szerző: MóniVilágveleje Fesztivál 2002 2002 január 18, Almássy tér
Lassan hagyomány, hogy a kettessel kezdődő évek a Világveleje Fesztivállal indulnak. Igaz, az első még Világeleje volt az akkortájt világvégét jósoló előrejelzések kontrázásaképpen. Az előző kettő zenei vonalára az eklektikusság jellemző, a mostani inkább homogénebbre sikeredett ilyen szempontból, ami egyáltalán nem baj.
A hagyományokat követve a rendezvényen a szórakozás mellett a kultúra is helyet kapott, képzőművészet és film formájában, bár a bemutatott filmmel kapcsolatban fenntartásaim voltak. Az emeleten kiállítást rendeztek fiatal alkotók műveiből. Volt teaház is, ingyen pogácsával, direkt az antialkoholisták részére, csöndes elvonulásra és beszélgetésre s egy kis videónézegetésre (az ezen az oldalon letölthető videók kerültek levetítésre).
A programok hatkor kezdődtek (sajnos nem tudtam ott lenni az elején), a korán érkezők megnézhették a Vissza a jövőbe című filmet. Annyira nem is bánom, hogy ezt kihagytam.
Valószínűleg most sikerült pontosan kezdeni a koncerteket, ugyanis teljesen lemaradtam az első két fellépőről (szerencsére a fotós nem, így a fotóalbumban azért meglehet őket is tekinteni a többi fellépő mellett). Nem vagyunk ehhez hozzászokva, kivéve talán az Euroconnections-on és a Bluepop-on, amit mindig jó korán elkezdenek. Egyébként először a Nulladik Változat játszott, majd Dévényi Ádám. A Nulladik Változat amúgy egy úgynevezett dark zenekar, és párszor találkoztam már velük. Dévényi Ádám pedig költő is, nemrég jelent meg verseskötete.
A Műszaki Hibára szerencsére odaértem, ők megint nagyon jók voltak. Még egy kis tüzijátékot is varázsoltak a színpadra, amin teljesen meglepődtünk, pedig már hozzá lehetett szokni az országimázs-építési munkálatok ideje alatt (igaz, nem az Almássy-n). Az énekes lánynak el volt törve a lába, begipszelték, és szegénynek végig kellett ülnie a koncertet a színpadon. Ezúton is jobbulást kívánunk!
Utánuk következett Balanyi Szilárd meglepetés-zenekara. Őt a Quimby-ből már jól ismerjük, állítólag a lányok harmadik kedvence Tibi után (Lívius meg a kettő között) . Eddig mellékszerepet játszott, most valószínűleg előtört belőle az önmegvalósítás igénye, és énekesként is kipróbálja magát. Szerintem picit próbálkozás szagú volt az egész, kicsit langyosnak tartottam a produkciót. De fejlődőképes, úgyhogy nem kell elkeseredni! Ez a megállapítás egyébként próbált elvonatkoztatni attól a ténytől, amitől oly sok ember nem tudott elszakadni, azaz, hogy a zenekar tagjai egytől egyik profi zenészek. Sokan a zenekart a Quimby-vel hasonlították össze. Én próbáltam úgy tekinteni rájuk mint egy vadiúj zenekar első nyilvános szereplésére. A formációban egyébként a Hiperkarma és az Üllői Úti Fuck is képviseltette magát egy-két taggal, de ott volt Lívius is. Nagy közönségük lett, valószínűleg az elvetemült Quimby-fanatikusok, akik a Halmazállapot című lemez hallgatásakor majd emlékezni fognak 2002. január 18-ára. Ilyenkor örülök, hogy a fesztiválokon nem jut sok idő egy zenekarra.
A Balatonra nagyon kiváncsi voltam, főleg miattuk jöttem. Szerettem volna végre egy normális, hosszú koncertet hallani, de sajnos ez megint nem jött össze. Bár lehet, hogy ez nem az ő hibájuk. Nagyon jó az Európa Kiadó, meg a Neurotic, de szeretnék már végre több saját számot hallani, mert azok is ugyanilyen jók. Egyébként tetszett volna az egész, jól indítottak, csak olyan érzésem van, mintha mostanában mindig valahol a közepén hagynák abba. Persze örülök, hogy végig a Víg Mihály énekelt (mert nem mindig volt így), meg hogy megint hallottam a Rocktérítőt és egyáltalán annak, hogy még vannak itt néhányan a 80-as évekből, de boldogabb lennék, ha több lenne a Balaton. Lehet, hogy csak telhetetlen vagyok, vagy rosszul érzékeltem az időt, és nem is volt rövid, de nekem úgy tűnt.
A hatodikként fellépő Pál Utcai Fiúk sem mai zenekar. Jól megvárakoztattak minket az utolsó albummal, meg nem is koncertezik agyon magukat, ezért illik legalább ilyenkor megnézni őket. Lecsónak elég furcsa volt a hajszíne, a hangja viszont szerencsére nem változott. Játszottak sok régi, meg új számot, nem írom le, miket, mert unalmas lenne és nem is emlékszem. Ilyenkor nem örülök, hogy a fesztiválokon nem jut sok idő egy zenekarra.
Utoljára a Heaven Street Seven játszott, a középiskolások és a tinilányok kedvence. Ők a brit pop-ban vannak otthon, néha angolul, de mostanság főleg magyarul. Még feldolgozásaik is vannak, pl. egy olyan sláger is, mint a „Ne nézzen úgy rám, a gyönyörű szemével...” kezdetű. Jó kis bulizenekar, és még szórakoztatóak is, őket még a kereskedelmi TV-k is szeretik. Hívják is őket mindenféle rendezvényre, mert még a lusta közönséget is megtáncoltatják. Most valószínűleg készülnek valamire, mert egy ideje néhány új számot is hallani tőlük. Szeretem a zenéjüket, csak a szövegek túl egyszerűek, de legalább könnyű őket megjegyezni.
Az egésznek kb. 4-fél 5 körül lett vége, aztán mehettünk haza. Ha pár szóban össze kellene foglalni, milyen volt a fesztivál, nem tudnám. Szerencsére nem is kell. Általában tetszett, néha nem, de ez már a saját problémám. Kíváncsi vagyok a következőre.