beszámoló [koncert] 2008. augusztus 3. vasárnap 16:29
nincsen hozzászólás
szerző: ArmaGedeonQueensryche 2008. július 1. Petőfi Csarnok
Felemás a viszonyom a Queensryche-kal; 1990 óta ismerem a zenekart, s noha az utóbbi négy lemezükkel a mai napig nem tudtam megbarátkozni mégis töretlenül tudom szeretni őket! Ennek fényében valami kozmikus remegés lett rajtam úrrá, amikor megtudtam, hogy hazánkba látogatnak, ráadásul végre önálló turné keretében!
Bizony rég volt már az a csodás Empire album; emlékszem, egy CD-ről másolt kazettán (90-ben egy CD-korong még az álom luxuskivitelben kategória volt) kaptam kézhez, a bandáról csak olvastam akkoriban, ódákat zengett a sajtó, otthon betettem valami háborús magnóba, elindult a Best I Can, és egy órán keresztül csak ültem, dermedten, hangtalan. Ha azt mondom: elvarázsolt, az semmit nem jelent; megfelelő szó híján pedig nem kívánok bazári pátosszal élni. A Promised Land meglehetős komorsága, lassabb szerzeményei valamit előrevetítettek, amire nem számítottam; jelesül azt, hogy az azt követő három stúdióalbum egész egyszerűen nem győzött meg. A Nagy Klasszikus Rockopera második része, az Operation: Mindrime II már közelebb hozta azokat az ízeket, amelyek az Empire-ig jellemezték mindegyik korongot de még mindig hiányérzetem van. Persze nem rossz lemez a kettes Operation, és az is lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.
De most már beszéljünk a koncertről. A koncertről, amely bizony nem kezdődött zökkenőmentesen Történt ugyanis, hogy a román határon megálljt parancsoltak a Queensryche kamionjainak, a vámosok biztos ott ragadtak a nyolcvanas években, s talán arra gondoltak, a sok pirotechnika másfajta tűzijátékhoz kellhet. Így aztán nettó három órát (!) csúszott a koncert, ami még egy Guns N Rosesnak is a becsületére válna! (Hálát adtam az égnek, hogy nem kellett még egy huszadrangú előzenekart is végigszenvedni.) Attól azért tartottunk, hogy az előre beharangozott három órás buliból jócskán lefaragnak majd, de az ígéret még Seattle-ben is szép szó, és a három óra az három óra, kezdődjék bármikor a hangverseny.
Ami el is kezdődött libabőr bekapcsolva. Sweet dreams. You bastard. így szólt a nővér, és a már oly régen fülünkbe égett hangokkal megindult a show. Mert show volt a javából, még ha kissé ügyetlenül erőltetett formában is. Ahogy már a korábbi Mindcrime-turnék alkalmával, a Queensryche ezen estén is előadta a komplett történetet, nem csupán zenei eszközökkel, hanem egy színi játék (színjáték?) kíséretében. Ám a sztori ilyetén megelevenítése (egynéhány-szereplős sin-darab, impozáns színpadképpel megtámogatva) eléggé suta-soványka eredménnyel járt: az albumokon kétszer egyórányi történet egyszerűen nem elég komplex ahhoz, hogy ilyen módon szórakoztató legyen az utolsó taktus végéig; tíz perc múltán már szinte unalomba fulladt Geoff Tate szenvelgő vonaglása, még akkor is, ha színész-kategóriában valószínűleg ő kaphatna egyedül Oscar-díjat az összes metálénekes közül. (A mellékszereplő Pamela Moore pedig hol Barbie hálóinges nagyanyjára, hol egy kivénhedt szado-mazo-Madámra hajazott, ezzel némi cinikus mosolygást csempészve arcomra.) Egyszóval: nem kötött le a pörformansz, helyette a zenére tereltem figyelmem.
Arra pedig érdemes volt figyelni! Egy szeletke Rocktörténelem elevenedett meg, legalábbis míg az első Mindcrime-program tartott; sorban jöttek a heavy metál klasszikusok, bocsánat, Klasszikusok, kezdve a himnikus Revolution Callinggal, majd a szárnyaló lemezcímadóval, aztán a dühös Speakkel és így tovább. Olyan érzés volt ezeket a nótákat élőben hallgatni, mint amikor az ember hosszú idő után találkozik a szerelmével, és egy pillantás elég ama bizonyossághoz A Nagy Kedvenc Dalok pedig végképp kifacsarták lelkemet: a komor gótikával finoman meghintett, ködfátylas-sejtelmes The Mission, az Operation: Mindcrime album legjobb refrénjének tulajdonosa, a Breaking The Silence, a 10 perc felett járó, valóban elképesztő zenei és hangulati megoldásokban tobzódó eposz, a Suite Sister Mary vagy a Queensryche tán legnagyobb slágerének számító I Dont Believe In Love Borzongató Élmény!
Pamela Moore (a némi transzvesztita jelleget öltő néni) hozta a lemezeken megszokott vokálokat, noha kissé alulkevert volt a hangja a főkolompos Geoff Tate mellett; 49 éves frontemberünk kitűnő fizikumával nemcsak hogy leveri a metálbandák zömének varangyosodásra hajlamos zenészpalántáit, de a meglepően jól kimunkált színészi játéka mellett az énekteljesítményére sem lehetett panasz, még akkor sem, ha a korai idők igen magas fekvésű énektémáival már meg sem próbálkozott. Helyette üvöltöttünk mi, mintha forradalmat csinálnánk így van ez, amikor az ember gyerekkori kedvence jön el látogatóba. Mike Stone gitáros megjelenésétől szinte rosszul lettem: nyakig begombolt kabátban, kapucnival és gázmaszkkal az arcán pengette a húrokat, egészen az Operation második felvonásáig; lehet arról filózni, vajon mit akart ezzel szimbolizálni, de számomra felesleges színjátéknak tetszett. Meg aztán fenn a negyvenfokos színpadon biztosan kellemes lehetett e farokizzasztó művészkedés
Míg az Első Mindcrime kiváltképp klasszikus költeményei transz-állapotban viharzó tapsorkánt váltottak ki a publikumból, addig a kettes lemez kevésbé preferált dalai csupán empatikus tenyérütögetést kaptak A két felvonás után pedig nem maradt már hátra, mint egy dalcsokor a zenekar kereskedelmileg legsikeresebb lemezéről, az agyondicsért, agyonemlegetett Empire-ről: a könnyed-elegáns Jet City Woman, a zord hangulatú címadó és végül a gyönyörű Silent Lucidity. Ez utóbbi szerény és természetesen elfogult véleményem szerint minden idők egyik legszebb balladája!
Nem egy internetes koncertbeszámoló az Év Bulijának titulálta a Queensryche idei fellépését (jóllehet előttünk még egy igen szerény felhozatalú Sziget!), ám nekem a felvázolt okoknál fogva csak a nagyszerű jelzőre futja. (Bevallom férfiasan, ha a teljes első Operation Mindcrime-ot követően mellőzik a másodikat vagy csupán egy-két dalt emelnek ki onnan , és egy izmos, másfél órás besztof programmal állnak elő, én is örömujjongva csatlakoznék a kollégák lelkes seregéhez) A korábbi kozmikus remegés alábbhagyott, de nagyon reménykedem, hogy látjuk még őket, ezeket a végtelenül szimpatikus és műfajteremtő úriembereket!