beszámoló [fesztivál] 2008. november 3. hétfő 14:47
nincsen hozzászólás
szerző: ArmaGedeonFEZEN 2008 (Fehérvári Zenei Napok) II. 2008. szeptember 13. Székesfehérvár
A FEZEN harmadik napján az időjárás nem volt jó partner a fesztiválozáshoz; a már-már télies hideg és a meglehetősen csípős szél igencsak inkompatibilis volt a szabadtéri vígasságokhoz. Forralt bort pedig még nem adnak szeptember közepén Ám a KATATONIA-hoz nagyon is passzolt ez a komor égi bánat!
A svéd brigád a kilencvenes évek elején indult, egy mára kultikussá vált albummal, a szép című Dance Of December Souls-szal; itt még a hörgés dukált, amelynek szigorát az elfolyós gitárdallamok puhították. A következő korong (Brave Murder Day) még hasonló felfogásban íródott, de a Discouraged Ones-on már az a világ kristályosodott ki, amely ma is jellemző rájuk. A death metalos elemek szinte teljesen a háttérbe szorultak, noha a melankolikus, depresszív hangulat még inkább kidomborodott. Jót tett nekik, hogy Jonas Renkse rájött, hogy nemcsak bugyborogni tud, hanem énekelni is, méghozzá nem is rosszul: hangjában van valami sötét fátyolosság, ami így talán hülyén hangzik, de miközben hallgatod őt, csakugyan olyan kedves szavak jutnak eszedbe, mint a fájdalom, vagy az elmúlás. Zenéjük pedig nincs túlcizellálva, ám minden kétséget kizáróan hatásos otthoni vénareszelgetéshez, haha!
Így aztán kíváncsian toporogtam a sportpályára lefektetett plasztik alkalmatlanságon (a Szigeten is vicces volt a csúszásgátlónak szánt műpadló, amikor a méteres sárban egyszer csak eltűnt), hiszen még sosem volt alkalmam élőben látni a bandát. Várható volt, hogy nem Hello Kitty-s ruciban állnak majd a színpadra, nem is tették: persze talpig feketében feszítettek, ahogy jó darkerekhez illik. (Azon meg jól elcsodálkoztam, hogy mennyire keveseket érdekelt a koncert; szinte lézengtek az emberek a terepen.) A tegnapi Helloween buli igencsak kásásan szólt, féltem, ez a trend átcsusszan erre a napra is, ám szerencsére nem ez történt; a Katatonia meglehetősen tiszta, dögös hangzást kapott, csak Renkse úr énekéből spórolták le a hangerőt.
A Consternation-nel kezdtek, amely szerintem nyitásnak nem volt a legjobb választás, egész egyszerűen nem egy izgalmas tétel. Ezzel szemben az azt követő Soils Song már kedvezőbb fogadtatásban részesült; szaggatott riffek, nyomasztó ének, depi. A Sleeper pedig az egyik legjobb nótájuk szerény véleményem szerint, és ahogy láttam, ezzel nem vagyok egyedül; a maroknyi közönség vehemensebb része még inkább felpörgött ennek hallatán.
A zenészek kitettek magukért, ez ilyen szinten elvileg természetes, s olyan közhelyeket meg hadd ne pufogtassak, mint hogy sütött róluk a profizmus s a többi ettől függetlenül így áll a dolog. No, jól van, ha nagyon gonosz akarnék lenni, csupán abba kötnék bele, hogy Jonas a mikrofonállványhoz szegezvén magát nem igazán frontember-típus, de még csak nem is az a magába fordult, lilaködbe feledkezett művészlélek, aki épp ezzel az attitűddel vonzza a tekintetet. Meg aztán a hangja is erőtlen kissé
Olyan nagyszerű csemegék kerültek terítékre, mint a lebegő-merengő dallamokkal operáló For My Demons, az enyhén Anathema-beütésű I Am Nothing, az egyik legismertebb számuk, a már-már rádióbarát, sodró lendületű Ghost Of The Sun vagy a Cold Ways, amely egyrészt engem a 80-as évek dark rock bandáit juttatja eszembe nem is tetszik. Aztán előhangzott még a doomos elemeket is rejtő Teargas, az egyszerű-nagyszerű My Twin, a némileg Tool-ízű, borús-elégikus July és a zajos refrénű Evidence. Azért azt fájlalom, hogy a fent tárgyalt Dance Of December Souls debütálásról egy szem dalt sem emeltek ki, bizonyára legszívesebben megtagadnák azt a lemezt, pedig
Összességében egy kitűnő bulit láttunk, az viszont sajnálatos, hogy katatoniáék mindössze egy órányi játékidőt kaptak (és kaptunk), ahhoz képest, hogy a kiírás szerint (19:30-tól 21:30-ig) beleférhetett volna akár másfél óra is.
Én ezzel búcsúzom, és átadom a szót
ArmaGedeon
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Nem, nem a szerelemről beszélek, hanem az ANATHEMA zenéjéről. Mert milyen is ez a zene? Szíved-lelked mélyére nyúl, és a kis titkos rekeszből előhúzza a régelfeledett érzést. Mint amikor piszkálod a már bevarasodott sebet. Fáj ugyan, de valahogy másképp.
A FEZEN-re kizárólag miattuk látogattam el. Vége a nyárnak, vége a fesztiváloknak, ilyenkor már csak a Hajóra vágyom. Valahogy furcsa is volt: szeptemberben szabadtéri fesztivál? Á, vénasszonyok nyara, gondolták sokan. Aztán másképp lett. Kabát, csizma, és ha előre tudom, amit ma már, akkor még egy sapkát és egy kesztyűt is viszek. Szombat este jeges, északi szél hasította az éjszakát; ki felesekkel, ki pulóverekkel verte vissza a támadást
A Katatonia műsorától kellően bemelegedett közönség már nagyon várta a zenekart, akik majd fél órás késéssel érkeztek. Azaz először csak a Parisienne Moonlight szépséges dallama szólalt meg, felvételről, intro gyanánt, jelezve, parádéra számíthatunk. A színpadon átsüvítő szél kereszttüzében kezdtek bele a Fragile Dreams-be, amely hihetetlen energiát és tüzet adott ahhoz, hogy elfeledve fagyoskodást, várakozást rohanjak előre, előre And I feel that pain again! kiáltottuk mindannyian az Empty megfékezhetetlen, visszatérő sorait, bele az éjszakába, hadd hallja mindenki. Következett a Closer, a maga elektromos hangjával, amely az ortodox rajongókban biztosan visszatetszést kelt, de én örömmel hallgatom mindannyiszor.
Az Anathema zenéje éjsötét, csillagos égbolt; nem komor, nem depressziós egyszerűen gyönyörű. Vincent Cavanagh hangja belehasított az éjszakába: Far awaaay a lassú ritmus izzó őrjöngésre vált és pazar gitárszólóval ér véget. Egy lány lépett a színpadra, Lee Douglas, aki szinte már teljes értékű tagja a zenekarnak. A Natural Disaster az ő hangján szólt meg, és nem is akárhogy, hiszen ez a cseppet sem díva-küllemű énekesnő éteri magasságokba emelte ezt a dalt. A majd tíz éves Judgement-ről szólt a következő klasszikus, a Deep. A koncerten az elszállós, pszichedelikus nótákat fel-fel váltotta egy-egy gyorsabb és féktelenebb remekmű, hogy a felidézett fájdalmakat kitáncolhassuk magunkból.
A Lost Control doom-os, sötét színeket festő dallama, a lágy, szomorú hangok előkészítették az Angelica-t, mely a régi idők gothic rock világát idézték, festett szemű lánykákkal, fekete, hosszú ruhákban Sleepless, A Dying Wish mind-mind hasonló hangulat, de már vadabb, fékevesztett ritmusokkal, melyek még a Katatonia tagjait is a színpad végébe csalták, ahol aztán a jól végzett munka jutalmaként felszabadultan tombolhattak. És a fináléra még az örök kedvenc Pind Floyd egyik dala is előkerült, a Comfortably Numb-bal búcsúztak.
Mindent összevetve, ez az igazi hangulatemberekből álló zenekar azon a hideg szeptemberi estén hamisítatlan örömzenéléssel ünnepelte magát és a közönséget. Igen, magát is, hiszen az összhang nyilvánvaló volt, mindenki átszellemülten, mégis mosolyogva adta elő szerepét. Fűtötték egymást, fűtöttek bennünket, az Anathema-hatás ott keringett az ereinkben.
A hazaúton eldöntöttem, jövőre is ellátogatok Fehérvárra, hiszen a családias hangulat és a remek zenekarok jó levezetése lesz majd a fesztiváloktól túlterhelt nyárnak. Ha pedig a gyermekbetegségeket orvosolják, akkor a FEZEN akár a legjelentősebb rendezvények között foglalhat helyet, és kihagyhatatlan szeptemberi hagyománnyá válik!