beszámoló [koncert]  2002. szeptember 14. szombat   10:44

nincsen hozzászólás

   Ez a nap a budapestiek életében nem szólt másról, mint a Parádéról. Több tucat kamion, giga hangerő, 300 dj, néhány zenekar, fél millió ember, iszonyú szemét folyamok és több tízmillió forint reklám az emberek arcába. Igen, ez a jellegtelen, minőségre nem törekvő rendezvény nem szól másról, csak a mobil cég pólójáról, sapkájáról, az üdítő cég sípjáról, a kereskedelmi tv hamarosan induló valóságshow-jának tetoválásáról, úgy hogy azok a szerencsétlenek, akik ezeket magukon vagy maguknál hordják észre sem veszik, hogy élő reklám póznák lettek! Durvább, mint a Szigeten, ahol ölték egymást a félrevezetett ártatlanok a narancssárga nyakbaakasztóért. Ilyen látvány után menjen az ember punk koncertre.
  
   De elmegy, mert tudja, hogy még nincs veszve semmi. És örül, hogy milyen sokan eljöttek ma este, hogy meghallgassák a jobbnál jobb magyar zenekarokat, és a Propagandhit.
  
   Szombaton pontosan kezdünk, mégpedig a Human Errorral. A hardcore csapat zenéjébe itt-ott metál elemek vegyülnek, de javarészt tiszta hc hallható. Nagyszerű énekesi teljesítmény, olykor még érthető szöveggel is. Nincs törés az előadásban, így jó kis buli kerekedett ki a dologból.
  
   Jelentős tömeg alakult ki a Hátsó Szándék koncertjére. A mostanság emo felé húzó fiúk remekül egymás mellé tették a punk, a ska, és a hc elemeit, valamint nem elhanyagolható módon sokat foglalkoznak a skinhead és az oi! szubkultúra becsületének helyreállításával. Sajnos az ének nagyon kásásan szólt, úgy mint tegnap a Semmi Komolyéknál. A legnagyobb rámozdulás a Skinhead reggae” című alapszámnál történik, bár a koncert jelentős részét önkéntes táncos fiúk színesítik, akik remek testüknek köszönhetően megritkítják a lányok számát a nagy teremben.
  
   Azért becsülettel lenyomta a Hátsó Szándék a bulit, sőt ismerve őket, még játszottak volna egy órát. A rajongóknak jó hír, hogy vannak új számok, ami ugyebár előrevetít egy újabb albumot.

   Nem tudom, hogy Huszár Jani könnyezve utazott volna-e végig a városon a bevezetőben leírtak láttán, mert hogy én nagyon kiakadtam ezen. Fájdalmasan kevesen hallgatták meg a Barackca koncertjét, amit azért sajnálok, mert Jani elveihez hűen többször kitért a reklámokra, arra, hogy ne azt tegyük, amit mondanak nekünk, hanem gondolkodjunk, és magunk döntsünk. Remélem, akik bent voltak, azok egy kicsit elgondolkodtak a dolgon, hamár a parádézok úgysem foglalkoznak ezzel. A Barackca egyébként egyike annak a kicsiny tábornak, amely hiteles punk zenét játszik, a rengeteg vicces próbálkozással ellentétben. Akit ez még nem győzött meg, az nézze végig egyszer Huszár Jani arcát éneklés közben
  
   A jó egy órás húrszaggató Barackca után következett a Propagandhi, akik nem szervező iroda révén, hanem önszántukból érkeztek Budapestre. A kanadai banda kezdetei egyébként nem voltak egyszerűek, hiszen Chris és Jord hírdetés utján szerettek volna basszerost találni. Az első jelentkező öt perc próba után leült cigiszünetet tartani, majd rögtön utána sörszünetet, majd újabb cigiszünetet, hogy aztán még aznap kidobják ebből a progresszív thrash bandából”. A zenekarnak nagy lökést a NOFX-el lezajlott közös turné hozta meg, illetve az ekkor tájt megjelent lemezek. A srácok 1998-ban létrehozzák a G7 Welcoming Committee Records kiadót.
  
   Az ezzel járó munka teljesen elvette az idejüket a zenéléstől, hogy aztán egy év múlva újra elkezdjenek szövegeket írni és koncertezni. A hirdetésnek is meg lett az eredménye, minek következtében Todd Kowalski kezébe vette a basszusgitár.
   Az azóta tartó folyamatos alkotó tevékenységének köszönhetően egyre többen ismerik a Propagandhi eszméit, akik hiteles és őszinte punk zenét tollnak az arcunkba, úgy, hogy közben minden kapitalista állatságot, és a nácikat elküldik a fenébe.

   A koncert hasonlóan indult, mint a zenekar egykori alapítása. Volt húrszakadás, kicsiny technikai problémák, amelyek mindig letörték az addig felépített dinamikus előadást. Aztán következett az utolsó húsz perc, és persze a fél órás ráadás, ami sokaknak emlékezetes marad majd, mert végre nem jött közbe semmi, csak a Propagandhiról szólt a történt, na meg a stage-divingoló emberekről, akik között meglepően sok csaj volt. A sokszor hardcoreba átcsapó zene nem kímélt senkit, a három srác minden pózolás nélkül diktálta a tempót, úgy, hogy nagy hangsúlyt fektetett a közönséggel való folyamatos kapcsolattartásra, ami igazán tökéletesen működött.
   Azt hiszem nem lehettünk elégedetlenek, hiszen minden zenekar kitett magáért, és egy jól megszervezett bulin, a kisebb hibákat leszámítva, kiválóan szórakozhattunk.
   A haza út is tartogatott örömöket, amit a fáradt parádézókkal megtelt éjszakai járatok tartogattak, ahol még egyszer szembesülhettem a mérhetetlen reklámmal, és az igénytelenséggel. Utazótársam Ferenc körúton tett kijelentése, miszerint az 50É a Határ úton kiürül, mi pedig leülünk, olyannyira nem jött be, hogy még jobban összepréselődtünk eme kiemelt fontosságú megállóban. Hát igen, amikor a józanész által diktál logika a parádé miatt felborul.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: