beszámoló [koncert]  2002. június 3. hétfő   14:25

nincsen hozzászólás

  Hard rock. Heavy metál. Speed metál.
   Nem éppen divatos szavak ezek, annak ellenére, hogy a rock zene újfent reflektorfénybe került, igaz most a nu metál névre keresztelt alfajjal. És, hogy ez miért fontos? Azért, mert kis hazánkba látogatott az utolsó rock zenei feltámadás (80-as évek vége, 90-es évek eleje) egyik igényes formációja a Dokken. Az a zenekar, amelyik annak idején fesztiválok főzenekara volt, és többek között együtt lépett fel a lemezeladásban jobb mutatókkal rendelkező Metallicával.
   Hagyjuk a távoli múltat, és térjünk vissza a közeli múltba. Vegyük át, hogy kik is léptek színpadra az amerikai zenekar előtt. A Sucker Punch formációnak jutott az a hálátlan feladat, hogy a hely italkínálatával ismerkedő népet bemelegítse. A pesti srácok, amolyan laza rocknroll egyveleget tálaltak a nagyérdemű elé, amelyben felváltva játszották két demojuk számait, valamint szellemi gyökereik, ha úgy tetszik példaképeik slágereit. Persze az eljátszott Ricky Martin szám, inkább jó poén volt, mint követendő példa, bár ez a fajta punk-rockos verzió még élvezetesebb az eredetinél. Szerény véleményem szerint a Red Hot Chili Otherside”-ja nem illet a képbe, egyéb hang problémák miatt, de alapvetően a 40 perces előadás élvezetes volt.
   Szépen kezdtünk gyülekezni, mikor is színpadra vágtatott Jasse James & Bandája. Igazán bele szerettek volna kezdeni a cowboy cuccban nyomuló urak, de némi nemű technikai akadályok énekesünket megakadályozták abban, hogy kiélje mozgás kényszerét, és mikrofonnal a kezében fel-alá rohangáljon. Jasse James egy nagy adag egocentrizmussal megáldott figura, aki minden áron be szerette volna vonni a közönséget a buliba. Ez részben sikerült, de egy rock kocsmában biztos nagyobb siker övezi tevékenységét. A koncert számomra egy AC/DC flash, ez köszönhető az énekes hangjának, a zenekari shownak, valamint az utolsónak eldurrantott Big Gunnak.
   Most már ideje volt körbe pásztázni a közönség sorait is. A kép elég vegyes volt. Harmincas, negyvenes éveikben járó farmeres, bőrszerkós, hosszú hajú ősrockerek, olykor kísérőként a nejek, huszonéves teljesen hétköznapi arcok. Hiába, nem a ruha teszi az embert.
  
  Fél tíz körül belekezd a svájci Crystall Ball. Ahogy megszólalnak máris érezhető, hogy külföldi zenekar van a placcon. Az a gitár hang, ami betelíti a termet, már azért megérte elmenni. A helvét srácok zenéjében megtalálhatóak a dallamosabb hard rock elemek, a speed témák és a lírikus hangvételű szövegek. Mindezeket nagyon összegyúrták, és nagyon pontosan felépítették.
   Ez a fellépés a Crystall Ball nagy találkozása a magyar közönséggel, amely láthatóan nagyon vevő erre a dallamos, jól énekelhető refrénekkel megtűzdelt zenére. A második, harmadik számtól szinte együtt mozgott a színpad, és a tánctér. Mindenbe bevonták a közönséget, amibe csak lehetett. Az 50 perc alatt felcsendültek az utolsó album ismert dalai, mint például az Am I Free”, Savage Mind”, vagy éppen a Hand of God”. Igazán emlékezetes produkciót vésett az emlékezetekbe a Crystall Ball, akiket biztosan nem utoljára láttunk hazánkban.
  
   Fél órás átszerelés után ami látványos road loti-futival telt el (ez aztán a profizmus) tapsvihar közepette lépett színpadra az élő legenda a Dokken.
   Első számuk egyből egy klasszikus a Kiss it Death” volt, amire azonnal mindenki a színpad felé sietett. Dokken bácsi a control ládára lépve nézett farkasszemet a közönséggel. Érdekes volt, hogy a koncert jelentős részét így töltötte, igaz nem mozgáskultúrájáért szeretjük, hanem egyedi, és jellegzetes hangjáért, de ez engedet valamit sejtetni, ami később be is igazolódottNa, de ne rohanjuk ennyire előre. Volt itt minden, ami egy Dokken rajongót lázba hoz: Hunter”, Into the Fire”, Little Girl”, Alone Again”, Tooth and Nail” és az utolsó szám, ami az indító számhoz hasonlóan klasszikus In my Dreams”. Ahogy az illik, a koncert a végére érte el csúcspontját, amit leginkább a bőgő, és ritmus szekció munkájának köszönhettünk. A dobok mögött ülő Mick Wild” Brown hű maradt a nevéhez, hiszen annak ellenére, hogy háttérben volt, folyamatosan olyan mozdulatokat végzett, amelyeket nem lehetett nem észrevenni. Mellesleg szerény számításaim szerint, amellett, hogy dobolt több mint egy órán keresztül és vokálozott is mellette, majd két liter jó minőségű amerikai sört fogyasztott el. Szép teljesítmény. Térjünk vissza Don Dokkenre. Ezen együttes méltán elismert frontembere egy kicsit fásultnak, unottnak tűnt ezen az estén. Semmi mozgás, minimális kontakt az alattvalókkal” pedig a helyszín volt annyira intim. Nem igazán hozta lázba sem a fantasztikus közönség, amely folyamatosan énekelt a dalokat, valamint a mellette igényes munkát végző zenész társak pörgése sem. Ez az el nem hanyagolható kis észrevételem a dallamos hard rock fenegyereke felé, amely persze a már említett magas fordulatszámon pörgő nézősereget nem igazán érdekelte. Szerencsére, így legalább jól érezték magukat.
   Alapvetően remek kis estében volt része a jelenlévőknek, akik kis áttekintést kaptak a hogyan műveljük a hard rockot című leckéből. Zenészeknek, rajongóknak erősen ajánlottlett volna.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: