beszámoló [koncert]  2008. november 17. hétfő   13:41

nincsen hozzászólás

  Kezdjük egy beismerő vallomással: nem vagyok híve az instrumentális zenéknek. Pontosítok: rövidtávon még csak-csak lekötnek az efféle szerzemények (például a Liquid Tension Experiment CD-it szívesen beteszem olykor), de inkább a vokális muzsikákra esküszöm.
  
  A Kállai János vezette K3 formációhoz nem is oly rég már volt szerencsém, márciusban a babaarcú Ritchie Kotzen előadását voltak hivatottak bemelegíteni; akkor azt írtam róluk, hogy tudásuk megkérdőjelezhetetlen, de az instrumentális dalaik még híján vannak a mágiának. A mágiának, amely feledhetetlenné és izgalmassá tud tenni egy olyasfajta zenét, ami nélkülözi az éneket. (Egyébként éppen egy jó torok hadba állítása dobhatna sokat az összképen de ez csak az én véleményem.) Pedig a trió kisujjában van a prog metál nevű szakma: hol egy kérges kezű útépítőmunkás vehemenciájával alapozták a masszív riffeket, hol a virtuozitást sem mellőző, technikás gitárszólókkal bűvészkedtek, s még a jó hangzás is mellettük állt ám mégsem győztek meg maradéktalanul. Úgy vélem, még mindig az a fránya testvérpár hiányzik innen: az Ötletesség és az Egyéniség.
  
  Naná, hogy a közönség jelentős hányada hazai zenészekből állt, a többiek arcára is inkább a békés nagycsaládos-kisimultság volt jellemző némi szolid borvirággal de hát erre lehetett számítani egy Paul Gilbert-esten. Amikor Paul tavaly nálunk járt a Spocks Beard vendégeként, úgy voltam vele, hogy kell a fenének egy időhúzó gitármaszturbálás a Progresszív Mennybemenetel előtt. Amikor azonban a tanár úr belecsapott a lecsóba, a kezdeti dekadens na, essünk túl rajta hozzáállásom görbéje nyomban a magasba szökellt, és ahogy a kis Balázs tűzoltó akart lenni s katona, úgy egyszeriben én meg gitárhős egy arénában, sírjanak csak utánam a csajok az első sorban.
  
  Így aztán a tavalyi, sikeres szkepszis-kiirtás végett nyugodtan támasztottam hátamat a pultnak, ahonnan remek kilátás nyílott. Kilenckor pedig megjelent Őzsenisége, fejére kapta a fülest, és azonmód belevágott a Hurry Up-ba. Főként a friss nagylemezről szemezgetett: a címadó Silence Followed mellett többek közt elhangzott az egyszerre hisztérikus és pattogósan játékos Eudaimonia Overture, a 80-as évek rádiós-rockját is megidéző Norwegian Cowbell, a neoklasszikus metalban megmerítkező The Gargoyle (azok a szuperszonikus tekerések!) vagy a kimért tempójú, síró-rívó gitárbetétekkel tarkított I Cannot Tell A Lie.
  
  Paul pedig egy igazi bohóc: minden szám előtt-közben kokettált a közönséggel, hol egy mangaszerű vigyor, hol egy jópofa beszólás formájában, és persze végig ott volt az a védjegyszerű Gilbert-féle grimasz, amellyel lazán bejutott volna az utolsó Batman-mozi castingjára, mikor is Joker szerepére kerestek egy jó kis arcot. Ravasz muzsikát tálal ez a fickó: akképp játssza a kegyetlenül nyakatekert és sokrétű gitárzenéjét, hogy közben megmarad emberinek, csúf szóval emészthetőnek. Nincs semmi heroikus pátosz, nincsenek pózok, de öncélú, magamutogató szólóbuzulás sincs kigombolt zsabósingben, úgy ingvimalmsztínesen. Mindez abban is megmutatkozott, ahogy Paul élete párja, az apró-törékeny Emi szolidan, a háttérhomályban megbújva billentyűzött, folyamatosan mosolyogva terítette elénk a dús Hammond-szőnyegeket.
  
  A kísérőzenészek teljesítményére sem lehetett panasz, tehetségük nyilvánvaló: mind Jeff Bowders dobos komplex témái (és be-beékelt szólói), mind Craig Martinez bőgős futamai bizonyították, hogy méltó társuk a főszereplőnek. Gilbert pedig nem evilági: ujjai olyan eszement sebességgel futkostak a húrokon, mint aki legalábbis nem e Föld szülötte; sokszor meg az az érzésem támadt, hogy a gitárjátéka már-már komolyzenei magaslatokban jár, akárha kis szimfóniákat alkotna hangszerével
  
  És hogy azért a talpalávalóról is szó essék még: sok egyéb mellett felcsendült a pörgős-repesztő The Curse Of Castle Dragon a maga heroic-fantasy címével. A riffelgetős Jackhammer-be beépült Bowders dobszólója. A Burning Organ-ben igazi házaspárbajnak lehettünk szem- és fültanúi: míg Paul a húrokkal bugyborékolt, addig asszonykája a billentyűkkel perlekedett. Ám a heavy/power metálos Racer X-es időket sem hanyagolták, innen három dalt emeltek elő: a Scarified-ot, a Technical Difficulties-t és a Viking Kong-ot.
  
  A ráadásban a mester mestere is megidéztetett: Jimi Hendrix egyik klasszikusa, a Red House került terítékre, itt Paul a mikrofon mögé állt, és fájó torok ide vagy oda, tisztességgel helytállt e téren is. Az életvidám Down To Mexico örömzenéjével búcsúztak. Noha eztán sem leszek az instrumentális rockmuzsika feltétlen híve, ez a concerto bizony nagy élmény volt. Paul Gilbert for President!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: