beszámoló [koncert]  2008. december 10. szerda   14:42

nincsen hozzászólás

  Amikor a rock bensőséges családi fészekben szelídül meg Bizony van annak egyfajta bája, amikor két, egyébként sokat látott profi zenész egy szinte rögtönzött akusztikus klub-bulit csap, lazán, szabályoktól és allűröktől mentesen. Egy régi kedvenc hősöm, Cseh Tamás neve jelenik meg, ő tudott így varázsolni az Egyszálgitár meg a Zenész.
  
  Ám Duncan Patterson és Mick Moss azért más tészta; zajongtak már egyéb bandák élén, ez a csöndesülős körút most csak egy kis kitérő; és ha elhangzik az Anathema szó, nekem ott kell lennem, legyen az bármiféle összeborulás. A mai Anathemához ugyan már nem sok köze van ennek a két embernek, de Duncan azért ott pengetett egészen a korai idők hörgő-morgó doom-korszakától kezdve 98-ig, amikor a Cavanagh fivérek már Pink Floyd cédéborítókat szívtak el a Nagy Pszichedelikus Útra lépve. Ennélfogva az Anathema neve inkább csak reklámszlogen, a fő hangsúly az Antimatteren van; Patterson ebben a formációban dolgozott együtt Mick Moss-szal. A tar énekesről nem tudni sokat, viszont hangját hallva akár egy Pearl Jam emlékzenekar neve is felsejlene, ha ez igaz lenne. De nem az. Mick énekstílusa valóban felidéz valamit a grunge-időkből, favágóingestül, Eddie Vedderestül, de az Antimatter más vizeken evickél.
  
  Az Íon pedig tényleg külön kategória: talán a manapság oly könnyen kibüföghető neo-folk jelző a legprecízebb, ha már. De lényegében mindegy is, az efféle igényes csemegék sosem ömlenek ránk a rádiókból, és ezen az akusztikus esten is csupán ötvenen-hatvanan lehettünk. Az After önmagában nem egy rossz hely, de amikor ez az embercsoport mind a nagyteremben gyűlik össze, akkor van a gond: a színpadnak csúfolt deszkaemelvényen elhelyezkedő zenészeknek csak a homlokát láthatta az, aki a hátsó sorokba szorult. Ráadásul, ha e zsúfoltság okán a falakról is hámozni lehetett az izzadságot na, az már nem olyan kellemetes.
  
  Az előadás előtt mellettünk söröztek a főszereplők (két teljesen hétköznapi fickó enyhe dokkmunkás-jelleggel), aztán öregurasan felmásztak az pulpitusra. Volt némi késés a dologban, ez egy csendes-hűvös nyári éjszakán, tábortűz melegénél fel sem tűnik, de a gyufásdoboznyi helyiség katlanjában már más a gyerek fekvése. Túlzás volna azt állítani, hogy a húrok közé csaptak, még az egyébként tempósabb eredeti verziókat is inkább balladai köntösbe öltöztették, ami az est végére kissé el-elnehezítette a szempillákat.
  
  Az Anathema Feel-jével nyitottak. Az Alternative 4 albumos dal amúgy szerintem nem egy túlságosan izgalmas megfejtés, de így akusztikus pengetéssel és Mick simogató hangjával kísérve mindjárt jobban esett. Apropó Mick Moss! Vessetek rám roppant bazaltkövet, de ez az egyszerűségével megnyerő legény simán leénekelte az Anathema-koncerteken néha igencsak hamiskás Vincentet (lásd például: A Moment In Time live-DVD); hangjának fátyolos, spleenes tónusa csontig megbizserget. Egy ízben pedig jópofa angol humorral, egy rögtönzött dalba foglalva kérte meg a technikust (Hey, Mr. Lightman), hogy jó vóna, ha nem világítana a szemébe. És az is jó lett volna, ha néhány paraszt otthon felejti magát; egyesek valahogy nem tudtak mit kezdeni az előadás csendes visszafogottságával: bicskanyitogató fecsegésükkel és vihogásukkal olykor túlharsogták a zenészeket. Joey DeMaio simán kiküldte volna őket a teremből
  
  Antimatter-dalok és egyéb feldolgozások váltották egymást: az Antimatter-nóták közt szerepelt az Over Your Shoulder gyöngyszem, a The Last Laugh vagy a különösen megindító Leaving Eden. Ez utóbbi itt is gyönyörű volt a maga puritánságával, de aki már hallotta az album fájdalmas-felkavaró eredetijét, az sose feledi. Nem érzem túlzásnak, ha azt állítom, már-már Peter Gabriel művészetéhez ér fel az Antimatter egyik-másik szerzeménye!
  
  Érdekes módon az Íontól csupán az élőben kissé álmatag Learpholl-t vették elő, viszont az Anathema-számokat már bőkezűbben osztogatták: a Feel-en kívül többek közt elhangzott még az Empty, és megszelídítették az Eternity III komor doom metálját is. Az Empty lírai változatából nekem éppen az a tüzes szenvedély hiányzott, amely az I feel that pain again! sornál tetőzik lemezen. Itt maradt a tábortűz-jelleg. A legmeglepőbb mindenképpen az ős-metál Trouble Mr. White-jának széttrancsírozása volt: a máskülönben Black Sabbath-módon dohogó betontémából egy kiváló balladaszerűség született Duncanék tolmácsolásában, igaz, rá sem lehetett ismerni ama másikra.
  
  A feldolgozások sorát erősítette például a halhatatlan Dead Can Dance ködös-misztikus Black Sun-ja, zárásként pedig Melanie-től a Leftover Wine. A Fekete Nap borongós, elégikus hangulata nyilván kevésbé domborod(hat)ott ki most, ennek ellenére Mick jelesre vizsgázott az ének terén. Ahogy említettem, az ő hangjában is ott bujkál az a fátyolos szomorúság, ami Brendan Perry sajátja. És ahogy Melanie Safka dalának átirata is kellemes perceket szerzett, úgy az egész másfél órás előadásra elmondható mindez, noha nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az egymást követő lassú folyású, lírai tételek bizony kissé egysíkúvá és homogénné tették a koncertet, nem ártott volna beékelni egy-egy tempósabb számot. A szinte elviselhetetlen hőség dacára egy rendhagyó és igen szórakoztató produkciót láthattunk mi, ínyencek, s ezek után pedig jöhet egy igazi, hangos Antimatter koncert!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: