beszámoló [koncert]  2009. január 13. kedd   12:34

nincsen hozzászólás

  Jorn Lande korunk egyik legtehetségesebb énekese, ehhez kétség sem férhet. Éppen ezért egy gondolat bánt engemet. De nagyon. Sirámom oka a következő: amennyire elsőrangú torok, olyan alulértékelt, és bizony neve még mindig csak a bennfentesek körében okoz krónikus remegést. Ismeretlenségét mindössze annak köszönheti, hogy egyik zenekarában sem tudott sokáig megmaradni (tán nehéz természet volna, mint Yingwie Malmsteen, aki mellett senki nem képes megmaradni? a dolog azonban fordított: a gitármágus maga dobálta ki bandájából az énekeseit, és nem ő repült innen-onnan). Jorn pedig hiába gyártja hangyaszorgalommal lemezeit, mint tudjuk, a rockénekesi szólókarriert övező út mindig göröngyösebb, mint az, amelyre egy hagyományos együttessel lépve próbálunk eljutni a siker kapujáig.
  
  Ezen elégikus prológus után lépjünk végre a tettek mezejére, ahogy tette azt a Triosphere legénysége is. No, ez így nem pontos, hiszen a kvartett élén egy hölgyeményt tisztelhetünk. Túlságosan nem kívánok belemerülni fellépésük boncolgatásába, minekután a tavalyi Jorn bulit is ők melegítették be, és ahogy akkor, ezúttal sem győztek meg maradéktalanul. Az alapvetően középtempóra épülő heavy/power muzsikájuk igencsak híján van az eredeti ötleteknek, a dalok hamar egybemosódnak, arctalan massza az egész. Az egyetlen kuriózum énekesnőjük személye, pontosabban énekteljesítménye: ha unod a tucatszám felbukkanó angyalhangú, pillogó porcelánbabákat, Ida Haukland elnyerheti tetszésed; a szöszke energiamanó kimondottan erős torokkal rendelkezik, érces-karcos, hogy azt ne mondjam férfias orgánuma mindenképpen említésre méltó, ámde énekdallamai egyszerűen szürkék, jellegtelenek. Amire emlékszem, az a Sunriser daluk (refrénje üdítő színfolt a szürke abroszon, hogy egy bődületes képzavarral éljek), és a négy-öt W.A.S.P. klasszikusból álló egyvelegük semmi több. E cikk írása közben a biztonság kedvéért (és kicsit önmagam megnyugtatása végett) belefüleltem a MySpace-es nótáikba, és bizony azt kell, hogy mondjam, élőben még mindig meggyőzőbbek, mint stúdiófelvételen. Nem is értem, miért kellett a 2008-as Jorn-turnéra is őket elcitálni, kezdem azt gondolni, csókos társaságról van szó Lande úr udvartartásában, ráadásul éppen norvégok az istenadták
  
  De félre a rosszmájú tréfát, elvégre Pure Inc.-ék sem vicceltek, ahogy a színpadra léptek: nem tudom, a Triospehere tagjai hányszor nézték meg a svájci banda koncertjét e körúton, de ami tény, hogy hozzájuk képest bizony jócskán alulmaradnak a dalszerzés mesterségében. Mivel jómagam a Pure Inc.-t eddig nem ismertem, gyorsan lecsaptam utolsóként megjelent lemezükre (Parasites & Worms), hogy a Dieseles buli előtt valamelyest képben legyek a muzsikájukat illetően. Mit mondjak? Azonnal rabul ejtett ez az ízig-vérig dögös rockzene, amely finoman ötvözi a grunge ízeket az európai hard rockkal és a tradicionális heavy metállal: ha egy utópisztikus gondolatba révedve elképzeljük, ahogy a három megboldogult banda, a Led Zeppelin, a Soundgarden és az Alice In Chains összeránt egy közös albumot, jószerivel olyasféle hangzásvilágot kaphatunk, mint amit a Pure Inc. kotyvasztott össze.
  
  Nem sokkal a koncert előtt a frontemberhez, Gianni Pontillóhoz orvos érkezett, mert gyomorbántalmai voltak, így a fellépésük is kérdésessé vált. Ennek ellenére a srác akkorát énekelt, hogy kollektív szájtátást idézett elő a teremben. Hangjában éppúgy ott lapul Chris Cornell (Soundgarden, Audioslave) ráspolyossága, mint Robert Plant hisztis hajlításai, sőt mi több, meglehetősen feminin testtartása is a jó öreg Led Zep-legenda csípőkidobós mozgáskultúrájára hajaz. Ennélfogva Gianni nem egy sárkányfogakkal kivert bőrszvetterbe bújt metálállat, imígyen igen furán festett, amikor egyszer-egyszer hardcore-üvöltésekre ragadtatta magát, a teljes mikrofonfejet bekapva. Az a jelenet pedig végtelenül emberi volt, amikor a kilazult cipőfűzőjét éneklés közben kötötte be egy akrobatikus mozdulatsorral, egy lábon egyensúlyozva. Profizmus.
  
  Főként az új nagylemezről szemezgettek (volt Evenmore, Serenade Of Aggression, Dead Calling, bár ez utóbbira nem tennék esküt), de például a pörgős-táncolós Im A Rolling Stone a 2006-os A New Days Dawn-ról került elő. Aztán volt még jópofa humorbonbon is: Sandro Pellegrini gitáros két szám között megkérdezte a közönségtől, no vajon ki birtokolja az új CD-jüket. Valaki jelentkezett, hogy neki bizony megvan. Ez hihetetlen hangzott a válasz. Öniróniából jeles.
  
  A hab is megvolt ama tortán, méghozzá egy frenetikus Led Zeppelin feldolgozás képében, jelesül az Immigrant Song-gal! Pure-ék aztán kitettek magukért, nem csupán eljátszották, hanem a saját képükre formálták a dalt, arról nem beszélve, hogy Gianni fürdött a klasszikus énektémákban; mind seggrázós mozgását, mind hangját tekintve maga volt az ifjúkori Plant tökéletes klónja, ami tegyük hozz, nem kis szó! Soha jobb koncertet egy előzenekartól! Kalap le.
  
  És akkor jött Jorn Lande. Ezúttal nem volt zsaruszemüveg, helyette viking-körszakáll, és a tavalyi, A38 hajós piahegyek is elmaradtak szerencsére. Jorn most nem is nézett ki úgy, mint egy vízilóarcú detoxbérletes, noha színpadi kiállása ez alkalommal is szerfelett darabos, szögletes volt; hát istenem, a rohangálást hagyjuk meg Bruce Dickinsonnak. De amikor kitört belőle A Hang! Még a Diesel falai is belelibabőröztek! Élőben ugyanolyan mintaszerűen adja vissza az énektémákat, mint stúdiófelvételen, ráadásul Jorn nem csupán megidézi a fiatalkori David Coverdale-t, hanem szemtelenül lekopírozza annak hajlításait, tónusát, jellegzetes frazírjait. Ettől függetlenül hangjának hihetetlenül gazdag az érzelmi palettája; torkában ezernyi szín bújik meg, mindennek tetejébe persze technikailag is tökéletes!
  
  A Lonely Are The Brave album Soul Of The Wind című nótájával kezdtek. A nyitótéma engem egy kissé a Danzig-féle Dirty Black Summer vezérdallamára emlékeztet, de lehet, hogy csak én hülyültem meg. Mindegy is. Némiképp érdekes koncertnyitás, hisz egy szinte doomosan hömpölygő, komótos tételről van szó, ami egyébiránt az új lemez egyik legjobbja! (Bár halkan megsúgom, hogy a Lonely korong nálam a leggyengébb láncszem a Lande-életműben.) Már az elején feltűnt, hogy a hangosítás mennyire énekpárti; Jorn oroszlánüvöltéseitől a sör megbillent a poharakban. A Shadow People folytatta a sort, korrekt hard rock szám a 80-as évek szellemében, de ha a Whitesnake annakidején efféle nótákkal pakolja tele az 1987-es albumot, sosem lett volna belőlük MTV- és csajkedvenc sztárbanda.
  
  A We Brought The Angels Down és a Stormcrow már mosolyt csalt arcomra: ezekben a The Duke-os opuszokban valahogy ott van a tűz. Majd újfent jött a Lonely Are The Brave lemez, amelyet a Man Of The Dark illetve a The Inner Road képviselt; míg az előbbi egy jófajta dallamokkal kísért középtempós döngölés, addig az utóbbi egy végtelenül primitív, szürke és ötlettelen büntetés; sajnos ez az állítás nagyjából az új CD egészére is igaz. A Dio-korszakos Black Sabbath komor, doom-terhelte eposzait idéző, vikinges Tungur Knivur-nál is van ám izgalmasabb a Worldchanger albumon, mégis ezt választották. Ahogy tavaly is. Itt hadd jegyezzem meg, hogy Jorn múltkori fellépéséhez képest nemigen variálta meg a számlistát, voltak átfedések szép számmal (most is megkaptuk a Blacksong-ot, Thin Lizzy Are You Ready-jét meg az Out To Every Nation-t), igazán beiktathattak volna egy-egy gyöngyszemet a Beyond Twilighttól, netán a Masterplanttől, ha már ez egy szólóturné, vagy mi a szösz.
  
  Az unalmas instrumentális szösszenetek csak arra jók, hogy az énekes megigyon egy sört, én is ekképp tettem; nem tudom, mi a frásznak húzzák az időt ilyesmivel, egyik zenész sem egy Satriani. A Blacksong-nak párom örült nagyon, én meg a Stormbringer-nek (gyengébbek kedvéért: 74-es Deep Purple), de ha már feldolgozás, igazán befért volna még a gonosz Hellfire (Beyond Twilight dalcsoda), ha már az új korongra is felcsapták, mint bónusztrekk. Bezzeg dobszóló az volt. A Duke Of Love, továbbá a War Of The World zárta a bulit, itt még volt majd tízperces ének improvizáció (Sign of the dark it´s the war of the world), aztán vége.
  
  Ha csupán e koncertet nézzük, nagy élmény volt, szó se róla, és ha kisiskolás módon osztályozunk, akkor ez egy becsületes négyes, de amint arra gondolok, hogy ez az ember, ez az énekesisten jelenleg milyen zenekar élén áll, és milyen zenekarok élén állt egykoron, akkor bizony szomorú vagyok. Jorn Lande mellé egy olyan dalszerző-fenomén illenék, aki óriási muzsikával szolgálja ki ezt az óriási hangot. Így az Óriási Hang pedig csak kallódik

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: