beszámoló [fesztivál]  2008. augusztus 14. csütörtök   10:50

nincsen hozzászólás

  Az osztrák Kaltenbach Open Air nevű fesztivál 2008-ban hatodik alkalommal került megrendezésre, és a tavalyi kellemes élményeknek köszönhetően úgy döntöttünk, hogy idén is részt veszünk ezen a kétnapos rendezvényen. A death, black és thrash metal stílusokból építkező Kaltenbach Open Air idén 34 zenekart vonultatott fel, melyekből 16 hazai (osztrák) színeket képviselt. Természetesen most is voltak jól ismert bandák, így többek között láthattuk a Rotting Christ, Gorefest, Marduk, Grave, Samael és Satyricon előadását is.
  
  Kis csaptunk lelkesen érkezett meg a fesztivál helyszínére, amely semmit sem változott a tavalyihoz képest. Most is a természet lágy ölén, az üde helyi levegőben lehetett zúzni a brutálisabbnál brutálisabb zenékre. A lankás hegyi környezet ismét megnehezítette a parkolás és a sátrakban való pihenés kivitelezését, de mit érne az élet apróbb nehézségek nélkül. A tavalyi cikkemben leírt jellemzők is megmaradtak, nevezetesen kissé hiányos az infrastruktúra állapota: fürdési, mosakodási lehetőség gyakorlatilag nincs, az ember anyagcseréjének levezetésére pedig alig pár Toi-Toi WC állt rendelkezésre. Ennek megfelelően nem is lehetett csodálkozni, hogy a fesztiválozók nagy része az ilyen irányú szükségleteit a természetben végezte el. A közönség nagy része most is a sógorok közül került ki, és a sajnos egyre nemzetközibbé váló sördobálási szokás ezúttal is nagy százalékban képviseltette magát.
  
  A bevezető után kezdjünk is bele a koncertek ismertetésébe! A pénteki napon a kissé kései érkezés miatt sajnos az első osztrák zenekarok produkcióját nem sikerült elcsípni, de a sátraink felverése közben hallottak alapján nem is maradtunk le eget rengető koncertekről. A fesztivál egyedüli magyar zenekarát azért mindenképpen közelről tekintettük meg: a göteborgi metalt játszó Casketgarden egy igényes produkcióval rukkolt elő a kora délutáni időpontban. A rendelkezésükre álló fél órában az Incompleteness In Absence című új albumról is játszottak Tóth Balázsék. Cseh István énekes a megjelent magyarokat is köszöntötte pár mondattal, ami jó érzéssel töltötte el a fesztiválozó honfitársaink szívét. Jó hangzással megtámogatva, intenzív előadásmódban tálalták az At The Gates-rokon muzsikájukat. István gégemetszett rikácsolása ugyan sokaknak nem tetszik, szerintem azonban sokkal jellegzetesebb így a zenéjük, mintha ők is trendi dallamos énektémákat hoznának.
  
  A 2004-ben alakult négytagú osztrák Inzest a mostanában elég divatos deathcore stílusban alkot. Bár korábban még nem hallottam róluk, a zenekar a koncertre felsorakozó nézők számából ítélve elég nagy ismertséggel bír az osztrák közönség körében. Egy energikus fél órás bulit adtak, amely nem szűkölködött a húzós, döngölős témákban, valamint a gyors cséphadarásokban sem, csak egyedül a fogósság és az eredetiség hiányzott a muzsikából. Az elég zajos hangzás sem segítette a befogadhatóságot, így egy elég középszerű, szürke produkciót tekinthettünk meg.
  
  Az utána következő német Excrementory Grindfuckers esetében már nem lehet az unalomig ismert középszerűségről beszélni. Ugyanis a vicces zenekari név egyben mókás muzsikát is rejt magában. A humoros németajkú barátaink koncepciója az, hogy ismert, populáris számokat ültetnek át pusztító grindcore-ba, és emellett a saját agymenéseiket is megzenésítik. A műsoruk standard része például a 90-es évek egyik meghatározó dance zenekarának, a 2 Unlimited nevű formáció No Limits című számának átértelmezett verziója. Egyébként az eredeti is jó, tessék meghallgatni! Mindegyik nótájuk jókedvre deríti az embert, így jelen alkalommal is mindenki jól szórakozott a Grindcore Out Of Hell, az Ive Been Looking For Grindcore, a Final Grinddown és a hasonlóan elmésen megfogalmazott dalokon. A fesztivál üde színfoltját jelentette az Excrementory bohóckodása, önfeledt szórakozást nyújtottak a szigorú black és death metal zenekarok között.
  (Barna)
  
  Az Excrementory Grindfuckers elmebeteg koncertje után éles váltás következett be: a Negura Bunget nem arról híres, hogy széles vigyort ragasszon az emberek arcára. Sokkal inkább az erdő mélyére igyekszenek magukkal csábítani a hallgatót, és mivel pont az erdő közepén voltunk, nem volt nehéz ráhangolódni a román csapat zenéjére. Terjengős dalaikban Erdély szépségéről szóltak, számunkra érthetetlen nyelven, de az vesse rájuk az első követ, aki az Enslaved korai dalainak szövegeit első hallás után papírra tudja vetni, ha-ha! Szélsebes black zúzástól kezdve a doomosabb témákon át a pihentető, nyugtató részletekig sok tényező előfordul muzsikájukban, ezt talán a zárónótájuk példázta a legjobban, mely 15 (!) perc eltelte után ért véget. Aki fogékony a természetet lefestő zenékre, annak bátran ajánlhatom a Negura Bunget-et.
  (Eugene)
  
  A Németországból érkező Dew-Scented sem viccelte el a dolgokat, szikár thrash metal zenével támadták a hallójáratainkat. A hazánkban legutóbb tavaly októberben fellépő banda mindig feszes, pontos előadást nyújt, most sem kellett csalódnunk bennük. Pengeéles, fejet kettéhasító hangzással megtámogatva reszelték el agresszív thrash szerzeményeiket. A legújabb, Incinerate lemezről elhangzó tételek mellett kaptunk régebbi számokat is, így például felcsendült a Bitter Conflict az Inwards-ról, az Acts Of Rage és a Cities Of The Dead az Impact-ről. A Dew-Scented germán precizitással darálta el a thrash metal zúzdákat, megbízható, magas színvonalú koncertet kaptunk tőlük.
  (B.)
  
  Az utóbbi időben a Vreid kis túlzással elszakíthatatlan volt az Enslaved-től (két turnét is lenyomtak), most azonban a nagy testvér nélkül léptek fel, ám a korábbiakhoz hasonló színvonalú koncertet adtak. A karjukat ékesítő szalag már régóta védjegyük, amely esetleg egyesekben rossz emlékeket idézhet, de nem kell megijedni, ez nem egy politizáló csapat. Ahogy a Negura Bunget esetében, náluk is jól jött a panoráma, ráadásul a hőmérséklet lejjebb esésével könnyebben át tudtuk érezni fagyos témáikat. Tempó tekintetében nem nevezhetők túl változatosnak, kellemes középtempóban töltik idejük nagy részét, ám jómagam könnyebben rájuk tudtam hangolódni, mint a tavaly itt játszott Tyr-re. Ezt a jobb dalíró vénának tudom be, hiába is játszik különböző zenét a két alakulat. A rocknroll-os hangulat is csak dob a nótáikon, érdekes elegyet képezve az északi, jéghideg éjszakákat megidéző melódiákkal. Statikusan játszották végig a rendelkezésükre álló 40 percet, de a zenéjük kárpótolta ezt a hiányosságot (?).
  (E.)
  
  Az olasz Graveworm zenéjében a szimfonikus black metal elemek jutnak a leghangsúlyosabb szerephez, így a Cradle Of Filth kedvelői biztosan élvezték az 1997-ben alakult zenekar koncertjét. Mivel nem tartozom a stílus rajongói közé, így egy átlagosnál jobb produkció lett volna szükséges a megnyerésemhez. Ezt nem sikerült elérnie a Graveworm-nak, és ennek több oka is van. Elsőként a hangfalakból kiáramló torz zajmassza, majd az abszolút nem karakteres, többségében már ezerszer hallott témák adtak okot a szemöldökráncolásra. Végül a jellegtelen előadásmód is hozzájárult ahhoz, hogy nem tapsikoltam örömömben a számok közben. Pedig azért felbukkantak thrash-es, döngölős témák is a zenéjükben, tehát nem egy szimpla Cradle kópia bandáról beszélünk. Minden esetre az én rosszallásom ellenére sok fesztiválozónak bejött a zene, így nem lehetett sikertelennek mondani a Graveworm produkcióját.
  (B.)
  
  A svéd Necrophobic-ot valamiért nem emlegetik az Entombed/Dismember/Unleashed/Grave négyessel egy szinten, de zenéjük hasonlóan nívós, mint a fent említetteké. Igaz, ők az old school death metal mellé thrash és black metal-t is kevernek, továbbá a bevezető gitárdallamok nem kis egyediséget kölcsönöznek nekik. Természetesen a zúzáson volt a hangsúly, a három bárdista nagy elánnal fűrészelte a húrokat, a dobos pedig hasonló szellemben bánt a dobokkal. A ráadás felé (szerintem kicsit banális) közönségüvöltetésre is ragadtatták magukat, részemről legalábbis kicsit gyerekes a Fuck You Christ kikiabálása a világba, de az elhangzott dalok szerencsére feledtették velem ezt a közjátékot.
  (E.)
  
  Kicsit meglepődtem, hogy az általam eddig nem igazán ismert Hollenthon miért fő műsoridőben, a Rotting Christ fellépése előtt szerepel, de hát ezt tudjuk be a hazai pálya előnyének. Epikus, több műfajból építkező, nem könnyen befogadható zenét játszanak, és az itt hallott pár szám alapján a túl terjengősre vett muzsikából hiányzik a fogósság és a kohéziós erő. A zenéjükről tipikusan az a közmondás jut eszembe, hogy aki túl sokat akar markolni, az keveset fog. Tömörebb, egyszerűbbre vett, és jobban kidolgozott számokkal nem veszne az unalom ködébe a muzsikájuk. Persze ha behatóbban ismerném a lemezeiket, lehet hogy más véleményen lennék, de így egyszerűen nem tetszettek.
  (B.)
  
  Sokat vártam a Rotting Christ-tól, régi kedvenceim, akik csalódást eleddig nem okoztak. Most sem volt ez másként. A tavalyi fellépésükhöz képest egyetlen változás történt, a Fifth Illusion helyett a Thou Art Blind-ot nyomták a Khronos albumról. Ettől eltekintve minden ugyanaz volt, de a magas energiaszint konzerválódásának különösen örültem. Mintha nem is egy 20 éves csapatot láttam volna, hanem egy olyat, akik most igyekszenek meghódítani az európai metal színteret. Sakis külön kitett magáért, gitárral a nyakában is remek frontember; sok helyen feltűnt a színpadon, és a gesztusaival is végig követte az adott dal hangulatát. A többiek már nem égtek a frontemberhez hasonló magas szinten, de a játékukra nem lehetett panasz. A standard darabok most sem maradhattak el (a The Sign Of Evil Existence és a King Of Stellar War nélkül nincs Rotting Christ koncert), ezenkívül érthető módon a tavalyi albumot idézték fel a legtöbbször (The Sign Of Prime Creation, Keravnos Kivernitos, Enuma Elish, Nemecic). Az Under The Name Of Legion egy frenetikus koncert végét jelentette, úgy tűnik, ez banda sokáig fog ilyen nívón tevékenykedni.
  (E.)
  
  Az első nap főzenekari státusza, és egyben az általam aznap legjobban várt koncert a holland Gorefest nevéhez fűződik. A lassú, többnyire doomos tempókra építkező death metalt játszó brigád tavaly októberben járt nálunk is, és akkor a Kultiplexben egy hibátlan bulit adtak. A 2004-ben újjáalakult zenekar Kaltenbach-os koncertje szintén lehengerlőre sikerült. A földbe sújtó erejű hangzással megtámogatott 75 perces zenei erődemonstráció számomra az idei Kaltenbach legjobb fellépését eredményezte. Jan-Chris szuggesztíven bömbölte a mással össze nem téveszthető hangján a klasszikus és újabb kori Gorefest szerzeményeket, miközben füleinket kényeztették a karakteres, fogós gitártémák Frank Harthoorn és Boudewijn Bonebakker prezentálásában. Bonebakker káprázatos, dallamos szólói tovább emelték a hangulatot a lassú döngölések közepette. Ed Warby dobos erőteljes és precíz kalapálása is a zenekar erősségei közé tartozik. A sötétben látványosan üzemelő füstgép és fényjáték még inkább hozzátett a tökéletes atmoszféra megteremtéséhez. Az eljátszott számok tekintetében a tavalyi magyar fellépéshez hasonlatos programot kaptunk, tehát a Rise To Ruin című új lemez számai mellett sok régebbi klasszikus dal is elhangzott. A régebbi időket illetően a False című albumról eljátszották a The Glorious Dead, a State Of Mind, a Get-A-Life, és a Reality/When You Die című mesteri kompozíciókat, a Mindloss-ról pedig a Mental Misery hangzott el. Az újjáalakulás utáni 2005-ös La Muerte-ről a For The Masses, a When The Dead Walk The Earth és a You Could Make Me Kill kerültek megidézésre, míg a 2007-ben kiadott, legfrissebb Rise To Ruin című albumot a Rise To Ruin, a Revolt, a The War On Stupidity és a Babylons Whores képviselte. Az éjszaka hűvösségének köszönhetően még jobban a csontok közé hatoló, elementáris erejű produkciót kaptunk a Gorefest-től. Ez a fellépés is bizonyította, hogy sokat veszítettünk volna, ha nem alakul újjá a holland death metal eme prominens képviselője.
  
  A Gorefest koncert emlékezetes produkciója után élményekkel gazdagon térhettünk nyugovóra a hideg éjszakában, és szerencsére az osztrák sátorozó barátaink is csendesebbek voltak idén a tavaly produkált éjjeli zajongáshoz képest.
  (B.)

  A fesztivál második napján erőteljes napsütésre ébredtünk, ami a sátornak köszönhetően egy szaunában való ébredéshez hasonlatos érzést nyújtott. A lassú feltápászkodást követően nem sokkal el is kezdődtek a koncertek.
  
  Ezen a napon is az osztrák bandák vették igénybe a pódiumot egészen a délutáni órákig. A 8 aznapi ausztriai zenekar közül a death metalt játszó Bereavement csapata mutatta meg magát először. Érdekesség, hogy a csapat még 1993-ban alakult, és akkor 3 évet követően megszűnt a működésük. 2002-ben alakultak újjá, hogy megújult erővel és tagsággal műveljék az amerikai stílusú death metalt. Fél órás koncertjük egész jó zenei megoldásokat is tartalmazott, a Cannibal Corpse és Morbid Angel hatások mellett azonban igazán fogós vagy egyéni témákat nem hallottam tőlük. Egy korrekt koncerttel kezdődött a nap a Bereavement-nek köszönhetően.
  
  Amely színvonal sajnos az utánuk következő Low Chi-nek köszönhetően a béka feneke alá süllyedt. A modern metalban utazó alakulat borzasztóan klisés és gagyi témákkal, valamint csapnivaló hangzással igyekezett népszerűsíteni zenéjét. Sikerült is gyorsan elüldözniük minket a színpad közeléből. Pedig ilyen névvel akár valami harcművészetes grindcore muzsikát is játszhatnának, amivel biztosan jobban járna mindenki.
  
  Ezt követően kiruccantunk a rekkenő hőségben a közeli Spital Am Semmering településre, valamint utána árnyékos helyen pihenve vészeltük át a meleg déli órákat.
  (Barna)
  
  A Hatred komoly meglepetést okozott számomra, egyúttal bebizonyította, hogy vannak azért jó csapatok Ausztriában. A thrash metalt választották zenéjüknek, azon belül is a Bay Area-i csapatok kicsit agyasabb megközelítése jellemző rájuk. Szerencsére nem csak csépeltek, hanem sok helyütt fogós gitármelódiákat is elhintettek, amúgy a Testament stílusában. Persze az egyediség távolról sem jellemző rájuk, de az a fél óra, mialatt a színpadon volt a brigád, kellemesen telt el.
  
  Amikor elsőízben megpillantottam a fesztivál kínálatában a Cremation nevét, rögtön a szlovák technikás death metal csapatra asszociáltam, akik nem mellesleg úgy 6 éve 16 (!) éves átlagéletkorban alakultak. De az első hangok már tudatták velem, egy másik Cremation-hoz lesz szerencsém, pontosabban az osztrákhoz, akik ráadásul death helyett göteborgi stílusú metalt játszanak, ráadásul elég monoton formában. Nem igazán kapcsoltak a középtempónál magasabb sebességi fokozatba, így fokozatosan eljöttek az unalom percei, majd a színpad előtti terület elhagyásának ideje is.
  (Eugene)
  
  Az osztrák bandák után eljött a más nemzetiségű zenekarok ideje. A fesztivál második napján külföldiként első nekifutásra a cseh Fleshless prezentálhatta súlyos muzsikáját a publikumnak. Az általuk művelt műfaj neve a death metal, és ezen belül igyekeznek változatos megoldásokkal élni. Itt nem az énekre kell gondolni, ugyanis Vladimír bugyborékoló hörgésére és malacsivítására távolról sem illik a progresszív jelző. Ellenben a gitártémákba szőtt, más műfajokra jellemző dallamos megoldások kellő egyéniséggel ruházzák fel a bandát. Emellett számaik is többségében jól megírt kompozíciók, így kellemesen telt a velük töltött idő. Idén már a hatodik lemezüket adták ki Hate Is Born címmel, így bőven volt miből válogatniuk a fél órás műsoridejükre. Ugyan nem kiemelkedő, amit művelnek, de mindenképpen a műfaj minőségi kategóriájába tartoznak.
  (B.)
  
  A Desaster már régi motoros a szakmában, ez le is rítt róluk, egyedül az arcfestett basszusgitáros képviselte a fiatalabb korosztályt. Thrash/black keveréket játszanak, nagyjából olyan arányban, ahogy kinéznek, azaz 75%-nyi thrash metal-hoz 25% fekete fém szegődött, főleg a gyors részeknél volt tetten érhető utóbbi stílus jelenléte. Az új, Satans Soldiers Syndicate lemezük címadójával startoló programjukban végigvették a pályafutásuk összes számottevő darabját, így a Metalized Blood vagy éppen a Teutonic Steel heves ökölrázásra és hajrázásra késztette az összegyűlt népet. A csapat színpadi tevékenysége már nem volt ennyire aktív, az énekes Sataniac, a basszeros Odin és a dobos Tormentor a színpad egy-egy pontjára ragasztva játszott, egyedül a gitáros Infernal igyekezett némi mozgáskultúrával és vicsorgással megmaradni a nézők emlékezetében, gitározása mellett. Kimondhatjuk, hogy a Desaster zenéje nem éppen heterogén, de aki kedveli a thrash és black metal szentségtelen házasságát, az nem teheti meg, hogy ne ismerje a bandát.
  (E.)
  
  A fesztivál műfaja visszatért a kegyetlen death metal-hoz a holland Sinister színpadra lépésével. A zenekar még 1988-ban alakult, és a sok év alatt alkottak kiváló, és kevésbé jól sikerült műveket is. 2004-ben feloszlott a banda, de egy év múlva újjáalakultak. Akkor Aad Kloosterwaard a dobról énekre, Alex Paul a basszusgitárról gitárra váltott. A basszust most Bas van den Bogaard kezeli, és Edwin Van Den Eeden tölti be a dobos posztot. A bekövetkezett tagcserék és hangszerváltások okozta káoszt illetően egy brazil szappanopera is megirigyelhetné őket, no meg persze a kiváló muzsikájukat tekintve is. Ugyanis az új felállás által készített, 2006-ban kiadott Afterburner nagyon jóra sikeredett. Az impozáns színpadképet három kopasz úriember alkotta, csak a felszerelése mögött ülő Edwin dobos az egyetlen hosszú hajú tag. A szikár holland zenészek egymás után darálták el nagy intenzitással a brutális Sinister szerzeményeket. A játékban nem volt hiba, maximum a kissé statikus előadásmódot és szűkszavú konferálást érheti kritika. Erre is van magyarázat, ugyanis nem éppen ideális körülmények közepette, erőteljes napsütésben kellett reszelniük a húrokat. Megfelelő hangzással dörrentek meg a pusztító tételek, egyedül a basszusgitár szólt túl hangosan. A már említett Afterburner-re épült a program gerince, erről a lemezről hallhattuk a The Grey Massacre, az Altruistic Suicide, a Man Down, az Into Submission és az Afterburner című szerzeményeket. Természetesen a régebbi albumokról is játszottak pár számot, és zárásként az 1992-es Cross The Styx-et idézték meg a címadó dallal. Bár este, sötétben jobban ütött volna a Sinister koncertje, így is egy brutális death metal koncertet adtak.
  (B.)
  
  Az Eluveitie a folk metal szerelmeseit invitálta elsősorban a színpad elé, de a hely telítettségét látva olyanok is megnézték a svájciak fellépését, akik egy klubbulin nem tekintenék meg őket. Sugárzott a jókedv a tagokról, mindegyikük arcán hatalmas vigyor volt, ahogy játszották a vidám hangulatot árasztó zenéjüket. Szerencsére a színpad elég terjedelmes volt, mivel nem kevesebb, mint 9 (!) tagot számlált a banda. Gondolom, ebből a magas számból kiderült, nemcsak hagyományos metal hangszerek jutnak csak szóhoz az Eluveitie berkein belül, van itt többek között hegedű, skótduda is, hogy még autentikusabb formában (ergó: nem szintetizátor, samplerek segítségével) adhassák közre művészetüket, amely egyébiránt nem áll túl közel hozzám, de ebből felesleges következtetéseket levonni. A nézősereg nagy része ugyanis végigbulizta a svájciak koncertjét, így vitán felül nagy sikert aratott az Eluveitie.
  
  Ha valahol felbukkan a Marduk, ott sok kegyelemre, kíméletre nem lehet számítani - zenei értelemben. Idén másodszor volt szerencsém a Svéd Páncélos Hadosztályhoz, és ahogy januárban, most is megsemmisültem előadásuktól. Ehhez nagyban hozzájárult a hangzás, nagy örömömre, lévén a black metal csapatok megszólalása nagy általánosságban csapnivaló a gyors részeknél, csak a lassabb témákat lehet kivenni. Ezzel szemben itt cséphadarhatott a Baptism By Fire, a Beast Of Prey, a With Satan And Victorious Weapons, vagy éppen masírozhatott a Wolves és az Imago Mortis, azonos erőszint mellett tették. A setlist nagyjából lefedte a zenekar Avalon-beli koncertjét, csak a Those Of The Unlight és a Cold Mouth Prayer hiányát sérelmeztem egy kicsit. Láthatóan-hallhatóan mostanra összeért a csapat, a Morgan köré érkezett új tagok kezdenek ráérezni a Marduk lényegére, mind kinézetben, mind muzikálisan. Mortuus már rutinosan tetszeleg a frontember szerepében, sokan mondják-mondták, hogy nem annyira karakteres, mint elődje, Legion, ám szerintem tökéletesen helyt áll a mikrofonállványnál. Lars Broddesson dobos pedig minden ellentmondást kizáróan technikásabb ütős Fredrik Andersson-nál, emellett kíméletlen erővel üt. A Marduk aznap is megmutatta, miért tartják őket A Svéd Black Metal csapatnak.
  (E.)
  
  A Grave a klasszikus svéd death metal egyik alapbandája. Az Entombed, a Dismember és az Unleashed mellett a nyolcvanas évek végén, kilencvenes elején ők vetették el a stílus magvait. És bár azóta az Entombed eltávolodott az eredeti irányvonaltól, az Unleashed és a Dismember mindmáig ugyanolyan elszántsággal járja a saját maga által kitaposott ösvényt. A Grave sem tagadta meg az ősi svéd death metalt, igaz 1996 után pár évre megpihent a banda, de a 2002-es Back From The Grave albummal erejük teljében tértek vissza. Azóta is minőségi lemezekkel jelentkeznek, a Dominion VIII című új album idén jelent meg. A Grave kvartettje ezen az estén is brutális erővel és szilajsággal prezentálta a zord hangulatú tételeket. Egy fal tömörségével és súlyával nehezedett ránk a hangfalakból kiáramló muzsika. Ola Lindgren gitáros/énekes és társai kissé statikus kiállással vezették elő a klasszikus Grave nótákat. Igazából nem is hiányzott a mozgás, a sötétben érvényesülő sejtelmes színpadi fények és a zord előadás tökéletesen passzolt a Grave zenéjének síri atmoszférájához. Az eljátszott dalokat illetően sem lehetett okunk a panaszra, a rendelkezésre álló ötven percben a svédek egy igazi best of programmal rukkoltak elő. Az új albumról hallhattuk a Fallen (Angel Son)-t és a Deathstorm-ot, az As Rapture Comes-ról a Burn, a Back From The Grave-ről a Rise hangzott el. A Soulless című lemezt a Turning Black és a Soulless képviselte, míg a Youll Never See-ről a Morbid Way To Die-t és a Youll Never See-t játszották. Az Into The Grave című első lemezt is megidézték a Deformed és a koncertet záró Into The Grave című klasszikusokkal. Ola Lindgren mellett a többiek is kiválóan teljesítettek: Jonas Torndal gitáros, Fredrik Isaksson basszusgitáros és Ronnie Bergerstahl dobos precíz, intenzív játékkal keltette életre a masszív dalokat. Egy kiváló fellépés élményével gazdagodhattunk.
  
  A svájci Samael sajnos nem tudta átugrani a Grave által magasra tett lécet. Igaz, hogy a stílus teljesen különböző, de az elektronikus alapú zenét művelő brigádnak ez nem szolgálhat mentségül. A Samael 1987-ben alakult és a kezdeti időkben igényes black metal műveket alkottak. Aztán stílust váltottak, és indusztriális alapokra építkezve több lemezt jelentettek meg. A Passage és az Eternal albumok révén sikerült ezen stílusban is maradandót alkotniuk. Legutóbbi CD-jük 2007-ben jelent meg Solar Soul címmel, és a négytagú banda erről az új albumról játszotta a legtöbb nótát. A látvány tetszetős volt a kivetítőn megjelenített érdekes szín- és alakzatformáknak köszönhetően, de a mögötte rejlő muzsika a gyenge közepes kategóriát ütötte csak meg. Sajnos abszolút hanyagolták a korai számokat, csak az elektronikus szerzeményeket játszották. Elég üresnek, semmitmondónak éreztem a produkciót, bár lehet hogy a késői időpontnak köszönhetően a fáradtságom is rásegített a kritikusabb szemléletre. Nem is illett ez a stílus a fesztivál zenei közegébe, és láthatóan a legtöbben már a Satyricon fellépését várták.
  (B.)
  
  A szinte már sztárstátuszba lépett Satyricon-ra várt a feladat, hogy bevégezze a fesztivált, egyúttal a leginkább várt (?) csapatként kielégítse a színpad előtti területet színültig megtöltő közönséget. Ebben az időpontban már igencsak lecsökkent a Celsius fokok száma, úgyhogy az időjárás mellett a banda jeges nordikus fémével is meg kellett küzdenie az érdeklődőknek. Az As Pentagram Burns-szel indító csapat egy meglepetéssel is szolgált: meglepődve konstatálhattuk, hogy Satyr megvált hosszú sörényétől, leginkább úgy nézett ki, mint egy dark rock frontember, aki Dracula bőrébe szeretne bújni, már csak a vámpírfogak hiányoztak a tökéletességhez. Furcsa látványt nyújtott az biztos, de nem hiszem, hogy ennek hatására az őt rajongásig imádó lánykák elfordulnának tőle. A színpadképük a megszokott volt, a fronton a 3 bárdista sok esetben szinkronban pörgette a haját, Satyr irányította a közönséget, Frost pedig „magányosan” dobolt tekintélyes mennyiségű ütőalkalmatosságai mögött, a tőle megszokott hihetetlen módon. Nem is a régebbi, sokkal inkább a Rebel Extravaganza-ról és a Volcano-ról származtatott számok (Havoc Vulture, Fuel For Hatred, Filthgrinder) tették próbára ütősünket, de könnyedén megbírkózott a bonyolultabb ritmusképletekkel is. A Diabolical Now szerzeményei könnyed ujjgyakorlatnak tűntek a csapat számára, de tény, hogy ezek indították be a tömeget, rettentő fogós voltuk miatt. A nemrég kiadott My Skin Is Cold EP címadójával a jelenkori állapotukba is bepillantást engedtek, ez a dal kicsit felidézte a régi idők hangulatát: jeges, barátságtalan volt, akár a Dark Mediaval Times által közvetített hangulat. Hogy mit hoz a jövő, azt pedig nem sokára megtudjuk, Satyr ugyanis bejelentette, hogy befejeződtek az új lemez munkálatai, tehát a megjelenés valószínűleg nem várat soká magára.
  (E.)
  
  A Satyricon muzsikájától kísérve tértünk nyugovóra, és megállapítottuk, hogy idén is egy jó felhozatallal megtámogatott, minőségi fesztivál került megrendezésre a Semmering-hegyekben. A vasárnapi napra ébredve egy mókás közjátékra ébredtünk. Először egy kutyamorgás szerű hang alapján azt hittük, hogy menten széttépnek minket az erdőből előkerült, hústépő agyarakkal támadó vérfarkasok, ehelyett a mellettünk levő sátor ütemes mozgásából és a nyögdécselő hangokból ítélve egy szerelem beteljesülésének lehettünk fültanúi. A közjáték tanulsága, hogy a fesztiválok tényleg összehozzák az embereket (valamint hogy vérfarkasok márpedig nem léteznek). Hát reméljük, jövőre újra összehozza (bár nem feltétlenül ilyen értelemben) a Kaltenbach a black/death/thrash metalra kiéhezett rajongókat, sőt remélhetőleg még többen eljönnek majd. A közeli helyszín és a nem túl drága belépő okán pedig az érintett stílusok minden hívének feltétlenül ajánlom a részvételt a jövő évi Kaltenbach-on. Ha 2009-ben ismét ütős felhozatal lesz (már pedig miért ne lenne), akkor mi újra ott leszünk.
  (B.)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: