megmondom őszintén, nem értettem, mire föl e nagy lelkesedés, egy tehetséges, de meglehetősen kommersz együttest láttam csupán, nem többet. Aztán módosult vélekedésem, amint végighallgattam legutóbbi szerzeményüket, a The Premonition-t; noha még most sem gondolom, hogy ők lennének az új Maiden, de fejet hajtok a pozitív kritikák előtt. És őelőttük.
  
  Ugyanis amit ezen az estén bemutattak, az volt a nagybetűs Metál! Mind a kiállást, a tudást és a számokat tekintve majdhogynem hibátlan produkciót nyújtottak! Egyetlen negatívumként maximum azt hozhatom fel bár ez lehet ízlés kérdése , hogy a dalok egy cseppet homogénnek tűntek, legalábbis így tömény másfél órában. A The Premonition-ön is kezdő Into The Fire-rel nyitottak: a germán Brainstorm ír efféle begőzölt vadkan módjára túró power bombákat; a refrén pedig kellően dallamos, nem megy át csordavokálos tuka-tuka thrash-be (nem mintha az baj volna, ráadásul a Metallica The Thing That Should Not Be-je ugrik be, ha már). A Helloween sörmetálos vidámkodásaira emlékeztető Head Up High folytatta a sort, majd jött az ökölrázós Kill To Live, amelynek hallatán meg a legendás Vicious Rumors neve sejlett fel
  
  A hangosítás is korrekt volt, a zenészek egytől-egyig szakmájuk mesterei (mindenekelőtt Gus G. gitáros és Bob Katsionis billentyűs/másodgitáros), a nóták pedig olyan fülbemászóak, mint az a bizonyos bogár, amitől minden gyerek úgy retteg Apollo Papathanasio énekest a közelmúltban megtépázta egy jó kis torokgyulladás, ez okból lemondták néhány olaszországi koncertjüket, ám hál istennek segíthetett valami gumibogyószörp, mert ezen az estén fantasztikus formában volt! Talán nem a világ legnagyobb hangja az övé (előző nap ugyanitt Jorn Lande lépett fel, bocs!), de amit itt produkált, annak széle-hossza vérprofi volt!
  
  Aztán szép sorjában jöttek a slágerek: igen, a megadallamos Angels Forgive Me, a szinte hard rockos vokálokkal megtámogatott The Silent Code, a hammerfallos riffelésű Circle Of Life a szó jó értelmében mind kiváló Slágerek! Ezek az egyébként kliségyűjteménybe illő bombatémák éppúgy megállnák a helyüket egy stadionban, ahol tízezrek zenghetik őket, Apollóval az élén; a kérdés csupán az, hogy eljutnak-e valaha azokba az (Olümposzi, haha) magasságokba? Volt egy szenzációs instrumentális összeborulás, mentek is a hatalmas szólózások és a súlyos power metálos döngölések Továbbá a nagy ívű, szárnyaló My Loneliness és a Gary Moore Wild Frontiers dallamait szemtelenül lenyúló Mercenery Man-nel tulajdonképpen a teljes új lemezt elővezették. Persze a régebbi korongokról is szemezgettek: Till The End Of Time, Between Heaven And Hell, Falling To Pieces. A flashdances Maniac metálosított verziója sokkal kellemesebb fülbevaló, mint a szintipopos eredeti, ropta is a tisztelt publikum, élükön az Eldritch tagjaival, akik szemmel láthatóan tojtak arra, hogy lazán lemosták őket a színpadról, és azon nyomban csajozásba kezdtek
  
  Természetesen nem maradhatott el a zenészek bemutatása, aranyos volt, ahogy Gus G. az alig egyhetven magas Apollót a mennydörgés isteneként vezette elő, még akkor is, ha nyilván ezt a poént minden koncertjükön elsüti. Végezetül elmondhatom, hogy bár az Eldritch gyengécske szereplése nem tette tökéletessé az estét, de a Firewind hamar helyrerázta a dolgokat, jöttek, láttak és triumfáltak! A vudubabát pedig azt hiszem, odaadom egy kóbor kutyának

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: