beszámoló [koncert] 2008. augusztus 29. péntek 14:37
nincsen hozzászólás
szerző: ArmaGedeonWhitesnake 2008. július 21. PeCsa
A kígyó a saját farkába harapott és a miénkbe Akár ezt az alcímet is adhatnám a beszámolómnak, ha egy leplezetlenül cinikus szójátékkal kívánnék élni. Ehelyett azonban visszafogom magam, hiszen azért egy jófajta rock and roll-buli kerekedett ki a Nagy Összeborulásból, és mégiscsak egy legendáról beszélünk.
Már sokan, sok helyen megírták, hogy nem úgy sült el az ez évi Whitesnake koncert, ahogy illenék, és ilyenkor persze lehet azon is elmélkedni, hogy a friss Good To Be Bad lemez és annak turnéja nem alibizés-e az újabb pénzcsapok megnyitásához de bizony kár ezen rágódni, mert ha valóban jól sikerül a buli, akkor ez ugye fel sem merül, másrészt azért a fent nevezett album nem egy égetően nyugdíjas trottyparádé, hanem egy korrekt, messze vállalható hard rock korong (röfögnek a gitárok, ahogy kell!), a többi pedig ízlés kérdése Én úgy álltam neki ennek az egész csinnadrattának, hogy szarok minden előítéletes varjúkárogásra, csak élőben lássam/halljam az Is This Love-ot meg társait. Pont.
Mit nyújt a Whitesnake 2008-ban? A két évvel ezelőtti vihar most az igazak álmát aludta, s bár volt némi égre pislantgatás de csak míg el nem kezdődött a Coverdale-féle haddelhadd. Mert akkor aztán mindenki egy 87 körüli multikulti MTV-klipben érezte magát, alig-ruhában vonagló barna babákkal egy csillogó kabrióban. Ez van, lehet felszínes szexistának tartani, ám a Whitesnake mindig is erről szól(t), és nem Heidegger egzisztencializmusának interpretálásáról
Intro gyanánt a My Generation szólt a Who-tól, közben volt idő körbenézni, és nyugtázni azt, hogy a hazai rock- és média-világnak ha nem is a színe, de a java kilátogatott, hogy aztán opálos tekintettel elmélázzon azon, hja, ha nekem is ilyen mellkas-vonalam lenne hatvanévesen, mint a Dévidnek ottan fenn, de aztán a bedörrenő Best Years véget vetett a celeb-mustrának. Az a Best Years, amely az új korongot is indítja; kellemesen szelíd középtempó, karcolnak a ritmusgitárok, de a refrénig alszom egyet. Meg utána is még, mert ama bizonyos refrén mintha nem is lenne; lapos és ötlettelen, pedig a lexikon is azt írja, hogy a refrén célja a hangulat, az élmény elmélyítése, a nyomatékosítás. És mintha Coverdale-ék is épp így vélekednének (na persze, haha!), mindjárt bele is csapnak a Fool For Your Lovingba, ami nem azért klasszikus, mert tízből kilenc magazin ezt írja, hanem mert olyan, amilyennek egy tökös hard rock nótának lennie kell: egyszerű-nagyszerű ritmusképletek, kiváló dallamok, arénákat megmozgató kórusok és kész.
Mindez szép és jó, de sajnos piszok került a gépezetbe: és David Coverdale maga volt a jólfésült piszok, tudniillik nem énekelte el tisztességesen az említett dalt! Sem ezt, sem a többit! Az pedig már igazán érthetetlen (sőt, mondjuk ki: vérlázító!), hogy míg az Is This Love énektémáinak egy része felvételről (!) szólt, addig trubadúrunk éppen mással volt elfoglalva. Nem azzal, ami a dolga, tehát nem a torkában képzett melodikus hangok mikrofonba történő továbbításával (betűzöm: é-nek-lés-sel), hanem a közönségben fellelhető összes nőnemű lény egyenkénti felkutatásával, majd azok látványos és túlerőltetett fixírozásával ergo: Dávidunk csajozott, ahelyett, hogy rendesen énekelt volna! Amikor meg tényleg dalolni próbált, az sok esetben egy faipari szakmunkásképző-iskola alagsorában zajongó punkbrigád félrészeg óbégatását múlta alul Elhiszem én, hogy 57 évesen már nem jönnek ki úgy azok a hangok, elhiszem, hogy kimerítő egy ilyen turné, és jobban esne már a jakuzzi egy flaska Jackkel satöbbi, satöbbi, de és haladván a szexista-vonalon ha már nem úgy áll a bika szerszáma, ahogy kéne, úgy ne akarjon egy egész tehéncsordának nekimenni (Amúgy nemrégiben láttam a vele pontosan egykorú Glenn Hughest az A38 Hajón, és a funky-csóka olyan ifjonti hévvel és kristálytisztán süvöltötte a Purple-féle Burn-t, mintha csak 80-at írnánk! Igen, úgy is lehet, meg így is)
De hogy a mérleg nyelve ne dőljön annyira negatív irányba: bármily furcsa, mindezek ellenére a koncert jó volt! Hiszen mégiscsak Doug Aldrich (többek között: Dio, House Of Lords) gitározott, aki a szakma krémjéhez tartozik; de Reb Beach sem maradt el tőle, és a többiekre sem lehetett panasz, mindenki tette a dolgát, ráadásul olyan meggyőzően vokáloztak, hogy a vén kecske addig nyugodtan vakargathatta magát, ők elvitték hátukon az egész show-t. Ami azért valljuk be, igen kellemes buli-hangulatban telt: például a Love Aint No Strangerben érdekes módon lazán kicsusszantak azok az oroszlánbőgésszerű üvöltések, az Aldrich akusztikus kíséretével elővezetett Aint Gonna Cry No More című ballada minden téren (igen, az ének terén is!) rendben volt, ahogy az egyik személyes kedvencem, a CD-n libabőrt okozó dallamvezetésű Here I Go Again is ez utóbbi fergeteges népünnepélybe torkollott
Épp emiatt volt sajnálatos, hogy a halk és zsenge hangzás mellett azért be-becsúszott néhány félresikerült próbálkozás: a Slip Of The Tounge albumos The Deeper Than Love borzalmas volt; a tábortűz-jellegbe igen-igen belerondított Coverdale hamiskás, beszittyózott éneke; a hőn szeretett és áhított Give Me All Your Love is egy elkamuzott dolog volt legalábbis David részéről. A kötelező gitárszóló pedig végképp a felesleges kategóriába tartozott Ám javított az összképen az acapella Soldier Of Fortune, ezen kívül a banda tán legsúlyosabb metálhimnusza, a zseniális Still Of The Night, majd természetesen a Burn ezzel a feledhetetlen Deep Purple csodával zárták a műsort, egy verzényi Stormbringerrel megbolondítva. Aztán meghajoltak szépen, ahogy jó rockerekhez illik, és elbúcsúztak
Az Always Look On The Bright Side Of Life dallamaira menetelt ki a nép, valóban, e pozitív kicsengésű sor lett a mankóm, mert noha a Nagy Katarzis igencsak elmaradt, azért mégis elmondhatom majdan az unokáimnak: én még láttam a Whitesnake-et, gyerekek!