beszámoló [koncert]  2008. augusztus 26. kedd   14:25

nincsen hozzászólás

  Al Jourgensen szavatartó ember, már ha arra gondolunk, hogy nagyjából két évvel ezelőtt elmondta, 2008-ban feloszlik a Ministry. Ha a Kanadába való átköltözéssel kapcsolatos, nem is olyan régi tervét nézzük, már nem annyira, de a hagyományosan Bush-fóbiás frontember és csapatának hiveit egészen biztos nem ez foglalkoztatta július 8-án, sokkal inkább az, hogy részt vegyenek a Ministry rekviemén, utoljára elcsípve az indusztriális gépezet utolsó munkazajait.
  
  Ugyan a ManGodInc elég messze áll a Ministry világától, Persóék ezzel mit sem törődtek, csak azt a teljesitményt nyújtották, amit minden koncerten, azaz jóféle, slágerízű rockzenét nyomtak, amolyan Disturbed jelleggel. A rájuk kíváncsi körülbelül, 50-60 ember tapssal ismerte el tevékenységüket, a ManGodInc bulikra jellemző beindulás most elmaradt, amely úgy gondolom a bekezdés elején tett állításom fényében teljesen evidens. Ennek ellenére helytálltak, pár rajongót jó eséllyel szereztek az este folyamán.
  
  Nem egy könnyen felejthető koncertre készültek Jourgensen-ék, ez már az átszerelési szünetben kiderült: tekintélyes méretű vaskerités került felhúzásra a közönség és a zenekar közé, amely teljesen olyan érzetet keltett bennem, mintha egy gyártelepen lennék, egyúttal mintha a közönségtől való három lépés távolságot kivánták volna megerősiteni. Felvezetés gyanánt a szintén Al (mostoha)gyermekeként funkciónáló Revolting Cocks Im Not Gay cimű elektronikus ütemei késztették a népet először a szinpadi előtti terület megtöltésre, majd pár perc elteltével némi zúgolódásra a monotonitás következményeként. Mikor feltűntek az első bandatagok, a zúgolódás egyszerre tovaszállt, amikor pedig belekezdtek a Last Sucker-be általánossá vált a megdöbbenés: rettentő brutálisan szólaltak meg a hangszerek; direkt, arcbamászó módon, akár egy hatásos propaganda. Ahogy propaganda a Ministry is, egy főáramba bejutni képtelen, elkeseredett Bush- és kormányellenes propaganda; pofonegyszerű, a monotónia határait feszegető ritmusok, riffek, amelyre Al Jourgensen kiakadt éneke és szövegei teszik rá a koronát. A frontember abszolút nem egy mai gyerek, pont úgy néz ki egy sokat látott, sokat tapasztalt, ennek megfelelően meglehetősen viselt arcú rocksztár, aki még egy utolsót szeretne pusztitani a rajongók előtt. A látványos mikrofonállványát mintegy mankóként használva vezényelte le a kampányt, miközben háta mögött peregtek a felkavaró képek, hol egy tüntetés, hol egy csatajelenet, hol Bush unott arca tűnt fel, sokszor tizedmásodpercekként, fokozva a zene által elérni kívánt hatást. A hangszeres emberek valószinüleg nem izzadtak meg a (szándékosan) primitív témák sulykolása közben, kis túlzással több látnivaló volt önnön magukon, mint hallgatnivaló az általuk keltett zenén. Mindannyian markáns, tekintélyes kiállásúak (főleg Tommy Victor és Tony Campos), de valahogy ilyen zenéhez nem is tudok elképzelni más arcokat. A Petőfi Csarnok népe lanyhulni nem akaró tetszéssel fogadta a szinte szünet nélkül érkező Ministry-klasszikusokat (Rio Grande Blood, LiesLiesLies vagy éppen a Just One Fix), melyek vagy középtempóban, vagy punk módra lendületesen kezdték ki agysejtjeinket. Legeslegvégére egy meglepetést is tartogattak: a Louis Armstrong által népszerűvé tett Wonderful World egy „ministrysített” változatát játszották el nekünk búcsúzóul. Itt kiderült, hogy Al nemcsak az üvöltéshez ért, amolyan Lemmy-féle borizű hang is van a torkában, ami minden bizonnyal a több évtizeden át tartó whiskyzésnek köszönhető, ha-ha!
  
  A két órás monstre buli azt hiszem, minden rajongót kielégített, így mindenki örömmel térhetett haza - már a szomorú apropó ellenére is.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: